Orvosi Hetilap, 1923. március (67. évfolyam, 8-11. szám)

1923-03-04 / 8. szám

67. évfolyam 8. szám Budapest 1923 március 4 ORVOSI HETILAP Alapította MARKUSOVSZKY LAJOS 1857-ben. Folytatták: ANTAL GÉZA, HŐGYES ENDRE, LENHOSSÉK MIHÁLY és SZÉKELY ÁGOSTON. Szerkeszti és kiadja: a vallás- és közoktatásügyi minister úr támogatásával és megbízásából a magyar orvosi facultások sajtóbizottsága: HERZOG FERENC VÁMOSSY ZOLTÁN ISSEKUTZ BÉLA RUBINYI PÁL GORKA SÁNDOR REUTER CAMILLO BELAK SÁNDOR CSIKY JÓZSEF FELELŐS SZERKESZTŐ: VÁMOSSY ZOLTÁN EGYETEMI TANÁR TARTALOM. ER­EDETI KÖZLÉSEK: Schäffler József: Klinikai adatok Gerlóczy plasma-colloid labilitási reactiójához. (85—87. oldal.) Engel Sándor: Complementumkötési reactio a spanyol betegség­ben. (87—89. oldal.) Horváth,Béla: Influenza után jelentkezett lencsehemély. (89—90. o.) Gerlóczy Zsigmond: Laboratóriumi és klinikai kutatások alap­ján formált elméletek a fertőző betegségek mibenlétéről és a mindennapi jelenségek megfigyelése. (90—92. oldal.) A Bpesti Kir. Orvosegyesület 1923 febr. 24-én tartott XV. rendes tudományos üléséről. (92. oldal.) A „Charité“ Poliklinika február 16-iki II. orvosi szakülése. (93. o.) Lapszemle. Belorvostan. — Sebészet. — Bőr- és nemikórtan. (94-95. oldal.)­­ Vegyes hírek. (95-96. oldal.) EREDETI KÖZLEMÉNYEK A budapesti kir. magy. Pázmány Péter tud. egyet. II. sz. belklinikájának közleménye. (Igazgató : dr. Kétly László dr. egy. ny. r. tanár.) Klinikai adatok Gerlóczy plasma-colloid­labilitási reactiójához. Irta : Schäffler József dr. Az újabb irodalmi adatok között ismét sűrűn talál­kozunk a savó-, illetve plasmafehérjék egymás közötti arányának kérdésével. Alkalmas eljárásokkal a fehérje­arány eltolódásai felismerhetőkké válnak és klinikai szem­pontból is értékesíthetőkké lehetnek. így főleg a tüdő­­gümőkór activitásának a kérdése az, ami ismételten volt ily eljárásokkal való kutatások tárgya, egyrészt mert — mint az irodalmi adatok mutatják — a tüdőgümőkór activitása érzékenyen tükröződik vissza a colloid labilitási reactiókban, másrészt mert éppen a tuberculosis activitá­­sának klinikai megítélése sokszor nagy nehézségekbe ütközik.­­ A használatos eljárások közül klinikai célokra Starlinger és Frisch telített NaCl-oldattal történő fibrinogén kisózása és Darányi higított alkohol, Na Cl és hőcombinatiójával történő reactiója látszott legalkalmasabbnak. Ez eljárások tüdőgümőkór­­nál könnyen kicsapódó — tehát labilis — fehérjék túlsúlyáról tesznek tanúságot. A positív reactiót pelyhes csapadék megjele­nése jelzi s míg Starlinger eljárásénál a csapadék tömegének felbecsülése enged­­okozati különbségek megismerésére, addig a Darányi-reactiót aszerint jelöljük egy vagy több kereszttel, amint a reactio befejezte és a csapadék megjelenése között hosszabb vagy rövidebb idő telt el. A negatív eredményt mind­két próbánál az jellemzi, hogy a plasma, illetve a serum csapa­dékmentes marad. E reactiók azonban korántsem nevezhetők specificus tbc.-próbáknak, miután gyulladásos izzadmánnyal járó lábfolyamatok, nagy kiterjedésű, széteső rosszindulatú daganatok, florid lues, vesemegbetegedések, számos he­veny fertőzőbetegség stb. kísérői is lehetnek. Elég arra emlékeztetnünk, hogy maga a Wa. R. is, ha az activ savóval történik, elveszti luesre jellemző specificitását, és, mint Oellingen kiemeli, ilyenkor éppen azokra a beteg­ségekre is pozitív eredménnyel jár, melyek egyéb plasma-, illetve serumlabilitási próbákkal is reagálnak. Nem érdek­telen az először Calmette által tbc.-re jellemzőnek leírt reactiónak carcinoméval, graviditással stb. párhuzamos lefolyása. A jelzett állapotok eseteiben tehát feltételezhető, hogy közös vonásuk a labilis fehérjék felszaporodása. Ennek elméleti megítélése addig, míg a vérfehérjék erede­tének és hovatartozásának útját homály fedi, sok nehéz­ségbe ütközik. Sok valószínűség szól azon felfogás helyes­sége mellett, amely a globulintermészetű fehérjék túl­súlyát a szervezet saját szöveti bomlásával, e bomlás által a sejtekből kiszabaduló nagytömegű fehérjének az intermediár anyagcserébe kerülésével hajlandó magyarázni, bár bizonnyal számításba veendő Schmiedt régi felfogása a leukocyták és globulinok közti kapcsolatra vonatkozóan, valamint esetleg azok a tényezők, melyek a szervezetre idegen szöveti burjánzás, parazita növekedés és szétesés componenseiből adódnak. Ha kellő elméleti alap meg­teremtése nélkül nem is jogosult az ily reactiók értékéről határozott bírálatot mondanunk, azok gyakorlati jelentő­sége a klinikai tapasztalatok alapján el nem vitatható, így kétségtelennek látszik, hogy messzemenő pár­huzamosság áll fenn a labilis fehérjék felszaporodásának foka és a destructív folyamatok kiterjedése, lefolyása, progressiv vagy regressiv hajlama közt. A széteső sejtek belsejéből kikerülő fehérje első lépcsője Herzfeld és Kiinger vizsgálatai szerint a fibrinogen, vagyis a legnagyobb molekulájú, tehát a leglabilisabb fehérje-fractio. Ez tenné érthetővé részben azon régi tapasztalatot, hogy a jelzett bántalmak eseteiben többnyire hyperinosis konstatálható, másrészt a telített NaCl-kisózások erősen positív ered­ményeit éppen azon esetekben, ahol a gyors szövetbom­lásra való hajlam dominál. A plasma-kisózások eredmé­nyeivel párhuzamosan lefolyó savóreactiók kétségtelen bizonyítékot szolgáltatnak viszont arra, hogy ilyenkor nemcsak fibrinogén felszaporodásról lehet szó, hanem általában a plasmafehérjék normális aránya lépcsőszerű­­leg mozdul el a labilisabb fractiók irányába (Gerlóczy). Ha phisico-chemiai szempontból fogjuk fel a jelzett kóros állapotokban bekövetkező fehérje-eltolódásokat, úgy annál előnyösebbnek kell tartanunk egy ezek kimutatá­sára alkalmas reactiót, minél finomabban érzékelteti az a phisico-chemiai szerkezet elmozdulását. A fehérje töme­gének felbecsülése pontos leolvasást alig engedélyezhet és ezért a NaCl-al való fibrinogén kisózás — bármily könnyen keresztülvihető is — klinikai jelentőségében alig tud többet mutatni, mint azt, hogy van-e egyáltalán elmozdulás a fehérjearányban vagy sem ? A Winternitz módjára történő refractiós fibrinogenmeghatározás — mely a plasma és a serum törési indexéből kiszámítja a fehérje­­tartalmat és azok értékeinek különbségeiből következtet a fibrinogen mennyiségére — hosszadalmas eljárás és így gyakorlatilag alig jöhet számításba. Az eljárásoknak különben is hátránya, hogy abból kizárólag a fibrinogen quotéjét ismerjük fel. Darányi reactiója érzékeny és könnyen keresztülvihető próba, de ha technikai szem­pontból előnye is, hogy savóval történik, viszont hát­ránya, hogy éppen a fibrinogen-fractiót nélkülözi. Ezek alapján tetszetősnek látszott a Gerlóczy által ajánlott plasmalabilitési reactiót használnunk fel abból a célból.

Next