Orvosi Hetilap, 1887. május (31. évfolyam, 18-22. szám)

1887-05-01 / 18. szám

55 1 A húgycsőmetszés hatására vonatkozólag jó ideig azon fel­tevés uralkodott, hogy a kérges rész akármely ponton bemetszetve felpuhul, s így a metszés a kötszöveti képlet­ek felszívódását hozza létre. Ezen felvétel ellen Bittel kel ki legélesebben. Mások, sőt mondhatni jelenleg majd minden műtő, ki húgycső­metszést alkal­maz, úgy igyekszik annak hatását magyarázni, hogy a metszési sebnek megfelelőleg egy hegképlet jön létre s a­mily szélesre esik ki ezen hegképlet, annyival lesz tágabb a húgycső űire. A belső húgycsőmetszésre vonatkozólag Dittelnek véleménye az, hogy a metszési seb vonalszerűen gyógyul s így a húgycső űrének kiszélesbítéséhez nem járul hozzá. Guyon, ki a nagyobb vérzés kikerülése végett a belső metszést rendesen a felső falon végzi, a corpora cavernosak válaszfalának megfelelőleg a húgycső­fal ruganyos rostjait szerepelteti s felveszi, hogy ezen körkörös ruganyos rostok átmetszetve visszahúzódnak, s így a sebnek rhombicus alakot adva, széles interponált hegszövet létrejöttét idé­zik elő, mely körülménynél fogva a húgycső űrének kiszéles­edése állandóan biztosítva lesz. Ezen feltevésből indulva ki, Guyon belső metszés után állandó tágítást nem is alkalmaz, cathetert csak azért illeszt be a húgycsőbe az első napokban, hogy a sebet a vizelettel érintkezéstől megóvja. A ruganyos rostoknak szereplését oly módon, mint azt Guyon felveszi a kezdeti szakban levő szűkü­leteknél, hol a húgycsőfal még nem változott át, kizárni nem lehet, (sőt e szak után felvett endoscopicus képeim a mellett szoknak), de a kötszöveti és kérges szakban, melynél épen végezni szoktuk a belső metszést, hol a ruganyos rostok ruganyosságukat már el­vesztették, ily magyarázat nem sok alappal bír. A belső húgycsőmetszésnél tett vizsgálódásaim húgycső­tükörrel azt mutatják, hogy az előrehaladott szakban végzett belső húgycsőmetszés után még azon esetben is, ha műtét után 14. sz. (angol scala) állandó cathetert alkalmaztam, egész a seb begyógyu­­lásáig a létrejött heg vonalszerű (2. ábra) volt, így a belső húgy­csőmetszés csak megrövidítette a kezelés tartamát annyiban, hogy mindjárt a műtét után 14. számú catheter beillesztését tette lehe­tővé, de a hegedési folyamat befejezte után a húgycső űrének kiszélesbítéséhez mit sem járult hozzá. Egyetlen egy esetnél, hol a közszöveti szak egészen kezdet­leges stádiumában végeztem a belső húgycsőmetszést, melynek két tükörképét Thanhoffer tnr. volt szíves közvetlen tükrözés alatt le­rajzolni, lehetett észlelni, hogy a metszésnek alapja (megjegyzendő a seb még nem volt begyógyulva) kiszélesedett, mely tünetet a Guyon-féle elméletből, t. i. a ruganyos rostok szétvonó hatásából lehetne magyarázni. Ez esetnél azonban, mint említem, a kötszöveti szak nem volt kifejlődve, inkább előhaladott lobos szaknak lehe­tett nevezni. Itt tehát a ruganyos rostok még megtarthatták műkö­dési képességüket. Ily szakban azonban nem szoktunk urethrotomiát végezni, csak kísérlet volt ez a belső metszésnek tanulmányozása szempontjából. A tágítási időnek megrövidítése sem oly tetemes, mint azt a belső húgycsőmetszés védői feltüntetik, mert a szűkületet, ha csak nem anterograd műszert alkalmazunk, ki kell tágítani legalább az 5-öS számig, az ejtett seb pedig, mint Guyon is mondja, 10—14 napon túl gyógyul. Ez idő elegendő az állandó tágítás keresztülvitelére is. A belső húgycső metszés mindenesetre nagyobb sebzési jelen­tőséggel bír mint a fokozatos vagy állandó tágítás. E veszély nem annyira a vérzésben rejlik, mint inkább a sebből fellépő szövődményekben. E szövődményes kórokat Thompson 340 eseté­nél csak hozzávetőleg 10-re teszi, melyből 5 meghalt, így a halá­lozás Thompsonnál 2 % volna belső metszés után. Miután Thompson ez adatokat csak hozzávetőleg említi fel, fennebb idézett művé­ben correct statistikai adatul nem szolgálhatnak. Le Dentu 24 belső metszés után 2 halálozásról és 5 tökéletlen eredményről értesít. A visszaesés tekintetében Thompson szintén nem nyújt biztos tájékozást, mint mondja, 300—400 eset közül csak 3 eset­ben ismételte 3-szor a belső metszést. Guyon 500 metszés után 30 visszaesést említ, újabb közlemények kórházából azonban sokkal számosabb visszaesésről értesítenek. A visszaesésnek meg­ítélése azonban nagy, sőt mondhatni legyőzhetetlen akadályokba ütközik, a­mennyiben a betegek kisebbfokú visszaeséssel nem is keresik fel az orvost, sokan pedig más műtőnél próbálnak szeren­csét. Épen ezen okból én a visszaesésre nézve csak azon esetek­ből vonok következtetést, kik itt helyben laknak s kiknél időn­­kint ellenőrzést végzek. A külső húgycsőmetszés hatására nézve általában felveszik, hogy utána a húgycsőfal sebszélei között széles interponált heg­szövet jön létre, s hogy a szűkült húgycső üre annyival válik szélesebbé, mint a­mily szélesre esik ki ezen interponált hegszövet. Ennek tanulmányozása szempontjából tükörképet vettem fel külső húgycsőmetszésnél a seb teljes behegedése után. A mint 4. ábra mutatja a húgycső átmetszett sebszélei közé valóban több milliméter széles hegszövetet találtam beiktatva. Ezen tükörkép elég tanulságosan s meggyőzőleg mutatja, hogy a külső húgycsőmetszés által egy szélesebb hegképletet ikta­tunk be a húgycső falába, mely hivatva van a húgycsőűr kiszéles­bítéséhez hozzájárulni. Nincs kétségem a felett, hogy ezen interponált hegszövet később zsugorodik bizonyos fokig s így a húgycső aré a külső húgycsőmetszés után sem tartja meg a műtét által elért széles­ségét, de ezen interponált hegszövet a beállott zsugorodás után sem lesz vonalszerűvé, mint a belső metszés és repesztés (3. ábra) utáni hegszövet, és épen ez magyarázza meg azt, hogy a külső húgycsőmetszés állandóbb eredményt hoz létre, mint a belső metszés vagy repesztés, s hogy a visszaesés, mely mindháromnál beáll, a külső húgycsőmetszés után kisebb fokú szokott lenni. Azon tényt sem tagadhatni, hogy a külső húgycsőmetszéssel a kérges kötszövettömeget teljesen átmetszszük és annak felpuhu­lásához hozzájárulunk, míg a belső húgycsőmetszés és repesztés erre nézve nem nyújt kellő biztosítékot. Thompson a külső húgycsőmetszés ellen felhozza, hogy általa csak a főszűkület oldatik meg, a többi mellékszűkületek, ha léteznek, megoldatlanul maradnak vissza. Ezen mellékszűkületeket én a vezető kutasz vályújában előretolt keskeny pengéjű késsel a külső sebből már nem egy esetben oldottam meg sikerrel, s azt tartom, hogy ez minden ily esetnél a külső sebből biztosabban eszközölhető, mint a belső metszéssel. Külső húgycsőmetszés után a varratalkalmazást szükséges­nek tartom ott, hol a nem nagy kiterjedésű kötszövetkérgesedés vagy traumatikus szűkületnél a heges részlet kiirtható s utána a húgycsőfal sebszélei harántul egyesíthetők egész korszerűleg. Oly esetben, hol a kérges vagy heges szövet nem irtatott ki, idáig nem alkalmaztam varratot, mert azt hittem, hogy a varrat oly viszonyokat teremt, mint a belső urethrotomia és az interponált heg vonalszerűvé válik. A tükörkép azonban meggyőzött arról, hogy a varrat a heg szélességének mit sem árt, úgy hogy ezentúl a varratot külső urethrotomiánál gyakrabban fogom alkalmazni. (Folytatása következik.) 552

Next