Orvosi Hetilap, 1893. február (37. évfolyam, 6-9. szám)

1893-02-05 / 6. szám

Harminczhetedik évfolyam. 6. szám. Budapest, 1893. február 5. ORVOSI HETILAP. A HAZAI ÉS KÜLFÖLDI GYÓGYÁSZAT ÉS KÓRBAVÁRLAT KÖZLÖNYE. Alapította Markusovszky Lajos dr. 1857-ben. KIADÓ TULAJDONOS ÉS FELELŐS SZERKESZTŐ: HŐGYES ENDRE EGYETEMI TANÁR. EREDETI KÖZLEMÉNYEK. A lép viszonya, a cholerához. Stiller Bertalan dr., egyetemi tanártól. Még a bacteriologikus korszak előtt is ismeretes tény volt, hogy a lép valamenyi szerv közt legérzékenyebb a vérben keringő kóros anyagok irányában, hogy már a vérnek fokozott hőmérséke is vérbőségre és pulparis elemeinek túltengésére indítja, hogy a vérkeringésbe juttatott finoman szétmorzsolt testanyagok leginkább a lép gyurmájában, sőt annak fehér sejtjeiben gyillemlenek fel leginkább, s hogy sok heveny fertőző betegségnél a lép már igen korán duzzadása által mutatja a fertőző anyagok befolyását. Sőt érzékenysége oly nagyfokú, hogy egyes szerzők (Birch-Hirschfeld, Friedreich) magukon és segédeiken tett észleletek alapján kétségen kívül helyezték, hogy a lépnagyobbodás már a hagymázos láznak kitörése előtt, tehát még az incubatio szakában, megjelenhet mint első jele és reagense a történt fertőzésnek. Friedreich egyszersmind hangsúlyozza azt, amit saját tapasztalatomból is bizonyíthatok, hogy a hagymáz recidivája fenyeget, ha a lépdaganat a láz megszűntével vissza nem fejlődött. A bacteriológia kifejlődésével ki lett mutatva, hogy bizonyos infectióknál a lép tartalmazza legnagyobb számban a kórokozó élősdieket. A lépfenénél és visszaeső láznál ezt maga Koch kimutatta. Queirolo tanúsága szerint a tüdőbe vagy mellhártyaüregbe fecskendezett pneumococcusok az azonnal duzzadó lépben mutathatók ki. Meisels fővárosi kartársunk az ujj és lép vérében majdnem állandóan megtalálta a hagymáz bacillusait, de a lépben mindig túlnyomó számban, néha tömegesen. Redtenbacher legújabban 13 esetben 10-szer találta a lép punctlója által nyert vérben a hagymáz bacillusait, melyeket sem a bélürülékben, sem a vizeletben, sem egyéb úton nyert vérben nem bírt kimutatni; ő azért ezen módszert kórismészetileg használja fel, ami mellesleg mondva, inkább a dolgozda, mint a kóroda emberére vall. Sőt a fent említett incubatiós lépduzzanat kísérleti bizonyítékát is megtaláltam Martinotti és Barbacci buvárlataiban, kik lépfene-bacillussal fertőzvén állatokat, már azon időszakban, midőn az élősdiek még csak a vérben keringtek s a lépben még nem üllepedtek le, máris lépnagyobbodást és lényeges változásokat birtak kimutatni a pulpában és tüszőkben. Érthető a lépnek ezen élénk visszahatása minden fertőzési ingerre nemcsak azon körülményből, hogy nagyságához arányítva szerfelett tág ütőere van s hogy a legedénydúsabb szervek egyike, hanem különösen edényrendszerének sajátlagos szerkezetéből. Bármennyire térjenek is el az egyes vizsgálók a lép szövettani viszonyaira nézve, annyi kétségtelen, hogy az arteriális és visszeres csatornázat közt egy szövevényes barlangos üregrendszer létezik, mely magával a lép pulpájával némelyek szerint közvetlen, mások szerint tökéletlen összeköttetésben áll. Ezen tömkeleges vérpályákon, melyeknek egy útját maga a lép reczézete és pépje képezi, természetesen igen lassan szűrődik át a véráram, s ezáltal a szerv képessé lesz visszatartani minden idegen alakelemet s így a mikrobiákat — t. i. azokat, melyek a vérben keringenek —, de az általuk a vérben termelt méreganyagokat is. Mindezen alakult vagy oldódott anyagok pedig, nem lévén teljesen elzárva mint másutt korlátoló edényekben, hanem közvetlenül érintkezvén a lépgyurma finom hálózatával és érzékeny sejtjeivel, ezekre ingerlő és mérgező hatásukat igen korán és igen erélyesen gyakorolhatják. A lép sejtjei pedig azért különösen érzékenyek, mivel jobbára nem kész, hanem fejlődésben levő fiatal elemeket képviselnek; annyi legalább kétségtelen lévén, hogy a lép fehér vérsejteknek termelője. Ezen fertőzési hatás sok szerző véleménye szerint abban nyilvánul, hogy a lépedényzet mozgató idegeit bénítja, s ez által torlódási vérbőséget és a szerv duzzanatát előidézi. Botián kórodai megfontolások alapján azon meggyőződésre jutott, hogy a lép tokja s annak nyujtványai a lépgerendák, melyek az említett barlangos vérüregeknek részben falzatait képezik, szinte az edényrendszerhez tartoznak s ugyanazon edénymozgató edények uralma alatt állanak. Mind a tokban mind a trabeculákban állatoknál bő, sima izomrostozat van kimutatva, melyek nélkül összehúzó és hüdő hatások nem is képzelhetők, s Botkin azt az emberi lépben is feltétlenül létezőnek tartja, noha még kétségtelenül nincs kiderítve, vagyis csak gyér mennyiségben. A fertőző anyagok szerinte ép úgy hatnak, mint a lépidegek átmetszése, t. i. mind az edények, mind a lép tokja és gerendázatának izmait ellankasztják, ezen úton általános fluxionáris vérbőséget szülvén. De már Botkin előtt Sichert szintén tisztán klinikai szempontból állította, hogy bár kimutatta-e már a szövettan a lép izomelemeit vagy sem, azoknak létezését a betegágy jelenségei alapján nem nélkülözhetjük. S csakugyan, ha látjuk, hogy a lép oly nagyfokú vérbőségre képes, mint egyik szerv sem — oly nagyfokúra, hogy önként is megrepedhet, ami példátlan a szervezetben —, s látjuk, hogy ezen vérteltség, ha soká is tartott, ismét teljesen visszafejlődhetik, akkor kell hogy létezzenek a lép szövetében contractil elemek, melyek a szivacsként teleszívott szervet ismét kiürítsék ; erre sem a ruganyos rostok, sem az arterialis izomrostok nem képesek, a lépnek merev visszerei még kevésbé szövevényes vérüregeinek kiürítésére, ha zsúfolva telyék, magának a lépgerendázatnak contractiója lehet csak leghathatósabb tényezője. De Botkin nem elégszik meg ezen tiszta vérbőséggel, hanem tovább megy azon fejtegetésével, mely szerint a lép változásaa fertőzési betegségekben egyenértékű azzal, mely a vesén, májon és szíven is Virchow nyomán mint parenchymatosus lábfolyamat lett kiderítve, ahol ugyanis nem szabad izzadmány képződik a szövet elemei közt, hanem ahol ezekben magukban folyik le a gyuladás, a mi nagyobbodásukban és utóbb szaporodásukban mutatkozik. Még találóbb azonban a fertőzési lép részint vérbőségi, részint lobos nagyobbodásának párhuzamosítása a nyirkmirigyek reactív duzzanatával fertőző nyirkfolyadék által. Mert épen e két szerv szerkezete legrokonabb egymással, itt is ott is a fertőző folyadék — emitt a nyirok, amott a vér — közvetlen érintkezésbe kerül a szervek alkatelemeivel, s végre a nyirkmirigyek ép úgy tartják vissza a nyirkáramban foglalt moleculáris anyagokat, mir a lép a véráram által belesodort törmeléket, s így kétségkívül a mikrobiákat is. (Birch-Hirschfeld.)