Orvosi Hetilap, 1888. december (32. évfolyam, 49-53. szám)
1888-12-02 / 49. szám
— - ---■ — --------------------------- - - 1563 — — 1564 - említem, hogy az általános halálozás a műtét után 10—20°0 között ingadozik, bár nekem 30 egymásutáni operatív sikerült haláleset nélkül, holott nem egy igen nehéz és több genyes kennékű kürtdaganattal is volt dolgom. A betegség végleges gyógyulása szempontjából az indicatiok minden egyes csoportjában általános értékű eredményeket ma nem lehetséges constatálni, mert mint már fennebb is jelzem, igen sok függ az indicatiok felállításánál az operateur subjectivitásától, az eredmények megítélésénél pedig optimisticus vagy pessimisticus álláspontjától, melyet a kérdéssel szemben elfoglal. Eléggé jellemző az, hogy a castratio mindenütt megtalálta polgárjogát, hol tudományos nőgyógyászat létezik ; a részletek körül foly még a néha személyesen is kellemetlen éles vita, de legyen az momentán bármiként, a gondolat Hegar agyában ingeniosus volt s az eredmény az emberiség java lészen. A rendelkezésemre álló rövid idő alatt, a myomák és fibromyomák stb. által okozott méhdaganatok körül felmerülő sebészi indicatiókat és a jóslatot csak röviden körvonalazhatom. Előre bocsátom, hogy az ilyen természetű megbetegedésben szenvedő egyéneknél, ha a külkörülmények egészen kedvezők, ha minden palliatív eljárás és ami a fő, a helyi kezelésben eléggé járatos orvos rendelkezésre áll, aránylag ritkán vagyyunk utalva a radicalis műtétre. Ez alkalommal tehát arra akarok szorítkozni előadásomban, hogy minő körülmények között találom ilyen betegeknél az indicatiót a hasmetszésre, azaz a körülmények szerint: a castratiora, a myomotomiára a méhnek meghagyásával, vagy a méhnek partialis amputatiójára, esetleg a méhnek teljes kiirtására. Irányadó eljárásomban a teendők iránt: elsőrendűleg a daganat székhelye, nagysága, a daganat szöveti szerkezete, a fősymptomák minősége és az egyén társadalmi helyzete. Ez utóbbi azért, mert olyan egyénnél, ki életfenntartásában testi erejére és munkaképességére van utalva, előbb látom megérve az indicatiot radicalis műtétre, mint olyannál, ki mindent megtehet testi ápolására. Amikor műtéti kezelésről van szó, a kérdéseket ily módon formulázom magamnak : 1. Van-e jelen az életet veszélyeztető, az egyén viszonyai között más módon nem csillapítható vérzés. 2. Vannak-e a daganat által okozott olyan nyomási tünetek, melyek életveszélyesek, t. i. a rekesz erős feltolatása, a szívnek harántul elhelyezése, a nagy edények összenyomása, incarceratio veszélye a medenczében, tűrhetetlen fájdalmak stb. stb. 3. Gyorsan növekedik-e a daganat. 4. Van-e valamely önmagában veszélyes complicatio, hanyatlik-e a beteg szervezetének táplálása. Ha ezen négy irányban a felelet negatív, úgy a radicális műtétek nincsenek javulva, de viszont, bármelyike ezen okoknak önmagában indicatioja lehet a beavatkozásnak. Ha pedig előttünk áll a műtét szükségessége, úgy ne késlekedjünk, mert nagy mulasztást követnénk el, ha addig várnánk, míg a szervezet ellenállási képessége megtört, míg hydraemia lépett fel. Fel kell említenem azon sajnos tényt, hogy elég gyakran találkoztam ilyen állapotban levő betegekkel. A műtétnek, mint sebészi behatásnak jelentősége, azaz a veszély, melylyel a műtét együtt jár, lényegesen attól függ, hogy minő elhelyezkedéssel bír a daganat. Subserosus kocsányos daganat egészen más megítélés alá esik, mint egy szövetközi intramuralis daganat; utóbbi ismét két csoportra oszlik jelentőségében a szerint, hogy beleesik-e az amputatio síkjába a méh ürege a műtét alkalmával avagy nem. Még veszélyesebbé válik a műtét akkor, ha az intramuralis daganat egyszersmind a széles méhszalag lemezei közé, esetleg a medencze peritoneuma alá, azaz a medence kötszövetébe hatol be, melyből tompán kiásatnia kell a műtétnél és végre legnehezebb a helyzet akkor, ha a daganat a méh alsó szakaszát, a méhnyakot foglalja el. Utóbbiaknak műtéti uton való kezelhetése csak a legutóbbi időkben vált lehetségessé. Gusserow 1885-ben érdekes kimutatást közölt az addig ismert ily természetű műtétekről; szerinte 1878-ig összesen 55 hysterotomiaeset volt közölve, 58% mortalitással és 16 myomotomia 7O°/0 halálozással. Koeberle szerint (1866) a méhdaganatok operatioja után a halálozás 81 °/C volt. Gusserow külön statistikát készített az 1879-től 1885-ig operati és közölt esetekről, tehát olyan hét évről, amikor a műtét kezdeti nehézségei már le voltak küzdve, amikor az antisepsisbe ezen téren is beletanultunk. 19 műtőtől összesen 533 esetet talált közölve, az összhalálozást 34'8°/0-ban találta. Ezen táblázatban az én eseteim közül 16 szerepelt 25 °/C halálozással. Velem együtt sokan vannak azon meggyőződésben, hogy a műtét veszélyessége lényegesen függ attól is, hogy minő módon kezeli a visszamaradó méhcsonkot az Operateur. Az én tapasztalásom, mely ma is ide vágó eseten alapszik, határozottan az extraperitonealis csonkkezelés mellett szól, mely extraperitonealis csonkkezelés t. i. abban áll, hogy az amputatio után a méhnek megmaradó részletét kivarrjuk a hassebbe és körülszegjük a hashártyával (Hegar szerint) és mumificaljuk a gangraenának teljes kizárásával 20 ° C -os chlorzink-oldatnak a csonkba való befecskendezése és a chlorzinknek külső reáalkalmazása által. A csonk elsülyesztésének pártolói, a megnyitott méhűr nyakhártyájának tölcsérszerű kimetszése és erélyes fertőtlenítése után esetleg izzó vassal, megbíznak a varratban és a méh sebfelületének gyors hegedés útján való gyógyulását igyekeznek elérni. Magam ezen utóbbi eljáráshoz csak akkor folyamodom, amikor a hashártyán kívüli csonk rögzítése nem lehetséges; hangsúlyoznom kell azonban, hogy gyakorlat útján ez irányban is messze lehet jutni. Ily irányú törekvésemnek folyománya azon eljárásom, melylyel a méhnyakban mélyen székelő nyomoknál, melyeknek teljes kiirtása minden e körbe vágó műtétek között a legnehezebb és legveszélyesebb, partialis exstirpatiót végzek és a visszamaradó daganatrészt a chlorzinknek behatása alatt mumificálom és ollóval kisebbítem aránylag rövid pár hét alatt s miután így a daganat utolsó részlete is el lett távolítva, hagyom reáborulni a hámburkolatot a hassebszéléről. Dirner Gusztáv jr. volt tanársegédem, egy, a kérdést egészen megvilágosító dolgozatban, a Central-Blatt f. Gynaec. 1887 . 7., 8. sz. (Orvosi Hetilap, 1887. évfolyam) hasábjain közölte eredményeinket és álláspontunkat e kérdésben. Dirner kimutatásában 31 eset szerepelt; jelenleg operáltjaimnak száma, mint említem, 51. (Ezen 51-ben bennfoglaltatik 10 ovario-hysterotomia is, hol a műtétre az indicatiot petefészekdaganat adta, s a hol a daganatnak a méhhez való nehéz viszonya követelte a méhnek amputatioját is.) 5 operati esetek közül meghalt 12, tehát a mortalitás 22‘2°/0. Dirner Jr. 7 operateurtől 16 extraperitonealis módon kezelt esetet állított össze; a halálozás 125 °/C volt. 9 operateurtől 9/0 intraperitonealis után kezelt esetről referál; a halálozás e módszer mellett 39’O°/0 volt; ezen műtők között pedig nem kisebb nevek szerepelnek mint: Schroeder 100 eset után 32%/0, Spencer Wells 40 eset után 52%, Olshausen 28 eset után 33°/0, Billroth 25 eset után 60% mortalitással. Azt hiszem, hogy álláspontom, mely kezdettől fogva az extraperitoneális kezelés hívévé tett, kellően támogatva van.