Orvosi Hetilap, 1915. december (59. évfolyam, 49-52. szám)
1915-12-05 / 49. szám
59. évfolyam. 49. szám. Budapest, 1915 deczember 5. TARTALOM. ORVOSI HETILAP Alapította : Markusovszky Lajos 1857-ben. Folytatta: Antal Géza és Hőgyes Endre. SZERKESZTI ÉS KIADJA: LENHOSSÉK MIHÁLY EGYET. TANÁR ÉS SZÉKELY ÁGOSTON EGYET. TANÁR FŐSZERKESZTŐ. SZERKESZTŐ. EREDETI KÖZLÉSEK. Leitner Fülöp: Közlemény a budapesti m. kir. 1. honvéd gyalogezred segélyhelyéről. A hassérültek kezelése a segélyhelyeken. 657. lap. Szécsy Jenő és Johan Béla: Közlemény a cs. és kir. 16. sz. helyőrségi kórház fertőző betegosztályáról és laboratóriumából. (Kórházparancsnok: Karovszky Károly dr., főtörzsorvos.) Újabb tapasztalataink és kísérleteink a Beszedka-féle sensibilizált typicusvaccinával. 659. lap. Csillag Jakab: A piliscsabai csász. és kir. tábori kórház berbeteg-osztályáról. (Parancsnok: Meszlényi F. dr., törzsorvos, majd lovag Frendl E. dr., törzsorvos.) Egy lepraesetről. 663. lap. Irodalom-szemle. Lapszemle. Belorvostan. Joetten: A typhus megelőzése. — Sebészet. Brieger: A sebek kezelése mesterséges fénynyel. Szülészet és nőorvostan. Hamm : Nassauer-féle siccatorból adott insufflatio után előállott halálos légembolia. — Gyermekorvostan. Zappert. Jó lefolyású arczidegbénulások csoportos jelentkezése gyermekeken. — Bőrkórtan. Seifert: Az urticarin kezelése chlorcalciummal. — Kisebb közlések az orvosgyakorlatra. Dökken: Vaccineurin. — Peperhowe: lzzadás ellen. 665—666. lap. Magyar orvosi irodalom. Gyógyászat. — Budapesti orvosi újság. Orvosok lapja. 666. lap. Vegyes hírek. 666. lap. Tudományos Társulatok. 667—668. lap EREDETI KÖZLEMÉNYEK. Közlemény a budapesti m. kir. 1. honvéd gyalogezred segélyhelyéről. A hassérültek kezelése a segélyhelyen. Irta: Leitner Fülöp dr., kolozsvári egyetemi tanársegéd. A hadjárat kezdete óta megszakítás nélkül különböző csapatokban teljesített 14 hónapos harctéri szolgálatom ideje alatt bőséges alkalmam volt különböző hadiorvosi tapasztalatok gyűjtésére. Mint klinikai megfigyeléshez, észlelésekhez, tudományos dolgozáshoz szokott egyetemi klinikai tanársegéd a harctéren, a front közelében is megfigyeltem mindent, ami gyakorlati orvosi avagy tudományos szempontból érdeklődésre vagy jelentőségre tarthat számot. Általános orvosi megfigyeléseimről később szándékszom beszámolni. Ez alkalommal csupán a hassérültekre vonatkozó tapasztalataimról szólok. Indíttatva érzem magamat erre főként azon reményben, hogy e tapasztalatok alapján esetleg még e hadjárat folyamán értékes és eredményes intézkedések foganatosíttassanak a hassérültek érdekében. A harctéri hassérültekre vonatkozó régi és újabb irodalmi közléseket olvasva, feltűnik ezeknek elszomorítóan nagy halálozási százaléka. Még a legjobb eredmények közé tartozik a 40—44%-os halálozás, de olvastam 69, 73, 80, sőt egyik legújabb közleményben 92%-os halálozásról is. Pedig az egyes szerzők aránylag kevés esetről számolnak be, amit azon orvosok, akiknek alkalmuk volt az első vonalban, a segélyhelyeken, esetleg hadosztály-egészségügyi intézetben teljesíteni szolgálatot, könnyen meg is fognak érteni. A közölt esetek a segélyhelyekről, sőt még a hadosztályegészségügyi intézetekből is, sebesülésük után azonnal hátra, a tábori avagy éppen tartalékkórházba „szállított“ könnyebb, a „halál“ által sokszorosan megtizedelt legjobb indulatú esetek. Ezek pedig csak csekély töredéke a harctéren, a rajvonalban valóban előforduló hassérülteknek. Hiszen a nálunk — sajnos — eddig szokásban levő helytelen, alapjában véve a hassérültek további sorsa iránt kevés vagy semmi figyelmet sem tanúsító eljárás szerint a hassérültek egy része még a segélyhelyen, túlnyomó nagy része pedig szállítás közben meghal. A mi harctéri egészségügyi szervezetünk az egymás mögött kisebb-nagyobb távolságban elhelyezett és egymással összefüggő egészségügyi intézmények láncolatából áll. Az irányító elv: a sebesülteknek a tűzvonalból, illetve ennek körletéből való mielőbbi eltávolítása, hátraszállítása olyan egészségügyi intézetekbe, kórházakba, ahol a sürgősen szükséges műtétek elvégzése után gyógyulásukig végleges elhelyezést nyerhetnek. A sebesült a rajvonalból a „szükségkötéssel“ (mely éppen vérzését csillapítja) saját lábán jön vagy a sebesültvivők által hordágyon szállíttatik a segélyhelyre. Sebének „orvosi“ ellátása után a segélyhely feladata a sebesült hátraszállítása a hadosztály- (esetleg dandár-) egészségügyi intézetbe. Innen rövid pihenő után tábori kórházba és aztán tartalékkórházba kerül a sebesült. Ezen intézetek közül — a szabályzat szerint — a hadosztály-egészségügyi intézet volna hivatva a sürgős és életmentő műtétek elvégzésére. Éppen ezért a segélyhelyről általában néhány óra múlva — esetleg taktikai okokból az esteli szürkület beálltával — „kocsin“ (a könnyű sebesülteket gyalog) a hadosztály-egészségügyi intézetekbe kell a sebesülteket továbbítani. Ezen elv általában helyes, de nem lehet, nem volna szabad a hassérülteket is ezen elv szerint elszállíttatni. Kezdetben, mint mindenütt, a mi segélyhelyünkön is az volt a szokás, hogy a hassérültek lehetőleg mielőbb a hadosztály-egészségügyi intézetbe továbbíttattak. Csakis a súlyos állapotban levők tartottak vissza 12—24, esetleg 48 óráig. De éppen az így szerzett igen szomorú, valósággal kétségbeejtő tapasztalatok terelték figyelmemet különösebb erővel a hassebesültek további sorsára. Mélyen megrendített, amikor egymásután értesültem a szerencsétleneknek szállítás közben az úton, vagy a hadosztály-egészségügyi intézetben rövid idő múlva bekövetkezett haláláról. Időközben jelent meg az „Orvosképzés“-nek hadiorvosi értekezéseket tartalmazó füzete. Hangsúlyoznom kell, hogy ezen értekezések igen értékes, hasznos, mondhatnám irányító befolyást gyakoroltak a harcztéren működő orvosokra. Reám különösen mély hatással volt Holzwarth közleménye és őszintén bevallom, tulajdonképpen az ő kiváló gyakorlati érzékkel, alapos tudással megírt értekezésében összeállított irányelvek mérlegelésének és a lehetőség szerint gyakorlati alkalmazásának köszönhetem azon szép eredményeket, amelyeket a hassérültek harctéri kezelésével elérnem sikerült. A fenti elvek alapján a hadjárat kezdetén mi is — mint már említettem — a hadosztály-egészségügyi intézeteknek adtuk át hassérültjeinket. Szomorúan kellett azonban még-