Orvosi Hetilap, 1858. április (2. évfolyam, 13-16. szám)

1858-04-04 / 13. szám

195 engedve“ ez a cselekvőnek önmagáról, valamint arról mit cselekszik tudatát, — tehát tettének, mint olyannak belső tárgyilagos szerkezetét is feltétezi: nem különben tettének alkatrészei ismereteire és tevékenységéből eredő következ­mények és hatásokra nézve, megkivántatik tettesben azon öntudat is , hogy tette ily föltételek és következményeknél fogva nincs megengedve. Ezen kívül a tett b) önelhatárzó, azaz: oly állapotban vitetett véghez, melyben a tettes ép öntudatánál fogva önkényt választhatott annak elkövetése és el nem követése közt a nélkül, hogy akarat­ára bár­miként is külső erőszak befolyást gyakorolha­tott volna. Hol e két feltét összetalálkozik, ott van helye a vétke­zésnek, s ha a tett (tárgyilagosan) büntethető, akkor az bün­tethető vétek; hol azonban ezek egyike, vagy mindkettője is hiányzik, ott a beszámítási képesség és a tettesnek alanyi, bün­tethetősége átalán hiányzik. A büntető törvény a szándék alatt­­ valamely büntetésre méltó tett elkövetésére elhatározott akaratot ért. Hye-Glunek ministeri tanácsos azt mondja: ha az emlí­tett két feltét azon fokig növekszik , hogy az elsőre vonatko­zólag minden ott elősoroltról pontos öntudata van; a második­ra nézve pedig, ha az akarat, szabad elhatározás, a rész kö­vetkezménynek dacára vagy azok kedvéért volt jelen , akkor azt szándékosnak (dolus) mondjuk , mit röviden büntető tör­vényi szempontból bűnös — és ilyennek ismert tett véghez vi­tele elhatározásának lehetne nevezni. A törvény értelmében a gonosz szándék (dolus) magában foglalja a szándékot, melyet az akarat egyik alakjának ábrá­zoltunk; továbbá a tanácsot, mint megfontolást, és az eltö­­kélést, mint a választás következményét, végtére pedig az elhatározást, az egyéni valódi akarást, mely a tetthez úgy vi­­szonylik mint ok az okozathoz. Az elhatározás e kettőt teszi föl t. i. a tanácsot vagy megfontolást, és az eltökélést vagy választást. Mivel pedig a szándék a bűnös tettet bűntetté teszi, tehát az 1. §. szerint csak az mutatandó ki , hogy szabad akarati elhatározás jelen van. Sok cselekvőnél, annak jelen­létét ki fogjuk mutatni , hol mégis alanyi beszámításnak nincs helye. Egy ily szándék , akarat, elhatározás a törvény által három irányban vizsgáltatik. 1) Magában mint szándék, mennyiben az a tanács, eltö­­kélés és elhatározás. Ennélfogva a törvény­­talán semmi tekintettel sincs arra, hogy a fennforgó eset mely indoknál fogva történt, hanem elmebeli föltételnek léte, mint az akarat alakja elegendő, és ez dönt. Ha a szándékra ráakadtunk továbbá fejtését nem für­késszük. A büntető törvénynek mindegy, ha a szándék a tett előtt vagy közben volt e meg, és evvel ki van mondva, hogy a bűnös tett csak úgy számítandó be mint szándékos, akár előre meggondolt, vagy rögtöni szándék az alapja. Az első t. i. megelőzi jóval a tettet, megfontolás s kiszámítással jár; az utóbbi csak a tett véghezvitelekor, a szenvedély tüzében léte­zik a kedélymozgalomban, a harag föllobbanásában, elhamar­kodva fölfogott és kivitt elhatározásban. 2) A tárgyra vonatkozó szándék a cél. Az akart­­ a szándékolt, mely föltétlenül elérhetőnek gondoltatott ; ha tetté vált, szándékos való volt. A szándék ennél fogva vagy meghatározott gonosz szándék, ha a cselekvő akarata közvetlenül, egyenest az elkövetett részra vala irá­nyozva ; vagy határozatlan (esetleges határozatlan gonosz szándék) csak a következmény lehetőségére intézett; a cse­lekvő tudja , hogy tettének különféle következménye lehet; de neki mindegy akármi következzék is , mintha mindegyiket akarná, s esetlegességre a leggonoszabba is beleegyez. 3) A tettet elvontan a szándéktól, és a történtet magá­ban véve vagyis a célt tekintve. Az akaró tulajdonkép a tettet magát nem nézi mint tár­gyilagosat, történtet, hanem csak magát és saját kielégítését tekinti, melyet a tett által törekszik elérni. Az akarat öntu­datos törekvés, mely a kéjösztönből származik, így válik a következmény eszközzé az egyén kielégítése végett. Kinek szándéka valaki nyakát levágni , az azt mint gondolkozó, az az öntudatosan megfontoló akarja megölni, s célja például, hogy boszút álljon. Az osztrák törvény a cél e fogalmát nem ismeri, nem te­kint a végcélra, hanem csak a legközelebbire magában a tett­ben rejlőre, vagy­is a tettet célzó szándékra. Bármily jó vagy rosz indokok hozzák is elő a tettet, a büntethetőséget meg nem másítják, mert jelen van a szabad választás, s evvel egy­szersmind az alanyi beszámítás. Hogy az alanyi beszámítás, mely esetekben függesztendő föl, nyilván kifejezi a 2. §. E szerint valamely tett vagy annak elhagyása mint bűntett be nem számítható: a) Ha a cselekvő értelmi tehetségei használatától egészen meg van fosztva. b) Ha közbenhagyó tébolyodottságnál a tébolyodottság alatt követtetett az el, vagy c) Teljes részegségben, ha a lerészegedés nem gonosz szándékból történt, vagy más érzék tévedésben, midőn az el­követőnek tettéről, nem volt tudomása. d) Ha a tettes a 14-dik évet még be nem tölté. e) Ha a tettel oly tévedés járt, mely miatt az bűntett­nek föl nem rávható. f) Ha a baj esetlegesen hanyagság miatt , vagy a tett következményeinek nem ismeréséből származott. g) Ha a tett ellenállhatlan kényszerítés következménye. Most a beszámítási képtelenség igenleges meghatározá­saihoz értünk, ezek azon föltétekre támaszkodnak, melyek az alanyi beszámításhoz elkerülhetlenül megkívántatnak. A törvény inkább gyakorlati, könnyen megérthető mo­dorban törekedett a bíró előtt a vádlott állapotát leírni, mely beszámítását eltörli , s nem ragaszkodott tudományos megha­tározásokhoz , vagy valamely meghatározott elmezavarodási alakhoz ; tehát a műkifejezéseiben szabad törvényszéki orvos kénytelen a 2. §. szerint igazodni, s kórisméjét ezen §. pontjai tartalmának alárendelni. Mily különnemű s ellenmondónak látszik is a tudomá­nyos műkifejezés a törvényszéki meghatározásokkal , mindaz­­által a kórismei kutatásokkal könnyen megegyeztethető, a tény és lelki előzmény hátránya nélkül. Maga az elmekóri műkifejezés úgy sem lehet kielégítő a törvényszéki orvosra nézve, hanem köteles a bíró előtt a ho­mályosat is fölvilágosítni; erre pedig a puszta szavak nem elégségesek. A történt dolog fölfedezésére a törvényszéki orvosnak és birónak együtt kell működni , valamint a legszorgosabban kutatni a vétkes azon lelki állapotát, melyben az cselekvés­kor volt, s ez állapotot képzeletükben mindig maguk előtt tartsák. A birónak sok lélektani ismerettel kell bírnia, hogy a dolog folyását, mit nevezünk akartnak s akaratlannak, to­vábbá annak kifejlődését és tényezőit megértse. Minél tapasz­­­­taltabb , minél figyelmesebb, annál könnyebb lesz az egyetér­­­­tés az orvossal, kinek saját észlelései által igen fontos segít­­­­séget nyújthat , s az orvosnak meghatározásában , mintegy 1 önkénytes munkatársa leszen. A lélektani ismeretek nagy mértéke nélkülözhetlen volna a bíró részéről, de a törvényszéki orvos kénytelen csekélylyel beelégedni. Az ő dolga az ép lelki állapotra következtetni, s egyes esetekben a szabályos akarat alakjaival a zavartakat s összehasonlítni alakról alakra, annak képződését, következ­ményeit kimutatni a birónak, szóval úgy tü­nte­ti elő a dolgot,­­ hogy a biró azt ne csak az orvos iránti bizalmánál fogva elfo­­gadja , hanem azt belássa , s róla meggyőződjék. A 2­ §­ egyes pontjai még némi tárgyalást igényelnek, ak­i azt mondja ,,ha a cselekvő esze használatától teljesen meg van I fosztva.“ — Mi Jen­till szerint e pontban foglaljuk az el­­j­­eháborodásokat, a mennyiben e kifejezést mint észszerű meg- I fontolást és választást fogjak föl. Az a) pont a beszámitás képte­lenségére nézve legátalánosabb foglalatúnak tetszik előttünk, mi­­ a következő betűk alatt részletesen elő van sorolva, hogy a biró­­ minden esetekben az első cikkre támaszkodhassék, mely a töb­ 196

Next