Orvosi Hetilap, 1889. december (33. évfolyam, 48-52. szám)

1889-12-01 / 48. szám

612 ORVOSI HETILAP 1889. 48. a/.. Ezen módszerek elseje, amely szerint Lehmann, Edlefsen, Senator dolgoztak, a következő: A vizelet vízzel addig lesz hígítva, míg fajsúlya 1002—1003-ra száll alá, s a folyadék gyakran már ekkor a kiváló globulintól megzavarodik. Ha most a folyadékhoz nagyon hígított eczetsavat adunk, vagy pedig szénsaváramot vezetünk rajta keresztül, ezen zavarodás erősbödik, vagy ha még nem lett volna jelen, előáll oly esetben, ha a vizelet globulint tartalmaz. A módszer a globulin azon tulajdonságára van állapítva, hogy az tiszta vízben nem, neutralis sók bizonyos töménységű oldataiban, híg alkalihydratokban, az alkaliák szénsavas vegyületeinek, és a neutralis alkaliphosphatok oldataiban azonban oldódik, amely oldatokból savak által kicsapatik. Ezeken kivid híg savakban, még a szénsavban is oldódik a globulin. A vizeletben a globulint közömbös sók vagy alkalikus anyagok tartják oldva; ha közömbös sók tartják oldva, a vizeletnek nagyfokú hígításánál oldatából kiválik a globulin, ha pedig alkalikus anyagok is járulnak az oldáshoz, akkor eczetsav vagy szénsav hozzáadása is szükséges a zavarodás előidézésére, de az ily módon kivált globulin az oldatban levőnek csak kis részét képviseli. A második mód, mely szerint Heynsius és Führy-Snethlage dolgoztak, a dialysis, a vizeletből ugyanis a sok gyors dialysis útján elvonatnak, mire a dialysatorban a globulin hópehelyszerűen válik ki. Ha ezen körülmény még akkor sem állana be, mikor a gyakran megújított külső vízben sóknak már csak nyomai mutathatók ki, akkor feltehető, hogy a globulint egy alkali tartja oldva, hogy ezt közömbösítsük, szénsavat vezetünk a folyadékon át, de nem túlságos hosszú ideig, mert különben a globulin egy része ismét feloldódik és proteinné változik. Ez utóbbi szabályt az első módszernél is figyelembe kell venni. Ezen módszerrel sem sikerül egy oldatból az összes globulint kicsapni. Ily hiányos módszerek mellett nagy vívmánynak tekinthetők Olof Hammarstein munkálatai a paraglobulin és fibrinogénről, amelyekben nemcsak ezen két a vérserumban foglalt globulin physikai és vegyi tulajdonságait tárgyalja nagy részletességgel, hanem a paraglobulin előállíthatására és a serumalbumintól való elkülönítésére egy pontos módszert közöl. Ezen módszer segedelmével kimutatja az előbb említett s még több itt fel nem sorolt meghatározási eljárás pontatlanságát. Hammarsten módszere a magnesium sulfuricum azon tulajdonságán alapszik, hogy ezen só töményoldataiból a paraglobulin kiválik, míg ellenben a serumalbumin oldva marad. A magnesium sulfuricum ezen tulajdonságára már F. dánnál hívta fel a figyelmet. Hammarsten eljárása szerint, ha a vizelet savanyú vegyhatású, hozzáláthatunk az analysishez, ha ellenben alkalikus, hígított eczetsav hozzáadása által amphoter vagy legfeljebb gyengén savi vegyhatásúvá tesszük, mert tömény keserűsóoldatból a savanyú phosphatok serumalbumint is választanak ki. Nagyon concentrált, sok húgysavas sót tartalmazó vizeleteket, ha azok nem nagyon szegények albuminban, vízzel hígítjuk fel, vagy pedig + 2 vagy + 1' C. fokra hűtjük le, midőn a húgysavas sók nagy része leválik s leszűrve használjuk fel a vizeletet. Ebből az albumintartalom szerint 25—100 kcm.-t veszünk, finom porrá tört magnesium sulfuricummal telítjük gyengéd kavarással, nehogy hab képződjék, mindaddig, míg 24 órai, vagy egynéhány napi állás után sem észleljük az edény fenekén meggyűlt fölös magnesium sulfuricum apadását. Ekkor a folyadékot a kivált globulinnal és fölös magnesium sulfuricummal együtt, egy 110' C.-nál súlyállandóságig szárított, hamumentes, pontosan lemért, tömény keserűsó-oldattal megnedvesített szűrőn gyűjtjük össze. A használt edényt tömény magnesium sulfuricum oldattal utána mossuk, ügyelve, nehogy a szűrőt széléig tele öntsük. Ezután a szűrőt tömény magnesium sulfuricum-oldattal addig mossuk, míg a filtratum hevítésre sem magában, sem pedig eczetsav hozzáadására nem zavarodik meg. A szűrőt néhány órán át 110°-ra hevítvén, a globulin oldhatlanná válik. A szűrőt most forró vízzel mossuk, míg a mosó vízben kénsavnak nyoma sem mutatható ki, ekkor alkohollal, majd aetherrel utána mossuk, 110°-nál szárítjuk, lehűlés után mérjük, a nyert súlyból a filter súlyát levonva, kapjuk a kevés szervetlen anyaggal kevert globulin súlyát. Ezen szervetlen vegyületek súlyának meghatározására egy lemért platin tégelyben a globulint tartalmazó szűrőt elégetjük, s a nyert hamu súlyát az előbbi mérésnél nyert globulin súlyából levonjuk. Ha ugyanazon vizeletben főzési módszer által meghatározzuk az összes albumin mennyiségét, ez utóbbiból levonva a globulint, megkapjuk a serumalbumin súlyértékét is. Hammarsten fent említett munkájában ezen módszer szerint végzett vizelet analysisek közlését kilátásba helyezi, ezek azonban tudomásom szerint mindekkoráig nem láttak napvilágot. Ezen módszert használta F. A. Hoffmann dorpati tanár „Ueber das Verhältniss zwischen Serumalbumin und Globulin im eiweissführenden Harn“ czímű munkájában, melynek conclusiói röviden a következők. Hoffmann eseteit három csoportba osztja. Az I-ső csoport oly eseteket foglal magában, melyeknél az albuminuria tisztán vesebaj következménye. Szerinte itt a serumalbumin és globulin egymáshozi viszonyának, vagyis azon számnak, melyet a serumalbumin mennyiségének a globulin mennyiségével történt elosztása által nyerünk: „Eiweissquotient" (nevezzük ezentúl egyszerűen viszonyszámnak), a különféle vesemegbetegedéseknél nincsen differentiál diagnostikai értéke, amennyiben ezen szám a különféle vesebajoknál a legtágabb határok között ingadozik. Ellenben prognostikus értéket tulajdonít ezen viszonyszámnak, amelynek nagysága szerinte függ a vese megbetegedésének intensitásától. Ő ugyanis azt tapasztalta, hogy ha javulás s esetleg gyógyulás áll be, e viszonyszám folyton nő , tehát mentül nagyobb e szám, vagyis mentül kisebb a globulin mennyisége a serumalbuminhoz viszonyítva, annál jobb a prognosis. (Folytatása következik.) A nyitrai tűzkórházban végzett néhány húgykőműtét. Thuróczy Károly tr. kórházi és megyei főorvostól. (Vége.) Végül még a műtét módozatának megválasztásánál követett nézetemről akarok néhány szót mondani. A téves kórjelzés által újdonképletnek vélt daganat behatóbb meghatározása czéljából a hólyagnak az ujjal eszközlendő vizsgálatát lehetővé tevő külső húgycsőmetszés végzése. Dittel, Thompson, s mások gyakran végzett vizsgálati módszerét követve, kifogás alá nem eshetik, annyival kevésbé, mert kórházunk szegényes műszertára egy villamos cystoshop birtokában nincs és így a legmegbízhatóbb eredményt csakis a digitális exploratiótól várhattam. De a külső húgycsőmetszést már egyszer, s mondjuk teljes joggal és alappal végezve, méltán kérdhetik, miért nem távolítottam el a követ egyszerű sectio mediana útján ? A már úgy is ejtett sebzésnek folytatása a hólyagban mindenesetre kisebb beavatkozás lett volna, mint a felső húgykőmetszés ? Ezen indokolt és alapos észrevétel, érzem, hogy magyarázatot igényel. A vizsgálat alkalmával meggyőződtem a kő nagyságáról s felületének érdes voltáról s így eleve tisztában voltam azzal, hogy ha a követ a gáton ejtett nyíláson fogom kierőszakolni, ezt a sebszélek tetemes zúzásával fogom csak tehetni, sőt kérdés, vájjon egyáltalán ki fogom-e hozni. A beteget ily veszélynek kitenni nem akarván a nagy kövek eltávolítására legalkalmasabb s a műtő kezének legtöbb tért engedő magas hólyagmetszést tartottam a legenyhébb beavatkozásnak. A további körlefolyás mutatja, hogy a legszorgosabb óvóintézkedések sem voltak képesek a hólyagkörnyi sejtszövet lokosodásának és elgengedésének beálltát meggátolni. Második hólyagkő-esetem 1888. év szeptember hó 20-dikán : Pflüger’s Archiv. 17. és 18-dik kötetében : Ueber das Paraglobulin és ugyanazon Archiv 22-dik kötetében: Ueber Fibrinogen. * Gaz. med. de Paris 24. 1858. Virchow’s Archiv 80. k. 271. 1.