Orvosi Hetilap, 1883. december (27. évfolyam, 48-52. szám)
1883-12-02 / 48. szám
1265266 A kis- és nagyedények hangjai, kivéve a szívcsúcson az elsőt, mely kissé tompa, általában tiszták. A pulmonalis 2. hangja kissé ékeltebb az aortáénál. A szívműködés rendetlen; a pulsus kicsiny, de elég erős, percenkint 70—80. A has erősen kitágult, falai feszültek, ellentálló tapintatúak, a kopogtatási viszonyok hanyattfekvő helyzetben az epigastrium és a köldöktáj felett dobos kopogtatási hangot adnak, mely lefelé tompa üres hangba megyen át. A kettő között a határ egy homorulatával felfelé néző, s mindkét oldalt a bordaív alá húzódó görbét képez. Helyzetváltoztatásnál annyiban változnak e tünetek, hogy az éles dobos kopogtatási hang mindig a legmagasabban eső részeket foglalja el, míg az alább esők tompa üres hangot adnak. Tapintó lökésnél a tompulatnak megfelelőleg hullámzás érezhető. Szék gyakori híg ürülékből áll, így álltak a viszonyok az első nap délutánján. Ez volt a tünetcsoport, mely után kérdem, nem joggal esett-e gyanúnk arra, hogy itt a hydrops okául a vesék megbetegedését tekintsük? Nem ezt gyaníttatá-e az oedema a szemhéjakon, s a bőrszín ? Nemkülönben szemben a circulatio szerveinek negatív vizsgálati eredményével nem joggal támadt-e bennünk azon gyanú, hogy az anamnestikus adatok megbízhatóságát itt is — mint az oly sok esetben történik — a maga értékére leszállítva, legalább is kétségbe vonjuk az oedemának a lábakon történt kezdetét. Ezen rövid pro és contra érvelés tehát, mint említem joggal azon meggyőződéssel engedett a beteg ágyától távoznunk, hogy itt a vizeletnek másnapra várt vizsgálati eredménye ki fogja egészíteni a még hiányzó tünetcsoportot arra nézve, hogy határozott feltevésünk az idült parenchimatosus Bright-kórt illetőleg megerősíttessék. A 29-ikén általam elemzett vizelet vizsgálati eredménye a következő volt : A vizelet napi mennyisége 400 kcm., színe halavány barnásvörös, fajsúlya 1021, vegyhatása erősen savi, húgysavas sói megszaporodtak. Idegen alkatrészül sok fehérnyét tartalmaz. Górcső alatt egyes hólyag-hámsejtek, egy-két fehér vérsejt és hyalin cylinder látható. Hogy ily adatok folytán, mily határtalan volt meglepetésünk, s hogy mily érdekkel néztünk az újjonan megindítandó vizsgálat eredményének kimenetelére, azt nem akarom leírni. De, hogy nem sok tünet volt, melyet új gondolatmenetünkben felhasználhattunk volna akkor, midőn a látott okozatoknak láthatlan okát, vagy okait újból keresni indultunk, az egyszer bizonyos. A kis circulatiót, a tüdőket nem illethette gyanúnk, nem pedig azért, mert ezek bántalma egyrészt nem szokott ily fokú vizenyőket okozni, másrészt, ha mégis itt lenne az ok, úgy lehetetlen, hogy ez physicális tünet által ne jelezné magát. S így nem maradt más hátra, minthogy gyanúnk egész súlya a szívre, illetőleg annak szájadékai és billentyűire essék. Ezek után tehát elértem fejtegetésünk azon részéhez, hol egyrészt kizárás, másrészt tapasztalat folytán kórisme mondassék ki akkor, mikor az előre bocsátott jelen állapot szerint, nincs is tünet tulajdonképen magáról a szív részéről, mely azt erősíteni hivatva lenne. De vizenyő, tüdőhurut, s a mi fő pangási vizelet van jelen, s ennek oka az elősoroltak alapján másutt, mint a szívben nem lehet. S ha ez így van, úgy hol kell hát annak székelnie? lássuk! Midőn a belgyógyász figyelme bizonyos concret esetben szívbajra hivatik fel, s feladatát teljesítendő annak székhelyét biztossággal igyekszik kitudni, úgy kérdem, nem-e a szívcsúcslökés helyzete, a szívtompulat nagyobbodásának iránya, a szívtájon a hangokat helyettesítő zörejek, s a szív kóros változásai folytán a vérelosztódásban szükségkép beálló kereskedést, illetőleg többletet jelző tünetek, s az ebből származó viszeres pangások, melyek végül az incompensatio szakában átszivárgásokra — vizenyők — vezetnek azon tünetek, melyek, mint értékesíthetők, rendelkezésére állanak. S ha ezen előre bocsátott követelményekkel szemben, esetünknek a szívtájra vonatkozó jelen állapotát tekintjük, úgy ennél útbaigazítást ígérő tüneteket alig, vagy jobban mondva nem is találunk , mert, a szívcsúcslökés inkább csak gyanított, mint való, a hangok tiszták. Ami a tompulatnak 2 cm-rel némileg kifelé való terjedését illeti, azt inkább lehetne az ascites által — melyre nézve az elég nagy — magasabbra helyezett rekesz állása által kihelyezettnek, mint a jobb szív nagyobbodását jelző tünetnek tekinteni, mert erre nézve az, ily viszonyok között, legalább is kicsiny. Ha pedig az elősorolt hiányok mellett mégis, a kis és nagy kör hajszál-edényeiben következményileg kimutatható torlódásra gondolunk, úgy azt, a pulmonális magatartásából nem bizonyíthatjuk, hiányozván abban az oly fokú éleltség, mely többre, mint szintén csak a rekesz magas állásából eredő circulationális rendellenességre engedne következtetni. Megtéve tehát így az összehasonlítást egyrészt a szívbetegségi kórisme követelményei, s másrészt esetünknek a szívtájra vonatkozó adatai között, úgy azt hiszem, hogy az elősoroltak alapján mintegy önkényt elődomborodik már a nehézség, melylyel meg fog kelleni küzdeni akkor, midőn a cardinális tünetek hiányában a tény felderítéséhez csak is oly tünettöredékkel rendelkezünk, melyeket rendes körülmények között csupán másodlagosan, mint a már bebizonyított zavart mechanikus változások elmaradhatlan következményeit, vesszük tekintetbe. Ezek után tehát csakis a kis és nagy kör hajszáledényhálózatának viszeres vértöbbletére utaló tünetekben leírhatjuk azon gyenge fonalszálakat, melyek, ha azokat egymással egybefonni sikerül, elvezethetnek bennünket esetleg azon helyig, melynek jelen esetben el kell változva lennie, hogy ezen hajszáledényi torlódások értelmezhetők legyenek. Hogy pedig a két hajszáledény-hálózat pangását egymással összhangba hozhassuk, úgy a priort is el kell ejtenünk azon gondolatot, mintha itt a jobb szívet illethetné gyanúnk; mégpedig él azért, mert ha annak akár üteres, akár viszeres szájadéka vagy ezek billentyűi volnának kórosak, úgy annak folytán a jobb szív az előtte fekvő kis kör edényeit a rendesnél csakis kevesebb mennyiségű vérrel láthatná el, márpedig a tüdők hurutos állapota ezzel ellenkezőleg torlódás felvételét követeli, ez pedig csak úgy lehetne értelmezhető, ha az áramlás akadályát a kis kör előtti szívrészletben, tehát a bal szívben keressük. S ha ez így van, lehetséges-e hát, hogy az az üteres szájadékon székeljen ? Míg ezen feltevésnek nem látszanak ellentmondani egyrészt a tüdők és vesék állapota, mivel pangást okoz az a mögötte fekvő kis, s ennek folytán a nagy kör viszeres edényrendszerében is, addig másrészt nem volna ebből értelmezhető a hydropsnak universális jellege, nem pedig azért, mert habár jó lehet a bal szív compensáló képességének megszűnésénél lép is fel pedema, az rendszerint csak kisebb dimensióval szokott bírni, a scitesre csak ritkán, anasarcára pedig alig vezet, mégpedig egyszerűen azért, mert az időben a túltengett balszív izomzatúba oly súlyosak már az elfajulási változások, hogy az űrcompensatiót jelző hydropikus tüneteket csakhamar az élet megszűnése követi, így tehát nincs idő a hydrops universalis fejlődésére. Ezek után tehát, szem előtt tartva egyrészt az egyes szóbajöhető szívrészletekhez szükségkép csatlakozó hajszál-edényhálózati torlódásokat, s szem előtt tartva másrészt a vizenyő nagyságára vonatkozó, s számtalan észleletből kifolyó tapasztalatainkat , úgy elértünk oda, hogy kizárás útján a veséknek az