Orvosi Hetilap, 1923. március (67. évfolyam, 8-11. szám)
1923-03-04 / 8. szám
67. évfolyam 8. szám Budapest 1923 március 4 ORVOSI HETILAP Alapította MARKUSOVSZKY LAJOS 1857-ben. Folytatták: ANTAL GÉZA, HŐGYES ENDRE, LENHOSSÉK MIHÁLY és SZÉKELY ÁGOSTON. Szerkeszti és kiadja: a vallás- és közoktatásügyi minister úr támogatásával és megbízásából a magyar orvosi facultások sajtóbizottsága: HERZOG FERENC VÁMOSSY ZOLTÁN ISSEKUTZ BÉLA RUBINYI PÁL GORKA SÁNDOR REUTER CAMILLO BELAK SÁNDOR CSIKY JÓZSEF FELELŐS SZERKESZTŐ: VÁMOSSY ZOLTÁN EGYETEMI TANÁR TARTALOM. EREDETI KÖZLÉSEK: Schäffler József: Klinikai adatok Gerlóczy plasma-colloid labilitási reactiójához. (85—87. oldal.) Engel Sándor: Complementumkötési reactio a spanyol betegségben. (87—89. oldal.) Horváth,Béla: Influenza után jelentkezett lencsehemély. (89—90. o.) Gerlóczy Zsigmond: Laboratóriumi és klinikai kutatások alapján formált elméletek a fertőző betegségek mibenlétéről és a mindennapi jelenségek megfigyelése. (90—92. oldal.) A Bpesti Kir. Orvosegyesület 1923 febr. 24-én tartott XV. rendes tudományos üléséről. (92. oldal.) A „Charité“ Poliklinika február 16-iki II. orvosi szakülése. (93. o.) Lapszemle. Belorvostan. — Sebészet. — Bőr- és nemikórtan. (94-95. oldal.) Vegyes hírek. (95-96. oldal.) EREDETI KÖZLEMÉNYEK A budapesti kir. magy. Pázmány Péter tud. egyet. II. sz. belklinikájának közleménye. (Igazgató : dr. Kétly László dr. egy. ny. r. tanár.) Klinikai adatok Gerlóczy plasma-colloidlabilitási reactiójához. Irta : Schäffler József dr. Az újabb irodalmi adatok között ismét sűrűn találkozunk a savó-, illetve plasmafehérjék egymás közötti arányának kérdésével. Alkalmas eljárásokkal a fehérjearány eltolódásai felismerhetőkké válnak és klinikai szempontból is értékesíthetőkké lehetnek. így főleg a tüdőgümőkór activitásának a kérdése az, ami ismételten volt ily eljárásokkal való kutatások tárgya, egyrészt mert — mint az irodalmi adatok mutatják — a tüdőgümőkór activitása érzékenyen tükröződik vissza a colloid labilitási reactiókban, másrészt mert éppen a tuberculosis activitásának klinikai megítélése sokszor nagy nehézségekbe ütközik. A használatos eljárások közül klinikai célokra Starlinger és Frisch telített NaCl-oldattal történő fibrinogén kisózása és Darányi higított alkohol, Na Cl és hőcombinatiójával történő reactiója látszott legalkalmasabbnak. Ez eljárások tüdőgümőkórnál könnyen kicsapódó — tehát labilis — fehérjék túlsúlyáról tesznek tanúságot. A positív reactiót pelyhes csapadék megjelenése jelzi s míg Starlinger eljárásénál a csapadék tömegének felbecsülése engedokozati különbségek megismerésére, addig a Darányi-reactiót aszerint jelöljük egy vagy több kereszttel, amint a reactio befejezte és a csapadék megjelenése között hosszabb vagy rövidebb idő telt el. A negatív eredményt mindkét próbánál az jellemzi, hogy a plasma, illetve a serum csapadékmentes marad. E reactiók azonban korántsem nevezhetők specificus tbc.-próbáknak, miután gyulladásos izzadmánnyal járó lábfolyamatok, nagy kiterjedésű, széteső rosszindulatú daganatok, florid lues, vesemegbetegedések, számos heveny fertőzőbetegség stb. kísérői is lehetnek. Elég arra emlékeztetnünk, hogy maga a Wa. R. is, ha az activ savóval történik, elveszti luesre jellemző specificitását, és, mint Oellingen kiemeli, ilyenkor éppen azokra a betegségekre is pozitív eredménnyel jár, melyek egyéb plasma-, illetve serumlabilitási próbákkal is reagálnak. Nem érdektelen az először Calmette által tbc.-re jellemzőnek leírt reactiónak carcinoméval, graviditással stb. párhuzamos lefolyása. A jelzett állapotok eseteiben tehát feltételezhető, hogy közös vonásuk a labilis fehérjék felszaporodása. Ennek elméleti megítélése addig, míg a vérfehérjék eredetének és hovatartozásának útját homály fedi, sok nehézségbe ütközik. Sok valószínűség szól azon felfogás helyessége mellett, amely a globulintermészetű fehérjék túlsúlyát a szervezet saját szöveti bomlásával, e bomlás által a sejtekből kiszabaduló nagytömegű fehérjének az intermediár anyagcserébe kerülésével hajlandó magyarázni, bár bizonnyal számításba veendő Schmiedt régi felfogása a leukocyták és globulinok közti kapcsolatra vonatkozóan, valamint esetleg azok a tényezők, melyek a szervezetre idegen szöveti burjánzás, parazita növekedés és szétesés componenseiből adódnak. Ha kellő elméleti alap megteremtése nélkül nem is jogosult az ily reactiók értékéről határozott bírálatot mondanunk, azok gyakorlati jelentősége a klinikai tapasztalatok alapján el nem vitatható, így kétségtelennek látszik, hogy messzemenő párhuzamosság áll fenn a labilis fehérjék felszaporodásának foka és a destructív folyamatok kiterjedése, lefolyása, progressiv vagy regressiv hajlama közt. A széteső sejtek belsejéből kikerülő fehérje első lépcsője Herzfeld és Kiinger vizsgálatai szerint a fibrinogen, vagyis a legnagyobb molekulájú, tehát a leglabilisabb fehérje-fractio. Ez tenné érthetővé részben azon régi tapasztalatot, hogy a jelzett bántalmak eseteiben többnyire hyperinosis konstatálható, másrészt a telített NaCl-kisózások erősen positív eredményeit éppen azon esetekben, ahol a gyors szövetbomlásra való hajlam dominál. A plasma-kisózások eredményeivel párhuzamosan lefolyó savóreactiók kétségtelen bizonyítékot szolgáltatnak viszont arra, hogy ilyenkor nemcsak fibrinogén felszaporodásról lehet szó, hanem általában a plasmafehérjék normális aránya lépcsőszerűleg mozdul el a labilisabb fractiók irányába (Gerlóczy). Ha phisico-chemiai szempontból fogjuk fel a jelzett kóros állapotokban bekövetkező fehérje-eltolódásokat, úgy annál előnyösebbnek kell tartanunk egy ezek kimutatására alkalmas reactiót, minél finomabban érzékelteti az a phisico-chemiai szerkezet elmozdulását. A fehérje tömegének felbecsülése pontos leolvasást alig engedélyezhet és ezért a NaCl-al való fibrinogén kisózás — bármily könnyen keresztülvihető is — klinikai jelentőségében alig tud többet mutatni, mint azt, hogy van-e egyáltalán elmozdulás a fehérjearányban vagy sem ? A Winternitz módjára történő refractiós fibrinogenmeghatározás — mely a plasma és a serum törési indexéből kiszámítja a fehérjetartalmat és azok értékeinek különbségeiből következtet a fibrinogen mennyiségére — hosszadalmas eljárás és így gyakorlatilag alig jöhet számításba. Az eljárásoknak különben is hátránya, hogy abból kizárólag a fibrinogen quotéjét ismerjük fel. Darányi reactiója érzékeny és könnyen keresztülvihető próba, de ha technikai szempontból előnye is, hogy savóval történik, viszont hátránya, hogy éppen a fibrinogen-fractiót nélkülözi. Ezek alapján tetszetősnek látszott a Gerlóczy által ajánlott plasmalabilitési reactiót használnunk fel abból a célból.