Orvosi Hetilap, 1858. március (2. évfolyam, 9-12. szám)
1858-03-07 / 9. szám
131 áldozati tevékenységgel teli életünket szem előtt tartsuk, mert mi bárkinél hamarább a sírba dűlünk akkor, midőn nyugodtan élni kezdeni s családunk sorsát biztosítani akarnék. Sok év, egy egész élet szükségeltetik azon összeg megtakaríthatására, mely jövőnket biztosíthatná. Hány orvos van, ki azt eléri ? vagy inkább megfordítva hányan vannak, kik azt el nem érik ? — Ezen sürgős s sok oldalú szükség csak nyugpénz alapitvány által orvosolható. Minden orvos, ki ez alapítványhoz járul, kötelezi magát bizonyos összeget mint betéteit letenni, évenként pedig szinte csekély összegecskét lefizetni. Ki is nem akarna erős hatás teljes éveiben minden áldozattal e célhoz kedves övéinek vigasztaló jövőjéért járulni ? Kinek esnék nehezére évenként csekély összeget áldozni, hogy nyugodtan, szomorú hangulat nélkül a jövő iránt, működéseit annál övörkestebb s erélyesebben végezhesse ? Kinek ne derülne fel kedélye s kevesebbé terhesnek ne látszanék élete, ha tudja, hogy övéinek jövője a nyomor s szükségnek nincsen kitéve? Ezen körülményeket s viszonyokat Magyar s Erdély hon orvosai méltányos figyelmükbe vehetnék s egyakaratulag ily pénzalap felállításához járulhatnának. Orvosi nyugdíjintézetek. Az orvosi nyugdíjintézet célja a hátrahagyott özvegynek vagy évdíjat haláláig, vagy egyszerre bizonyos összeget fizetni. Más nyugdíjintézetek kiterjeszkednek a tagokra is, kik bizonyos életkortól kezdve halálukig nyugdíjban részesülnek, mely nyugdíj az orvos halála után egészen vagy félig az özvegyre átháramlik. Más nyugdíjintézetek csak az özvegyeket és árvákat veszik tekintetbe azért mert az orvos családjáért gondja a saját léte körüli gondot felülmúlja. De miután az orvos idősb korában , ha nem is érzi elméjének s testerejének hanyatlását, rendesen észlelheti keresetének csökkenését, mely kereset a fiatal orvosok nagy s erőteljes sarjadéka, nem különben a közönség változékony gondolkozásmódja által (noha az idősb orvos mel- 132 aztán a takhártyának a félhámtól megfosztott önként vérző edénycsoportja látszik, míg a többi izzadmánynyal terhelt helyek mint fehér izzadmánycafatok, szigetek gyanánt tűnnek elő. A takhártya lemeztelenített piros helyei mindinkább az idült takár jellemét öltik föl, csak hogy a dagadt szemölcsök nem hosszas dagokban (Wülsten) állnak egymás mellett, hanem valóságos csomókat (Knöpfe) képeznek, és hogy ezen szemölcs-bujálkodások között, épen mivel előrement mély savós izzadmány által közös ellentálló alappal bírnak, több összetartást (Cobosion) tanúsítnak, mint az elsődleges takárnál. Ezzel egyidejűleg a chemosis is lágy-piros és (wulstig) duzzadt lesz, egy szóval , ezen második időszakban (takáros időszak) a Diphtherilis kórisméje az idült takártól alig különböztethető meg. A harmadik időszak azonban ismét tökéletesen megkülönböztethető a másik bántalométól, a fellépő és hirtelen növekedő összezsugorodás (Schrumpfung) és megképzés által, mely a lakhártyán lép föl, úgyszinte a héj rövidülése által, miután itt a kötszövet (Bindegewebe) erős beszűrődésével volt dolgunk. A három időszak tartóssága igen különböző; az első gyakran oly rövid, hogy észleletünk elé alig jut, midőn is a köthártya csupán fölületes izzadmánynyal átszövődik s inkább csak fölületes rostanyalvadék tűnik elő, úgy hogy az egész haj az újszülöttek takara némely formáitól alig különböztethető meg. Néha az első szak tart 6, 8 —10 napig és a második szakban visszaesés (recidive) által ismét beszűrődés áll be. Épen ily különféleképen alakul a 2-dik szak is, s majd fenyegető takarral, majd csak a takhártya mérsékelt nedültségével (succulent) lép föl. A zsugorodás és rövidülés végre mindenkor arányban áll a mélyben történt rostany izzadmány lerakodása tömegével. A szaruhártya bántalma itt is, mint a szemtakarnál, legbiztosabb mértéka a szem veszélyének s nem is marad soká el , miután a köthártya keringése teljes megakadásánál szükségképen kell a szaruhártyában is táplálati zavarnak létre jönni. Kezdetben könnyű füstforma izzadmányi homály támad valamely helyen, mely 10—15 óra alatt már külhámjától lemeztelenítve találtatik, miközben a színezet élénkebben kékes-szürke lesz, bizonyos vegyítékével a sárgának. Szóval fekély van jelen, melynek alapja, az ott történt lemez vékonyulás miatt, kissé előnyömül, úgy, hogy ez igen felületes és jelentéktelennek látszik, holott valóságban az átlyukadáshoz közel van. Üveg lencsével (loupe) szemlélve a fekélyalap nagy mennyiségű apró-sárgás pontot mutat, melyek üszkös elhalás nyomatát viselik magukon ; homálya az átlyukadás előtti órákban enged nem csekély átlátszóságnak , mi rövid ideig tartó örömet szerez a betegnek. A kifekélyzés (Ulceration) míg más lefolyása is észleltetik itt-ott; tudniillik a fekélyalap a szomszéd részek színvonalán túl lép, fehér színt mutat és levélszerűen válik el a középponttól a környék felé; itt is átlátszóbb lesz a fekély az átlyukadás előtt. Nevezetes a szaruhártyán lerakódó izzadmány nagy fokú képlékenysége (Plasticität), mely oka hogy a fekélyre alkalmazott beszúrás (Paracenthese) majdnem azon pillanatban a seb egyesülése által hatástalanná válik. Még akkor is , ha a fekélyalapnak egy részét kimetszük, a hézag azonnal kitöltetik, és a szivárvány elesése csakhamar képlékeny izzadmánynyal fedve van. De ezen körülmény épen nem kedvező a szaruhártya föntartására, miután a szem tartalma által reá történő nyomás nem engedhet, az annyira jótevő tartósabb kifolyása a szemnedvnek lehetlenné válik, s ezen okokból az izzadmányi és a leválási folyamat kikerülhetlenül a szomszédrészekre, sőt az egész szaruhártya állományára kiterjedhet. Ezen viszonyzat egyébként igen különbözik a betegség különböző szaka szerint, melyben a szarubántalom lép föl. Míg a virágzó és növekedő terembeli izzadmányi folyamat alatt végtelen veszélylyel van összekötve, már a 2-dik időszakban, a takaros átizzadás megtörténte után, a veszély sokkal csekélyebb, s egyúttal a szaruhártya csapolásában igen sikeres segélyre talál; ha pedig a baj valódi alábbhagyásánál a kötszél (limbus conjunctivalis) már edény récét nyert, akkor még oly nagy szarufekély is minden műsegély nélkül magától gyógyul meg. Graefe-é az érdem, hogy ezeket a különböző kórfolyamati állapotokat, és pedig kölcsönös kórszármazási (nosogenetischen) viszonyaikban tanulmányozta, és becses világot gyűjtött oly baj körül, melynek eredményeit a szemészek sok szomorúan végződő takár esetben tapasztalták ugyan, de a roncsoló folyamat valódi okának szabatos ismerete nélkül. Még azonban nincs eldöntve, hogy Graef e, kinek jeles leírását (Archiv f. Ophthalmologie I. B.) mind a kórtünetekre, mind átalában az egészre nézve követőnk, föl volna jogosítva, ezen elsődlegesen föl