Orvosi Hetilap, 1884. június (28. évfolyam, 22-26. szám)

1884-06-01 / 22. szám

595 596 Az arczideg ezen részletes bénulásának magyarázata azonban nem oly könnyű, mint azt első perc­ben képzelni lehetne; többféle hypothesis létez, s végmegoldást a dolog eddigien nem nyert. Első­sorban Vulpian akként akarta e körülmény okát magya­rázni, hogy nézete szerint az arczideg nem minden rostja jut keresztezés alá, hanem csupán az alsó ágak, melyek az orr- és szájnyílásokat látják el, míg a homlok- és szemágak keresztezés nélkül ugyanazon oldalon futnak le. Ha e felvét helyes volna, akkor az egyik oldalon csakugyan csupán az alsó ágak bénulnának, de a felső ágaknak ismét az ellenkező oldalon kellene hűd­ve lenniök, ez pedig nem fordul elő. Így tehát a Vulpian-féle hypo­thesis nem oldja meg a szóbanforgó kérdést, s azt mint tarthat­­lant, mellőzhetjük. Egy másik magyarázat Larcher-től ered, ki az arczideg átmetszése után a fültőmirigy táján néhányszor azt látta, hogy a teljes átmetszésnek daczára, a szem körizma mégis mutatott némi mozgékonyságot. Támaszkodva Cl. Bernard azon leletére, hogy a nyaki együttérző­ ideg felső dacza szintén küld mozgató rostokat a szem körizmához, azt hitte, hogy központi bénulásoknál bár az egész arczideg sértve van, a homlok- és a szem-körizom azért nem vesztik el mozgékonyságukat, mivel azokat még a Sympathikus épen maradt rostjai befolyásolják. Míg az arczideg peripherikus hüdésénél azért vesz el az említett felső izmok mozgékonysága is, mivel ekkor már az idegtörzsben bennlevő Sympathikus ágai szin­tén érintettek a bénulást okozó gócz által. Larcher ezen elmélete csak kis számú követőre talált, miután az arczideg peripherikus bénulásánál hiányzanak a symphatikus­­tüdés egyéb tünetei, mint a hasonoldali láta-elváltozás, az edény­mozgató idegek zavara stb. Úgy, hogy ezen felvét sem alkalmas az arczideg csupán részletes bénulásának okát kimagyarázni. Broadbent volt az első, ki figyelmes volt azon körülményre, miszerint féloldali mozgató kérdéseknél a bénult oldal nem minden izma lesz működésképtelen, ugyanis majd mindig épek maradnak azon izmok, melyek rendesen synergice mindkét oldalon egy idő­ben jönnek működésbe, így a törzs, a nyak, részben a nyelv, azu­tán a gége, a garat és a szem izmai. Ezen izmok nem állnak ki­zárólag az egyik agyfélteke befolyása alatt, hanem felvehető, hogy a magvaikat összekötő commissurák segélyével már az egyik fél­tekéből kiinduló impulsus is elég arra, hogy mindkét oldal izom­­zata működésre gerjesztessék. Ha az egyik központ el is roncsol­­tatik, a commissurák segélyével a másik központ helyettesítőleg az elroncsoltnak is átveszi működését. Ezen tapasztalati tények alap­ján Charcot az arczideg központi bénulásainál a felső, vagyis a homlok- és a szemzárizom ágainak épen maradását akként magya­rázza, hogy ezen izmok szintén mindkét oldalon egy időben szoktak működésbe jönni, s ha az egyik oldal központja el is pusztul, a másik központ helyettesítő működése folytán a bénult központ izmai tovább működhetnek. A­mennyire plausibilis is ezen elmélet, mégis van alkalmunk kivételesen látni oly eseteket is, melyeknél azt alkalmazni nem lehet. Egyes ritkább eseteknél központi góczok folytán az arczideg felső ágai is bénultak. Ilyen esetek az irodalomban elég számosan vannak felemlítve­). Épen most van alkalmam egy idevágó, ritkán észlelt esetet bemutatni. Ezen hüdési alakot a Broadbent-Charcot­­féle elméletből azután nem magyarázhatjuk. Mióta a Hitzig és Ferrier-féle kísérletek az agykéreg moz­gató központjait felderítették, ismerjük a psychomotorius góczokat, honnét az akarat spontán mozgásai kiindulnak. Az arczideg psycho- *­ motorius központja, a­mint az eddigi kísérletekből következtetni lehet, a mellső központi tekervényben —­ gyrus centralis anterior — fekszik. Az eddig megjelent idevonatkozó közleményekből ítélve, valószínűséggel felvehetjük, hogy az archideg az agykéregben, illetőleg a mellső központi tekervényben két központtal bír. Ezek egyike, mely valamivel feljebb található a tekervényben, az arcz­ideg azon ágait befolyásolja, mely a homlokizmot és a szem körizmát látja el, míg az alsóbb ágak központja valamivel alább fekszik. Feltehető tehát, hogy az agykérget érő körülírt bántalmak külön is érinthetik ezen góczok mindegyikét, s ezt bizonyító kóresetek is­merve is vannak. Nekem szintén nem rég volt alkalmam egy idevágó esetet észlelni. A múlt év nyarán a Rókuskórház 2-ik sebészeti osztályára, mely Navratil t­r. vezetése alatt áll, s kinek szivessége folytán lettem én is az esethez híva, egy fiatal férfi lett felvéve, ki öngyilkossági szándékból egy kisebb forgó­pisztolyból golyót röpített jobb halántékcsontjába, s a golyó az agyig hatolt; az egyénnél csupán a bal oldali arczideg ú. n. légzőágai lettek bénulva; egyéb hüdés sehol sem mutatkozott. Tehát monoplegia facialis partialis lépett fel. A golyó eltávolítása okáért a falcsont lékelése végeztetett, s a golyó az elüszkösödött dura mater és a csont közül vézetett ki. A sebzés csupán az arczideg alsó ágainak corticalis központját bántalmazta, míg a felső ágak köz­pontja sértetlen maradt. Az eltávolítás után a beteg néhány hét múlva, eltekintve a lékelt csonthiánytól, teljesen meggyógyult, s az archideg-bénulás is egészen visszafejlődött. Ez esetben nem lehet másra, mint csupán a corticalis góci sérülésére gondolni. Tovább menve, valószínűnek kell kijelentenem azt, hogy az arczideg rostjai, a­mint hogy azok külön corticalis góc­czal bírnak a mellső köz­ponti tekervényben, külön lefolyásuk is van a féltekén keresztül, s csak­is a Városi-híd alsó részében térnek össze. Legalább e felvétre jogosítanak az idevonatkozó kóresetek, melyeknél a pon­tos kórbonczi vizsgálat az agybeli góczok és az életben leírt tüne­tek közti összefüggést kimutatják. Ha a kóros gócz az agy leggyakrab­ban bántalmazott helyein — mint a csikóit testben, láttelepben, belső tokban — fészkel, azt látjuk, hogy ezen esetben az archideg majd kivétel nélkül csupán alsó, ú. n. Bell-féle légzőágaiban érintetik, míg a felső ágak szabadon maradnak. De miután az agykéregtől a felső ágakhoz is szükségképen kell rostoknak futni, úgy az említett hüdési alak csak úgy állhat be, ha a felső ágak az említett köz­pontokon kívül futnak. Arra nézve, váljon a felső idegágak útja merre vezet, kevés útbaigazítással bírunk. Meynert vizsgálatai szerint felvehető, hogy a lencsemaghurok — Linienkernschlinge — az agykéregtől az agykocsányon át rosto­kat visz a mozgató agyideg-magvakhoz, melyek azután a rapheben kereszteznek. Az oculomotorius és abducensre nézve ezt biztosan állítja, míg az arczideget illetőleg csak valószínűséggel következ­teti. A kórboncztani észleletek, melyek ez irányban értékesíthetők, főleg Huguenin esetében igazolják e felvétet, hol az arczideg főleg homlok- és szemzár-izom ágaiban volt érintve, s a gócz az ú. n.­agykocsány-hurokban fészkelt. Ezen tapasztalati tények alapján kénytelen vagyok felvenni, hogy az arczideg központi bénulásainál, a bénulásnak részletes, csupán az alsó ágakra elterjedő alakja azon okból fordul oly gyakran elő, mert az agyféltekék leggyakrabban bántalmazott központjaiban csupán az orr- és szájnyílások körüli ágak futnak, míg a homlok- és szemzár-izom idegrostjai azokon kívül fekszenek. A rendelkezésemre álló keresetekből, az arczideg corticalis eredetétől annak magváig a rost lefolyást a mellékelt ábrán állítom össze, természetesen képzeletileg és schematice. 1. 597. lap. Az elmondottakból következtetjük, hogy ha féloldali hüdös­­nél a hüdött végtagokkal hason oldalon az arczideg alsó ágai is *) Hervey. Bull. de la soc. anatom. 1874. pag. 29.

Next