Orvosi Hetilap, 1883. november (27. évfolyam, 44-47. szám)

1883-11-04 / 44. szám

szilárdan egyesülve találtatott. Ezen varrat által Sp. Wells sze­rint meg van akadályozva, hogy geny vagy más sebváladék a hasűrbe jusson, bél vagy cseplet nem jöhet a sebvonal vala­mely hashártyától nem fedett helyére, míg a sebfelület egyesülése oly szilárd, hogy a műtét után alig jöhet valaha létre hassérv. E varrat ellen felhozatott, hogy épen a szúrcsatorna szol­gál arra, hogy rajta keresztül vér, sebváladék, geny szivárogjon a hasűrbe, sőt Olshausen szerint a hasüregbe érő varrati anyag által a septikus infectio veszélye is nagyobb. Mindezen ellenve­téseknek, úgy látszik, kevés a tényleges jelentősége, mert a mű­tők túlnyomó nagy része megmaradt e varrat mellett. Eltérés a Sp. Wells által adott kiviteltől sokaknál annyiban történt, hogy azon jelentőségnél fogva, melyet a heg szilárd voltára a felvett hashártyarésznek tulajdonítanak, sokkal nagyobb hashártya-felü­­letet öltenek fel, s az egyes csomók egymástól távolabbra létetnek. Ha ezen varratnál megvizsgáljuk a hashártya szerepét, úgy mindenek előtt azt fogjuk találni, hogy azon hashártya-rész, mely a sebszéltől 1-o—1,5 cm. távolban felöltetett, a csomó megkö­tése után be fog fordulni a hasfal sebébe. Sp. Wells felvétele szerint erős megcsomózás után a fonál teljesen hashártyakívüli helyzetet kap. E felvétel, mint ezt Olshausen is kétségbe vonja, nem felel meg a valóságnak, tény azonban az, hogy mindazon hashártya, mit a fonál befogott, kívül jut a hasürön. A­mint ezen vázlatból, mely egy csomós varratnak megfelelőleg a hasfal át­fonál hashártya metszetét mutatja, kitűnik, a sebvonalba iktatott két hashártya­­rész megakadályozza a hasfal többi rétegeinek közvetlen érint­kezését egymással, mi csak azontúl történhetik meg, hová a has­hártya már nem ér. Az érintkező hashártya-felületek gyorsan nőnek össze, s így meg is maradnak, míg a betegek kötés alatt nyugodtan feküsznek. De mi történik azután? Ismeretes, hogy hashártya-kettőzetek akár fejlődésük szerint álljanak azok két lemezből, akár később nőttek légyen össze, hosszantartó és foly­tonos nyomás után szétválaszthatók, s előbbi helyzetüktől eltérő egészen más elhelyezkedést nyernek. A­mint tehát a műtett egyén felkel, rendes foglalkozása után lát, azután köhögésnél, székletétnél stb. működésbe jön a hasprés, s az ezáltal támadt, folytonosan megújuló inger a hashártya összenövését lassan bár, de fokozatosan szétválasztja. Hogy ez a munkás­osztályhoz tar­tozóknál, meg a terhesség beálltával hamarább fog bekövetkezni, az igen természetes. A­mint pedig a hashártya összenövése ki­­simul, azon arányban vékonyodik meg a hasfal is és pedig annyi­val inkább, minél szélesebb hashártya-darab lett befordítva. Hogy pedig ezen megvékonyodás milyen jelentőségű, az azonnal szem­betűnik, ha meggondoljuk, hogy a mellső hasfal vastagsága Krauser­ szerint körülbelül 1*5 és 300 centiméter közt van. Mint­hogy pedig a hashártyából a seb hosszában nem mindenütt egyenlő rész ültetik fel, hanem egy helyt több, máshol kevesebb ; továbbá a csomók helyén a hashártya jelzett eltolódása lassab­ban következik be, mint a csomók közti terén , így támadnak a sebvonal mentén már korán egyes csekélyebb ellenállású helyek, melyek kiválóan alkalmasak a sérvképződésre. Ellentétben tehát azon felfogással, hogy a hashártya felöltése által szilárd heg támad, mely a mellső hasfal erősítésére szolgál, az említett viszonyokból azon következtetésre kell jutnunk, hogy a befogott hashártya, nagy­ságával arányosan csökkenti a hasfal vastagságát. E magyarázat, mint könyen kivehető, lényegesen különbö­zik azon felfogástól, mintha az egyes csomós varratoknak meg­felelőleg a hashártya megmaradna a varrat által biztosított helyen, a hasfal meg vastagságában nem csökkenne, de a csomók közti téren válna szét a hashártya, ott kiöblösödés, tasak képződne, s ez vezetne azután a sérv fejlődésére. E felvételnek csak akkor volna helye, ha valami oly erő léteznék a hass­rben, mely a has­fal többi részét teljesen kihagyva, csak­is a csomók közti térre hatna. 2. A második módja a hasseb egyesítésének az, hol a has­hártya nem vétetik fel a varratokba. Itten Olshausen1) az ő csapos varratával következőképen jár el: 12 —14 cm. hosszú, gyengén görbült tűvel a bőrseb szélétől 5—8 cm-nyi távolban szúr a hasfalba, közvetlen a hashártya előtt szúr ki, s az ellen­kező oldalon hasonlóképen jár el. Minden 6—8 cm. távolságra számít egy ily varratot, tehát kettőnél többre ritkán van szük­sége; sőt ha minden feszülés hiányzik, gyakran 12 cm. hosszú sebre is egy csapos varrat elegendő. A bőrseb egyesítéséről külön gondoskodik. A hashártyát csak akkor veszi fel a csapos varratba, ha az egyik vágy­ másik szélen tévedésből leválaszta­tott ; a seb alsó zugában, hol a hashártya egy kis téren önkényt szokott leválni, külön egy-két csomós varratot tesz. Olshausen, csapos varratánál azt mondja : így is biztosak lehetünk abban, hogy a hashártya két elegendő széles redővel fog összegyóg­yulni és erős sima heget fog létrehozni. Arról számos bonczolatnál volt alkalma meggyőződni, hogy a sebvonal mentén nem talál­ható olyan hely, mely hashártyával ne volna borítva; a has­hár­tyának szerinte szükségképen szélesen kell egymás mellé fekülni, s így is kell gyógyulni. E varratban találja tehát a legbiztosabb védelmet a későbbi sérvképződés ellen. Varratának még azon jelentékeny előnyt tulajdonítja, hogy hányásnál, köhögésnél stb. csupán a csapos varrat viseli a feszülést, míg a többi varratok ettől megkímélve maradnak. Olshausen a csomós varratokról szólván, megemlíti, hogy ott jó lesz a hashártyát is felvenni, mert úgy látszik neki, hogy ezáltal biztosabbak vagyunk, hogy a peritoneum szélei egymás mellé feküsznek. Ha a hashártya érintkezéséről O. tanárnak kéte­lyei vannak a csomós varratnál, úgy e tekintetben sokkal inkább kételyek támadnak az általa használt varratnál. Mert a bőrseb szélétől jobbra és balra 5—6 cm. távolban vezetett fonálnak (mely fonál egész lefolyásában kívül fekszik a hashártyán) még oly erős megszorítása sem biztosít minden esetben, hogy a has­­hártya-szélek a seb egész lefolyásában érintkeznek-e, nevezetesen a két varrat közti téren, vagy oly sebnek alsó és felső végén, hová O. csak egy csapos varratot tesz. Különösen áll ez oly hasfalra, illetőleg hashártyára, mely megelőzőleg nagy tömlők, daganatok által kitágítva nem volt. Egyébiránt a csomós varra­tokról szólva, jeleztem, hogy mily jelentősége van annak, ha a has­hártya széles felülettel nő össze; a két varrat közt azonban az a lényeges különbség van, hogy csomós varratnál a hashártya *) Krause. Leíró boncztan, ford. Mihálkovics G. tanár. l) Olshausen. Die Krankheiten der Ovarien. 313 lap. Stuttgart: Pitta-Billroth. IV-dik köt. I-fő rész.

Next