Orvosi Hetilap, 1884. szeptember (28. évfolyam, 36-39. szám)

1884-09-07 / 36. szám

9&3 kézte­születben, ennek állandóan túlhajlított helyzeténél fogva lehe­tetlenek, mely rendellenes helyzetből a két passive is csak nagy­­ erő-megfeszítéssel egyenesíthető ki. Az ujjak hajlító és feszítő izmai, úgyszintén a belső és külső csont­ közötti izmok igen hiányosan végzik a nekik megfelelő működéseket. A végtag nagyobb izmai­nak zsongja tetemesen fokozott, s az izmok táplálkozási állapota igen jónak mondható, sőt az alkar izmai, különösen a hajlítók az ellen­oldaliakhoz képest túltengetteknek mutatkoznak. A kéznek nyomó-­­ ereje ellenben tetemesen csökkent. További rendellenességek észlelhetők a jobb alsó végtagban is. Az egész végtag túlfeszített, egyszersmind közelített és befelé fordított helyzetben tartatik: a térd­kalács a test középvonala felé tekint, a lábtőcsontok a bokaizületben félfiizámos helyzetbe jutottak ; a láb háta ki- és felfelé, míg talpa befelé tekint; sarka tetemesen fel van húzva, s az Achillesin, a szárkapocs-izom, a mellső és hátsó síp­izmok inai állandóan húrszerű megfeszülést mutatnak, a láb-ujjak többnyire feszített helyzetet foglalva el; a láb a donga-lóláb (pes varoequinus) jellegét viseli magán. E végtagon hasonlókép akaratlan mozgások észlelhetők, melyek a c­ombon feszítés, közelítés és távolítás alakjában, az al­­száron és a láb­ujjakon gyorsan váltakozó hajlítás és feszítés alak­jában nyilvánulnak. A végtag izmai elég jól tápláltak, s passiv moz­gatása valamennyi ízületben kivihető, bár az izmok fokozott zsongja miatt csak nagy erő megfeszítéssel. A beteg járása nehezített. Járás közben a végtagot maga után húzza, a talajról alig emeli, a mozgásokban azonban összrende­zetlenség nem észlelhető. A fenntebbiekben leírt akaratlan mozgásokra vonatkozólag felemlítendő, hogy azok álom alatt teljesen szünetelnek. Különben azokra a beteg befolyással csak annyiban bír, hogy akaratának erős megfeszítése mellett azokat igen rövid időre elnyomni képes ugyan, de csakhamar fokozott mérvben ismétlődnek a minden rend és czél nélküli akaratlan működések. Épen e miatt a beteg, ha nyu­galmat kíván, jobb oldali végtagjait a túloldaliakkal vagy lenyomva tartani kénytelen vagy —­ mint legtöbbször teszi —­ jobb karját a törzshöz szorítva, kezét zsebre dugja, bal c­ombját pedig a jobbon átvetve, ez utóbbit némileg rögzíti állásában. A bal oldali végtagokon semminemű működési rendellenes­ség sem észlelhető. Az érzési kör vizsgálata kóros tüneményeket nem mutat, a­mennyiben az egész testnek köztakaróján a legfinomabb érintések pontosan jeleztetnek. A helyzetérzék megtartott; a bőr- és in­ reflexek fokozottaknak nem mondhatók, az izmok erőművi ingerlékenysége rendes. Villamos vizsgálat. A villamos bőrérzékenység megtartott; az idegeknek és izmoknak villamos ingerlékenysége úgy a beveze­tett, mint az állandó áram iránt a rendes viszonyokat tünteti fel. A beteg intelligenciája zavartalan, a külérzéki szervek működése rendes. Hólyag- és végbél­zavarok nem észlelhetők. A fenntebb leírt tüneményekből nyilvánvaló, hogy a beteg­nél a jobb oldali végtagoknak kisebb fokú mozgási hüdéses álla­pota mellett kizárólag e végtagokra szorítkozó és a choreás mozgá­sok jellegével bíró önkénytelen mozgások vannak jelen. Azonban a jelen esetben fennforgó motorius zavaroknak a vid-táncznál chorea minor­ észlelhető önkénytelen mozgásokkal való hasonlatos­sága daczára, a két rendbeli bántalom között több megkülönböztető jel létezik, mely azokat egymástól tökéletesen elkülöníteni engedi. Ezek következők: 1. A végtagokban észlelhető zsugorok, melyek a közönséges choreanak motorius izgalmi tüneményeihez nem tartoznak. 2. A choreás mozgások egyoldalú fellépése, bár ez nem mondható sarkalatos különbségnek, amennyiben a közönséges choreának is vannak esetei, melyekben az önkénytelen mozgások­nak egy testfélre való korlátozottsága vagy állandóan vagy legalább időszerűleg észlelhető (chorea dimidiata). A legfőbb megkülönböztetési jelt, — mely egyszersmind kórhatározó is, — a betegség fejlődési módja nyújtja. A kórelőz­ményi adatokból ugyanis az tűnik ki, hogy a beteg négy éves korában rögtön elvesztette jobb felső- és alsó végtagjának mozgási képességét és evvel egyidejűleg beszélő­ képességét is, ez utóbbit egy hónap múlva, a végtagok korlátolt mozgathatóságát ellenben csak kilencz hónap múlva nyerte vissza. Ez adatoknak birtokában, hozzávéve a jobb arczideg alsó ágainak még jelenleg is kisebb fokban kifejezett hüdéses állapotát, s agyemboliának felvétele mellett mi sem szólván, minden kétséget kizárólag állíthatjuk, hogy a betegnél agy­vérömlés ment előre, melynek székhelyét a kórodai és kórboncztani vizsgálatok mai álláspontján a Flechsig-féle laborpályák mentében minden való­színűséggel a bal belső capsulába kell helyeznünk. A vérömlenyt hüdés követte, melynek javulásával az azelőtt teljesen hüdött vég­tagokban chorea-szerű mozgások léptek fel. A betegnél a hüdés fokozatosan, bár nem teljesen visszafejlődvén, a capsula interna mellső részének, mint az akarat ingerének az agykéz és körzet közötti közvetítő pályának teljes elroncsolását nem vehetjük fel, hanem inkább azt kell hinnünk, hogy annak egy részlete épségben maradván, másik részletében egy, a vérömlés további átalakulásá­ból származó — talán heges — folyamat ment végbe, mely a rajta áthaladó idegrostokat folytonos ingerületi állapotban tartva, a végtagokban chorea-szerű mozgásokat tételez fel. A betegségnek genetikus fejlődése, a tüneményeknek épen ezen egymás­utánja az, mely a kóralakot jellegzi, s ezt a Charcot által­­ hemichorea posthemiplegicat. neve alatt leírt esetek közé sorolni engedi. A bántalom — mint már fenntebb említem — a ritkábban észlelhető kóralakok közé sorozható. Az agy­ vérömlenyből eredő féloldali hüdések nagyszámú eseteiben a lefolyás akkép szokott alakulni, hogy a hüdés vagy állandóan megmarad, vagy több kevesebb ingadozással gyógyul, de csak a legritkábban mutatkoznak a hemiplegia lefolyásában chorea-szerű mozgások a hüdött vég­tagokban. Weir Mitchell volt az, a­ki e megbetegedési alakra legelő­ször figyelmeztetett1), utána Charcot3) azt beható kórodai és kór­boncztani vizsgálódások tárgyává téve, »hemichorea posthemiplegica« neve alatt részletesen ismertette. Ezóta úgy ő, mint tanítványai (Oulmont, Raymond), de más szerzők is, elég számos esetet ismer­tetvén3), a bántalmat kórboncz- és tünettanában, úgyszintén lefolyá­sában a legalaposabban ismert kórformák egyikének mondhatjuk. A betegség a legkülönbözőbb korú egyéneknél a gyermek­korban és felnőtteknél egyaránt fordul elő. Agy-vérömlés tüne­ményeivel veszi kezdetét, melyet a vérömlési góc­czal ellentétes oldali végtagoknak teljes hüdéses állapota követ, mely a mozgató idegekre, de egyes esetekben úgy a mozgató mint az érző ide­gekre kiterjed, sőt a megfelelő oldali érzékszervek működésének felfüggesztésével járhat. Charcot figyelmeztetett legelőször­) a fél­oldali posthemiplegikus choreának a féloldali érzéstelenséggel való bizonyos összefüggésére, de kiemelte, hogy az összefüggés nem ki­vétel nélküli. A végtagok hüdése hónapokig, sőt évekig eltarthat. A moz­gási képességnek tökéletes vagy legalább részleges helyreálltával az azelőtt küdött végtagokban, melyekben időközben zsugorok (contractura) fejlődhettek, choreaszerű mozgások lépnek fel. Ezek azáltal jellegeztetnek, hogy kizárólag a végtagokra szorítkoznak, gyorsak, mintegy lökés­szerűek és úgy nyugalmi helyzetben, mint szándékolt működések végzésekor jelentkeznek; álom alatt teljesen ‘) Postparalytic Chorea. Americ. Journ. of Medic. Sciences. 1874. I oct. p. 342. 2) De l’hemichorée posthémiplegique. Progr. médical. 1875. 3) 1. Hoffmann. Inaugural-Dissertation. Strassburg. 1879. 4) Előadások az idegrendszer betegségeiről. 2. kötet. XIX. előad. 9»4

Next