Orvosi Hetilap, 1887. március (31. évfolyam, 10-13. szám)

1887-03-06 / 10. szám

287 288 erősebb szívműködés (104—108 érvelés) volt észlelhető, a­mely jelenség hasonló körülmények közt más heveny bántalmak után nem észlelhető s már akkor valószínűnek mondotta, hogy esetleg több és nagyobb kiterjedésű bélfekélynek hegedése okozta visszahajlás útján a gyorsított szívmozgást. Szöveti változás nélkül fejlődött ilyen tünetek közül arány­lag azok a legismeretesebbek, melyeket bélférgek okoznak, sőt majdnem azt lehetne mondani, hogy például a galandócz által okozott, sokszerű kórképek úgy a helybeli béltünetek, mint a vissza­­hajlott távolabb tünetek tekintetében igen tanulságos összfogla­­latját képviselik az egyéb körülmények közt észlelhető, de önállóan, vagyis más okokból, nem bélféreg jelenlétéből fejlődött legkülön­bözőbb ideges bélbajoknak. Viszketés az orrban, fokozott nyál­elválasztás, hányinger és hányás, bő verejtékelválasztás, szédülés, fejfájás legkülönbözőbb fokban és localisatióban, fülcsengés, nehéz­légzés, szívdobogás, szorongás érzete, gyomorgörcs stb. mindannyi oly tünet, mely hol egyenként, hol a legkülönbözőbb társulásban ép úgy lehet a galandócz következménye, mint az a nélkül fennálló bélbajnak. Mert ha Hexler azt állítja, hogy e tünetek legtöbbje nem a galandféreg jelenléte, hanem vagy hysteria vagy hypochon­dria által van feltételezve, úgy ezen állítása csak bizonyos esetek­ben és csak bizonyos megszorítással helyes. Elég számos eset bizonyítja, hogy e tünetek fejlődésére a galandféreg jelenléte nem szükséges; de ha galandféreggel vannak egyidejűleg jelen ama tünetek, vagy az említetteknél még súlyosabb reflectoricus követ­kezmények, pl. méhszenves vagy őskóros rohamok és ha ezek a bélféreg fejlődése előtt jelen nem voltak, hogy akkor közöttük tényleg okozatos viszony áll fenn, azt, ha egyéb nem, már azon tapasztalat is eléggé bizonyítja, hogy legtöbb esetben ama tünetek az­oknak eltávolítása vagyis a bélféregnek elhajtása után elmúlnak, noha egyes esetekben a bélféregnek egyszeri jelenléte által létre­hozott ideges zavarok az­oknak eltávolítása után is éveken keresztül fennállanak. Nem tagadható, hogy azon esetekben, melyekben a bélnek a féreg által okozott izgatásából eredőleg a felnevezett tünetek fejlődnek, az illetők idegrendszere részéről bizonyos dispositio képezi az alapfelvételt, hogy ama tünetek inkább csak többé kevésbé hajlamos egyéneknél jönnek létre, a mint csakugyan nem hajlamos egyéneknél e férgek néha éveken keresztül tartózkodnak a bélben a nélkül, hogy a legkisebb kellemetlenséget okoznák. A visszahajlás útján létrejött tünetek közt Lenbe a szédülést tartotta érdemesnek külön közlésre. »Bélszédülés« czím alatt három esetet közöl, a­melyekben a végbélvizsgálatnál, tehát a plexus haemorrhoidalis nervi sympathici-ra gyakorolt nyomás által hozta létre a szédülést. Megvallom, feltűnő, hogy ugyanez alkalommal és e három esettel kapcsolatban szóba nem hozta azon eseteket, a­melyekről lehetetlen, hogy neki is tudomása ne legyen, a­melyekben minden szöveti változástól menten hasonló rohamok rendesen vagy már a székelés közben vagy rövid időre utána állanak be, még­pedig a­mint különösen egy esetből tudom oly mértékben, hogy a beteg bizonyos óvatos­sági előkészületek nélkül, különösen idegen helyen egyáltalában nem meri szükségét végezni. Általánosabb tájékozásul szolgál azon körülmény, hogy e visszhajlási tünetek közt — akár egyenként, akár társulva lépjenek fel — és a bém­ek helybeli rendellenessége közt rendesen bizonyos időbeli egymásután mutatható ki; hiszem, hogy szám szerint ki lehet mutatni, hogy az esetek túlnyomó többségében a reflectált tüneteknek beálltát rendesen valami hely­beli vagy érző vagy mozgató rendellenesség előzi meg, körülbelül megfelelőleg úgy, a­mint a gyomornak izgatása után ideges dyspepsia esetében jelentkeznek a reflectált tünetek. Ha az eddig felsoroltak nyomán számba veszszük, hogy mindezen sokféle részint helybeli, részint reflectált tünetek hány­félekép társulhatnak, akkor könnyen elképzelhető egyszersmind az ideges bélbajoknak sokféle nyilvánulási módja, az általuk feltéte­lezett kórképnek túlságosan változó sokfélesége. Magától értetődik, hogy a tüneteknek ily nagy változékonysága a kórjelzést jelenté­kenyen megnehezíti s hogy ez szükségkép a tüneteken kívül, más körülményekre is s ezek közt első­sorban a kóroktani viszonyokra fog támaszkodni. Mert természetes, hogy mindazon kétes esetekben, a­melyek­ben pl. az előrement gyógymódnak sikertelensége és egyéb körül­mények valamely helybeli, különösen szöveti változással járó bél­­bántalmat kizárhatónak tüntetnek elő, másrészt pedig a bántalom tünet összlete maga, eddigi ismereteink hiányosságánál fogva nem eléggé bizonyító a bántalom ideges természetére, ilyen esetekben egyenesen a kóroktani mozzanatra vagyunk utalva. Kóroktanilag, hasonló bántalmakkal szemben, már csak a könnyebb tájékozás kedvéért is általánosabb okot, szélesebb alapot szoktunk felvenni a legkülönbözőbb czímeken magára az egyénre vonatkoztatva, hajlamosság elnevezése alatt és megkülönböztetjük azonfelül a legkülönbözőbb alkalmi okokat, a­melyek, ha egyéb körülmények közt és más egyéneknél csak jelentéktelen és múlékony vagy talán semmi következményt nem vonnak maguk után, addig arra hajlamos egyéneknél az ideges béltüneteknek egész sorozatát képesek támasztani. Ezen alkalmi okok közt szokás szerint külön­böző rendellenes ingerek szerepelnek, első helyen olyanok, a­melyek a bántalom kiinduló pontjára hatnak, hol közvetlenül, hol közvetve. Ezek közül leggyakrabban olyanokkal találkozunk, melyek voltakép csak rendes élettani ingernek kóros fokozódását képviselik, a­minek hőmérséki ingadozások, bélgázok és bélsár mennyisége, összeállása stb. hogy mindezek disponált egyéneknél jelentékenyebb rend­ellenességeket képesek létrehozni, köztapasztalat és kár volna szót vesztegetni azon oki összefüggésre, mely a bélsárnak és a bél­gázok nagyobb mennyisége és a rendellenes bélmozgások közt fennáll. Sokoldalú viszonyainál fogva azonban érdekesebb s azért figyelmünkre méltóbb azon behatás, melylyel a bélgázok minősége, vegyi összetétele, melylyel tehát bizonyos gázok bírnak a bélmoz­gásra. Oly gázokról lehet természetesen csak szó, a­melyek a bélben tényleg előfordulnak. Ezekre nézve csak újabban lett kísérletileg kimutatva (Bókay A.), hogy a légeny a belekkel szemközt teljesen indifferens s ugyanilyen közömbös hatással viseltetik a bélre a köpeny és az éleny is, míg ellenben »a szénsav felette erős bélmozgásokat idéz elő«. A szénsav okozta bélmozgás éleny bevezetésével vagy mész­­víznek a belekbe befecskendésével megszüntethető, a szénsav tehát »körzetileg hat a belekre, azokat mozgásba hozza«. Ilzen kísérleti adatoknak folyománya az, hogy a bélmozgások automati­­citását a vér szénsav-tartalma tartja fenn; a szénsav volna tehát ép úgy a légzési központnak, mint a belek fajzatába helyezett mozgató idegeknek automatikus ingere, melynek hatását ép úgy a légzésnél, mint a belekben az eleny korlátozza. Ugyancsak erős bélmozgásokat képes előidézni a mocsárlég és a kénhydrogén. A szénsavra, mocsárlégre és a kénhydrogénra nézve, melyek a bélbennék rohadásának és erjedésének folyomá­nyai, megjegyzendő,­­hogy a rohadás és erjedés a bélhuzamban mindig jelen van, de némely hasmenéssel egybekötött bélbánt­alom­nál fokozott mértékben s ugyanakkor a nevezett gázoknak is

Next