Orvosi Hetilap, 1893. május (37. évfolyam, 19-22. szám)
1893-05-07 / 19. szám
Harminczhetedik évfolyam. 19. szám. Budapest, 1893. május 7. ORVOSI HETILAP. A HAZAI ÉS KÜLFÖLDI GYÓGYÁSZAT ÉS KÓRBAVARLAT KÖZLÖNYE. Alapította Markusovszky Lajos dr. 1857-ben. KIADÓ TULAJDONOS ÉS FELELŐS SZERKESZTŐ: HŐGYES ENDRE EGYETEMI TANÁR. EREDETI KÖZLEMÉNYEK. Közlemény az egyetemi kórszövettani intézetből. A vese teratoid primaer carcinomájáról s annak viszonyáról a mellékvese (primaer) rákos elfajulásához. Kuffer Emil szig.orvos, kórszövettani gyakornoktól. A carcinoma helyes fogalmának körvonalazása óta nem elégséges valamely szerv rákos elfajulásának megállapítása, hanem ezt nyomban követi a kérdés, hogy az illető rákos daganat elsődleges e vagy másodlagos ? Fontos e kérdés főleg azért, mert tapasztalásszerűleg nem minden szerv bír egyenlő hajlandósággal elsődleges, rákos megbetegedésre s ennélfogva diagnostikus szempontból, ha elsődlegesen ritkán megbetegedő szervnek carcinomája klinikailag állapíttatik meg, mindig szem előtt kell tartanunk annak lehetőségét, hogy az valamely más szerv elsődleges rákos megbetegedésének következménye. Ily szervek pl. a máj, az agy, a húgyhólyag, a szív ; ilyeneknek tartották sokáig a veséket is. század elején több hírneves írónál, minek pl. Walshe, Rayer, Robert, Bécard stb. említést találunk már veserákokról, miután azonban a rák fogalma ez időben még tisztázva nem volt, s minden malignus tumort egyszerűen ráknak neveztek, azért a vesére vonatkozólag sem mondhatjuk, hogy annak rákos megbetegedését mint elsődlegest ismerték oly időben, midőn még első s másodlagos daganatokat egymástól meg nem különböztettek. Lehette az érdem, hogy ily értelemben való megkülönböztetését a vesedaganatoknak megindította s Waldeyeré, hogy patho-histogenetikus szempontból ezen megkülönböztetést szilárd alapokra helyezte. Miután a veserák nem tartozik épen a mindennapos betegségekhez, érthető, hogy e themával behatóbban még nem igen sokan foglalkozhattak s így ez tudományos kutatásra még tág teret nyújt.egszámosabb kutatók ez irányban a németek, mig hazánkfiai közül tudtommal eddig csak ketten foglalkoztak e tárgygyal, casuistikai közlések alakjában. Tekintettel erre, mielőtt vizsgálataink eredményére áttérnénk, talán nem lesz érdektelen egy kis általános áttekintést nyújtani e théma irodalmi fejlettségéről s terjedelméről, melyben, miként már említek, főtényezőként a német irodalomra mint leggazdagabbra kell figyelmünket kiterjesztenünk. A veserák ismerete mindazáltal nem német szerzőktől ered, hanem francziáktól. Carnaud, Bécard, Wilson s más franczia íróktól e század elejéről származnak az első feljegyzések, melyekben a veserákot mint önálló kórt írják le, a nélkül azonban, hogy tiszta fogalmuk lenne a betegség mibenlétéről, miután, mint ismeretes, Virchow s főleg Waldeyer kutatásaiig rák gyűjtőnév alá helyeztek minden rosszindulatú daganatot. E század közepe felé Rayer, Cattani, Lebert, s az utóbbi évtizedekben Rohrer, Waldeyer, Perewerseíf s Grawitz ide vágó kitűnő s e fogalmat tisztán körvonalazó munkálatai levonták a homály fátyolát ismereteink ezen ágáról. A veserákot eleinte igen is ritkának tartották s miután kezdeti stádiumaiban klinikailag nehezen diagnostizálható, legtöbbször már inoperábilis állapotban kerül az orvos megfigyelése alá, s azért mint friss műtéti anyag is ritkábban kerül fegyverzett szem elé. Újabban azonban előfordulását illetőleg egyes szerzők már annyira mennek, hogy bebizonyíthatni vélik ennek gyakoribb voltát a primaer alakráknál. Hogy igazuk van-e, még nem dönthető el; ennek bizonyítása elsősorban statistikai alapon kívánható. Mindazáltal e statistikai adatok nem mindig megbízhatók, nevezetesen nem akkor, amikor patho-histologikus vizsgálat nem történt. Ez pedig az esetek jóval kisebb számában végeztetett, semhogy a statistikai makroskopikus diagnosist kétségbevonhatlanul elfogadhatnék, s ezért e kérdés eldöntése nem eddigi hiányos adatok alapján várható, hanem oly casuistikus documentatio útján, mely nemcsak a makroskopikus diagnosis alapján mondja ki a primaer rák kórisméjét, hanem megbízható patho-histologikus alapon. Klinikai casuistikus közleményekkel eddig is elég gyakran találkozunk s csak sajnálkozva gondolhatunk arra, mennyi értékes anyag veszett el patho-histologikus szempontból feldolgozatlanul. Tekintsünk el Rayer, Lebert s másoknak e század közepén megjelent s annak idején igen nevezetes munkáitól, mint olyanoktól, melyeken a tudomány haladása annyira változtatott, hogy recapitulatiójuk az olvasó előtt praktikus értékkel nem bírhat s térjünk át mostani nézetekre a primaer carcinoma keletkezéséről, vonatkozással főleg a vesére. Természetszerű, hogy mindaddig, míg azon kérdés el nem döntetett, hogy tulajdonkép, mely szövetelem is az, melynek kóros proliferatiója folytán a rák származik, nem is lehetett helyes és meghatározott fogalmunk arról, hogy mit nevezünk carcinomának. Ma már általánosan ismeretes, hogy midőn rákos újképletek histogenesiséről van szó, első helyen mást mint Waldeyert említenünk nem lehet, mert ő volt az, ki (Virchow Archívumának 41. és 55-dik köteteiben) a carcinomának addig zavaros fogalmát tiztászta.gaz ugyan, hogy voltak előtte is, kik többé-kevésbé helyes nézetekkel bírtak, de azután az igaz útról letévedtek. Thiersch, azután Robins Cornil erősen küzdöttek azon felfogás elfogadása mellett, hogy a carcinoma epithelialis elemek kóros burjánzása folytán támad; azonban ezen elvi felfogás mellett nem maradtak meg teljes consequentiával, mert főleg a két utóbbi a generatio spontanea egy nemének is helyet adott nézeteiben. nagyon eltérő felfogásoknak a rák fejlődési alapját illetőleg végül 1867-ben véget vetett Waldeyer. Idézett munkájában közzé tevén majd minden szerv rákos elfajulásánál tett tapasztalatait, a rák fogalmának azon elvi fontosságú körvonalazására jut el, hogy: a rák lényegében epithelialis újképlet, mely csak oly helyen fejlődhetik elsődlegesen, hol valódi hám már előzetesen jelen volt. Másodlagosan fejlődhetik a rák hám sejtek direct propagatiója vagy embolikus tovaterjedés útján, amennyiben a ráksejtek azon tulajdonsággal bírnak, hogy ha vér- vagy nyirkedények útján alkalmas helyre kerülnek, ott entozoa-csírokhoz hasonlóan továbbfejlődni képesek.