Orvosi Hetilap, 1882. május (26. évfolyam, 19-22. szám)

1882-05-07 / 19. szám

439 440 mélyéb­e hatolásnak természetes vágya nem engedte nyugodni a búvárokat. Schroeder van der Kolk1), Spanier2), Dittmar3), Richarz4) és mások tisztán hypothetikus fejtegetésekbe bocsát­koztak, melyek alapján a modern tudomány elveire építve, a kóros lelki működés egyes tüneteit érthetővé tenni iparkodtak. A siker csakhamar követőket szerzett nekik. ( Griesinger­) a „corticalis dúczsejt-területek“-be helyezte az elmezavarok kórokozó folyama­tait, de a sejtek megváltozott molecular affectiojával nem volt képes a változó hangulatok, érzéki csalódások, kényszerképzetek és téveszmékből összerakott szövődményes kórképek keletkezésére kellő világot vetni. ( Flemmingo) az agy változott vértartalmára, s a benne keringő vérmennyiség kóros elváltozásaira törekedett visszavezetni az elmebántalmak sokféleségét, de kerülte e mellett mindazon következtetéseket, melyeknek segedelmével a szellemi zavarok egyes jelenségei a változott vérkeringéssel határozott viszonyba lehettek volna hozhatók. ( Freser) az érzéki közpon­tok hyperasthesiájával akart magyarázatot adni a psyche beteg­ségei keletkezésének és Solbrig() az izomzsong változásaival járó megmásított zsigerérzetek öntudatos észrevevésével hozta kap­csolatba a kedélyi élet felmerülő zavarait. Mindkét utóbbi elmélet tanait — azok általánosítására vonatkozólag — megc­áfolta Flemming kritikája. Schüler) is belátva az eddigi theoriák elégtelenségét, újab­bakat keresett. Szerinte a sympathikusnak — Cl. Bernard10) által föltevésbe hozott­­— szövettáplálkozást fékező hatása azon hatány, mely által értelmi működésünk összes élettani és kóros folyamatainak minősítése eszközöltetik. A Sympathikus szerinte az agy trophikus idege gyanánt tekinthető, mely e szervnek összes táplálkozási viszonyait kormányozni van hivatva, s mely ezáltal egyszersmind az agysejtek moleculáris munkájának véghezvitelébe is egyenesen beavatkozva, mintegy a működésükben megváltozott elemek össztevékenységét nemző factorként szerepel. A Sympa­thikus ezen trophikus functio-körének affectioja mellé annak vaso­­motorikus befolyásának rendellenességei is társulhatván, az egy­szerű psychikus agy-neurosis — a hozzácsatlakozó vérkeringés­zavar folytán — súlyosabb cerebropsychosis­sá fajulhat. Schule ezen elmélete, bármil v­­eszélyesnek látszik lenni is, az elmebántalmak psycho-pathologikus magyarázatára elegendő támpontot nem nyújt. Miként gondolhatnék például az idegsejtek moleculáris működését minden elmekórnál egyaránt megzavarva, a­mikor az elmekórok ép leggyakoribb neménél, a tiszta téboly képénél, a logikai potentia sértetlen fennállása képezi Meynert11) szerint a kóralak legkiválóbb charakteristicumát ? A — bár kóros alapon — de élettanilag tökéletesen helyes sorrendben végbemenő eszmetársulási folyamatok jelenléte a kéreg gang­­lionsejteinek abnormis molecularis működését, a téboly ezen alakjainál, feltevésbe tenni sohasem engedi. Avagy mily módon adhatnánk magyarázatot az elmekórok legsarkalatosabb tünetei kifejlődésének, t. i. a kedélyhangulatok bús és derült alakjainak, ha azokat Schüle-vel egyetértőleg az elmekórt keltő sympathikus­­izgalom vagy bénulás szülőokának tartanák? Holott Meynert12) buvárlatai épen ennek ellenkezőjét bizonyítják be, állítván, misze­rint a változó kedélyhangulatok lényegükben nem egyebek, mint az agytevékenység azon összegének kinyomatai, melynél fogva e szerv saját rendellenes táplálkozási viszonyait észreveszi. Már­pedig, ha a kedélyhangulat a táplálkozási zavarnak egyenes következménye, akkor egyúttal annak szülőoka nem lehet. De mi több, a Sympa­thikus idegrendszer ily trophikus befolyása az agyra —­ miként azt Schule elfogadni hajlandó — még koránt sincsen bebizonyítva. Ellenkezőleg Brown-Sequard13), Schiff14), van der Becke Callenfels15), Kussmaul és Tenner16), Voit17), S. Mayer18) és mások tagadásba veszik Cl. Bernard ama állítását, mintha nem a Sympathikus vaso­­motorikus hatásával járó edénytágulás okozná a fellépő hőválto­zást, hanem ezen idegnek még egyéb — a szövetelemek moleculáris működését szabályzó — befolyása is léteznék, mely hozzájárul az ily hőváltozás kifejlesztéséhez. Újabb időben, a Sympathikus tro­phikus hatására vonatkozólag per analogia( Luchsinger19) ki­mutatta, hogy a nyaksympathikusnak veríték-elválasztást kor­mányzó idegei is a gerinczagyból erednek, s egy spinalis veríték­központ létezése mellett bizonyítanak. Szerinte a megfelelő álta­lános központ a nyúltagyban volna keresendő. Ez okból még igen távol állunk azon időponttól, melyben a Sympathikus idegrendszer trophikus functióit, mint a sejtelemek molecularis és vegyi folyamatait szabályzó központ tevékenységét tekinthetnék, annál inkább, mivel újabb búvárok nézetei tényleg odahajlanak, miszerint a Sympathikus idegrendszer különálló köz­pont szerepével egyáltalában nem bír, s lényegére nézve kiválóan nagyra fejlett ideg­plexusnál nem egyéb. S. Mayer21) és utánna Ranvier21) ugyanis kiderítették, miként a Sympathikus­­dúczok sejtelemei centrális functiókkal nincsenek felruházva, s az őket összefűző idegvezetések is a legkülönbözőbb élettani érték­kel ellátott rostokból állanak. Ezen idegrostok az agy és gerincz­agy legkülönfélébb részeiből kiinduló, egymás közt sokszerűen elágazó, s közbeesőleg dúczcsomókat alkotó plexust képeznek, melynek utai a környi szerveket úgy egymás között, mint a köz­ponttal, minden lehető, s képzelhető irányban egybekapcsolják, minek folytán a környi irritábilis szervek és az idegcentrum között létező, élettanilag oly fontos kölcsönhatás, a test összes szerveire vonatkozólag, fenntartatik. Azonkívül S. Mayer22) azon meggyőződése mellé is ad még nyomatékos bizonyítékokat, mely szerint trophikus idegek egyáltalában nem is léteznének, hanem a központi idegrendszer szürke állománya volna képes — cen­trifugális vezetései útján —nutritív befolyást gyakorolni a szövetekre. Mindezekből láthatjuk, hogy Schule Sympathikus theoriája a mai kor igényeinek meg nem felelhet mindaddig, míg a sympa­­thikus­ idegrendszert illetőleg határozottabb ismereteink nem lesz­ ') Schroeder van der Kolk. Bericht über das holländische Irrewesen. 1857. — Geisteskrankheiten. Übers, v. Theile. p. 33. 2) Spanier. Archiv für Psychiatrie n. Nervenkrankh. Bd, V. p. 318. 3) Dittmar. Über regul. und über cykl. Psychosen. Bonn. 1877. 4) Richarz. Allgemeine Zeitschrift für Psychiatrie. Bd. VII. p 160. 5) Griesinger. Archiv für Psychiatrie ect. I. p. 148. — Archiv für physiolog. Heilkunde II. p. 76. — Pathologie und Therapie der psychischen Krankheiten. 6) Flemming. Psychosen, p. 176, — Alig. Zeitschrift für Psychiatrie. Bd. XXX. p. 515. 7) Frese. All­gemeine Zeitschrift für Psychiatrie. Bd. XXVIII. 8) Solbrig. Allgemeine Zeitschrift für Psychiatrie. Bd. XXVIII. 9) H. Schüle. Handbuch der Geisteskrankheiten. Ziemssen’s Handbuch der speciell. Pathologie und Therapie. Bd. XVI. Leipzig. 1878. p. 609—630. 10) Cl. Bemard. Vorle­sungen über die thierische Wärme. 1876. Cap. XIII. Übers, v. Schuster. ll) Prof. Th. Meynert. Über Fortschritte im Verständniss der krankhaften psychischen Gehirnzustände. Wien. 1878. p. 29. 12) Prof. Th. Meynert. Über Grundlagen zur Gruppirung der Henii­­sphären-krankheiten. Mittheilungen des Wien, medic. Doctoren-Collegiums. VI. Bd. Xr. 2. 1880. p. 16. 13) Brown-Séquard. Gaz. médic. de Paris 1854. p. 30. — Le9ons sur les nerfs vasomoteurs. Paris. 1872. 14) Schiff. Untersuchungen zur Physiologie des Nervensystems. 1855. 15) van der Becke Callenfels. Zeitschrift für rationell. Medic. N. F. VII. 1855. p. 157- 16) Kuss­maul und Tenner. Moleschott, Unters. I. 1857. p. 90. ”) Voit. Bericht d. deutschen Naturf. Carlsruhe. 1858. p. 221, 18) Prof. Sigm. Mayer. Specielle Nervenphysiologie. Hermann’s Handbuch der Physiologie. Leipzig. 1879. II. Bd. I. Th. p. 280 — 288. 19) B. Luchsinger. Weitere Versuche und Be­trachtungen zur Lehre von den Rückenmarks-centren. Pflüger’s Archiv. Bd. XXII. p. 158. 20) Prf. Sigm. Mayer. Die peripherische Nervenzelle und das sympathische Nervensystem. Arch. f. Psych. Bd. VI. 1876. — Sitzungsberichte der Wiener Acad. LXXVII. 3. Abth. 1878. 2l) Ranvier. Legions sur l’histolog. du Systeme nerveux. Paris. 1878. T. II. p. 78. 22) Pr. Sigmund Mayer. Specielle Nervenphysiologie. Hermann’s Handbuch der Physiologie. II. Bd. I. Th. Leipzig. 1879. P- 309—2I(l-

Next