Orvosi Hetilap, 1883. február (27. évfolyam, 5-8. szám)
1883-02-04 / 5. szám
103 104 orvosok is igen sokszor, mint épelméjű egyéneket tekintik azokat. Továbbá találtam, hogy a roham többnyire hirtelen lép fel; vannak azonban esetek, mikor mindig bizonyos előjelek előzik meg azt. Felkiáltás soha sem történik, mint ez a nehézkórnál történni szokott; a száj nem habzik, a láták azonban kitágulnak, s nem reagálnak; sőt vannak esetek, mikor a láta-tágulás a rohamot több órával megelőzi. Legújabban többen említik, hogy a vizeletben fehérnye jelen meg. A betegeknek úgy tűnik fel, mintha a körülöttük levő tárgyak forognának, sőt Delassauve azt állítja, hogy valami ösztön magát a beteget is azon irány felé vonja, mindazonáltal az elesést megakadályozza azáltal, hogy vagy leül,,vagy megtámaszkodik. Ezen betegeknél a teljes eszméletlenség leginkább csak pillanatra vesz el, azután elhaloványodnak azok, egész testükben reszketnek, s vagy egyes végtagokban, vagy csak egyes izomcsoportokban lehet rángást észrevenni. Mindezek után bágyadtság, félénkség, szomorúság és tévengés lepik meg a betegeket, s a legkülönfélébb dolgokat követik el, vagyis a roham után sokkal feltűnőbbek a következmények, mintsem azalatt. Vannak esetek, midőn a betegek a roham után czél nélkül kóborolnak, s ha a roham éjjel jelentkezett, ágyukból kikelnek, barangolásnak indulnak, s ez rendesen akkor szokott történni, mikor a baj még csak kezdetleges. A későbbi stádiumban, kivált ha a baj félénkséggel van párosulva, hajlandók vagy önmagukat, vagy másokat megölni, vagy gyújtogatni; magukat mindenki előtt védelmi állásba helyezik, bárha meg sem szólíttattak; ilyenkor gorombák, dühösek lesznek, s nemcsak verekedésre készek, hanem gyilkosságra is, sőt ezt a legtöbb esetben elkövetik. Ezen esetek különfélesége tényleg az orvosi gyakorlatban nem ritka, de ezen kórformákat simulálók száma sem ritka. Volt alkalmam több ily esetet észlelni, midőn az illetők annyira vitték a simulatiót, hogy legkevésbé sem lehet azon csodálkozni, hogy az ezen kórformákkal nem foglalkozók nem ismerték fel az illetők turpisságát, mit azonban csak hosszas megfigyelés által lehet felismerni. A nehézkor ezen aequivalens alakjai elő szoktak fordulni úgy nőknél mint férfiaknál; az utóbbiaknál azonban azok mégis gyakoribbak, mit leginkább bizonyít a magyarországi tébolydák statistikája. Nőknél jól meg kell azt különböztetni a hysteriától, s ennek válfajaitól, —mi szintén szokott elmebeli tünetekkel előfordulni, — nemkülönben catalepsia és eclampsiatól. A nem rég múltban alkalmam volt több esetet észlelni, melyek közül pár idevágó exquisit esetet van szerencsém közölni, Laufenauer mmr. oszt. főorvos úr engedélye folytán, a sz. Rókus-közkórház elmebeteg-figyelő osztályáról. A) Sch. A., 43 éves, rkath., nőtlen, budapesti születésű tanuló, majd katona, később vasúti raktárnok, az utóbbi időben pedig foglalkozás nélküli. Előzmények. Szülei előtte ismeretlen betegségben és korban haltak el ; három testvére közül a legidősebbiket ő maga lőtte agyon, a második sz. Rókus-közkórházban nehézkóros roham közt halt el, míg a harmadik él, egészséges, s négy gyermek anyja. Gyermekkorában szülei iskoláztatták őt, s négy real-osztályt végzett; iskoláztatási ideje alatt mintegy 12 éves korában játszás közben elesett, s fejét igen súlyosan megsértette. Tlzen helyen több napig tartó fájdalmas daganatja is volt, mely azonban később teljesen meggyógyult. 17 —18 éves korában súlyosabb bujakórban szenvedett. 21 éves korában már mint katona lováról leszédült, s eszméletlenül, kocsin szállíttatott a katonai kórházba, hol hat héten át súlyosan megbetegedve, időnkint önkívületi állapotban feküdt. Ezen betegségéből felgyógyulva, koronkint szédülés fogta el őt, mely azonban csak rövid ideig tartott. A szédülési rohamokat rendesen hosszabban tartó kisebb fokú fejfájás követte. 24 éves korában szintén még mint katonafegyencz szállítmánnyal volt megbízva B-ről M-be, s midőn az expeditioból visszatérőben volt, Pesten átutaztában feltette magában, hogy katonai állására többé nem megy vissza. Hogy ezt annál könyebben keresztülvihesse, előzetesen pár napi szabadságot vett, szabadságideje első napjának estéjén mulatni ment, s a mulatság után másnap a már régebben kimaradt szédülése ismét jelentkezett, melyhez még fejnyomás érzete és némi izgatottság járult. Ezen állapotban újból neki fogott a mulatságnak, pénzét fecsérelte, s a mulatságon jelenlevőkkel kisebb összekocczanása is volt. Másnap fivéréhez ment, őt valamely ügyben kérdőre vonni, vele szintén összeveszett, s csak azután távozott onnan. A rá következő napon töltött fegyverrel kiment a kerepesi temetőbe, s minden előzetes és előtte ismeretlen okból öngyilkos akart lenni, de az ott járókelők ebbeli szándékában őt megakadályozták. Ekkor valami különös ösztön által arra indíttatott, hogy fivére lakására menjen, el is indult a temetőből, s az úton különféle gondolatokkal volt eltelve, mialatt azon vette magát észre, hogy fivére lakásán van, kivel épen a lépcsőn találkozott, s miután vele több heves szóváltása volt, a nála levő fegyverrel fivérét mellbe lőtte, ki is halva rogyott össze. Ezután felment sógornőjéhez, s ezt mondá: „Ha nem láttál még gyilkost, úgy nézz meg engem, ki férjedet, t. i. fivéremet lőttem le“. A tett elkövetése után éjjelnappal járt-kelt, igen nyugtalan volt, s csak nyolcz nap után kezdett tisztábban eszmélni, midőn is a felett elmélkedett, hogy hát mi is történt vele, nem birta felfogni, hogy egy embert, az ő saját fivérét minden ok nélkül így meggyilkolt. Ezután hadi törvényszék elé lett állítva, s tíz évi várfogságra ítéltetett (kegyelem útján). Fogsági ideje alatt önálló dolgot nem végzett, disciplinárius büntetése nem volt, cellába soha sem zárták őt, s bort vagy sört, ha becsempésztek, ő is ivott, s tíz év lefolyása alatt szédülései — bár ritkán és kis mérvben, de még mindig jelentkeztek. A várfogságból 1871-ben lett szabadon bocsátva, a mikor is a m. északkeleti vasútnál S.-A.-Ujhelyen raktárnoki állást kapott. Szolgálatát pontosan teljesítve, dolga elég jól ment, annyival is inkább, mert szédülései meglehetős hosszú időközökben jelentkeztek. 1876-ban azonban a szédülési rohamok gyakrabban jelentkeztek, még pedig párosulva fejfájással és fejnyomásérzettel, sokkal nagyobb mérvben mint azelőtt, melyhez még járult az alsó végtagok zsibbadása, később pedig görcsös rángása. A baj mindinkább gyakoribbá vált úgy annyira, hogy 2—3 naponkint — leginkább éjjel — jelentkezett. Ugyanezen időtájban Bécsben lévén dolga, felutazott, s midőn dolgait elvégezte, egy nagy kést vásárolt azon szándékkal, hogy azzal életét kioltja, mit oly formán eszközölt, hogy bal karjának hajlító oldalán nagy sebet ejtett, a nagy vérvesztés következtében önkívületi állapotba esett, s csak akkor eszmélt fel ismét, midőn már kórházban volt, ahonnan öt heti gyógykezelés után távozott. Bécsben léte alatt állásáról lemondott, s Galíciába utazott, hol egy pénzintézetnél nyert alkalmazást, de a mennyiben az ott divó nyelvet négy éven át nem birta elsajátítani, 1880. év junius havában onnan is távozott és Budapestre jött alkalmazást keresni. 1876-tól, midőn öngyilkossági szándékból karját elmetszette, egész 1880. év július haváig szédülési és görcsös rohamai nem jelentkeztek, csakhogy magába zárkózottan élt, folyton félénk volt, s csak szükségből beszélt. Mint fenntebb említem, Budapestre jött, hogy állást keressen, de miután a magyar nyelvet tökéletesen nem birja, itt sem juthatott álláshoz. Szorongatott helyzetében szédülése és görcsös rohamai újból jelentkeztek, melyhez némi izgatottság is járult; nem volt nyugta, s különösen éjjel, ágyából kikelt és czél nélkül barangolt a városban. Mindennek következtében elhatározta, hogy magát meglövi, vett is fegyvert, s tettét véghez akarta vinni, de a tett elkövetése előtt a rendőrség által elfogatott, s a fegyvert tőle elvették, de pár nap