Orvosi Hetilap, 1926. március (70. évfolyam, 10-13. szám)

1926-03-07 / 10. szám

70. évfolyam 10. szám Budapest, 1926 március 7 ORVOSI HETILAP Alapította MARKUSOVSZKY LAJOS 1857-ben. Folytatták: ANTAL GÉZA, HŐGYES ENDRE, LENHOSSÉK MIHÁLY ÉS SZÉKELY ÁGOSTON. Szerkeszti és kiadja : a vallás- és közoktatásügyi minister úr támogatásával és megbízásából a magyar orvosi facultások sajtóbizottsága: HERZOG FERENC VÁMOSSY ZOLTÁN ISSEKUTZ BÉLA KUBINYI PÁL GORKA SÁNDOR REUTER CAMILLO BÉLÁK SÁNDOR CSIKY JÓZSEF FELELŐS SZERKESZTŐ: VÁMOSSY ZOLTÁN EGYETEMI TANÁR SEGÉDSZERKESZTŐ : BÍRÓ ISTVÁN. BÁRSONY JÁNOS 1860—1926. Amikor 1922 szeptember 29-én a délceg új Rector mint a daliás időknek büszke főura belépett az aulába, hogy elfoglalja rectori székét, bizonyéra senki sem gondolhatta, hogy ez a csupa erő, csupa akarat, ez a lángoló, hazafias tűz ilyen hamar kimerül, elmúlik, kialszik. — Megrendítő! És hogy beszélt? Hogy mutatkozott be? „Bemutatkozásomkor azt mondhatom, hogy én Krisztust követő, Istenfélő, keresztény magyar ember vagyok s amidőn ezt a díszes helyet elfoglalom, fogadom, hogy a feladatot, melyre vállalkoztam, ebben a szellemben fogom megoldani. A magyar voltam folyományaképen szeretném, ha az egész világ magyarból telnék ki és hogy minden magyar az Isten szikrájára méltó egészséges testtel és lélekkel, a Krisztusi szocializmus felebaráti szeretetében igaz ember volna.“ — Jobban nem lehet jellemezni Bársony Jánost, mint ahogyan ő magát bemutatta. — Utolsó porcikájéig fanatikus magyar volt s annyi szépet, nemeset vélt s akart látni a magyar faj minden tagjában, mint saját énjében. Hazaszeretete Petőfiéhez hasonló: „Fiuk! Nagybeteg, halálos beteg az Édesanyátok“, — jajdul fel rectori beszédének végén — „tőletek függ a jövendő sorsa, csak ti tudtok rajta segíteni! Komolyan, munkára, előre!“ De nem is lehetett más. Olyan családnak volt sarja, amelynek másik fiú leszármazottja a nagy magyar író , Bársony István ; olyan földön született, a ma rabbilincsbe vert szép Szatmár vármegyében, Kölcsey szőkébb hazájában ; ott futkosott, mint gyermek a majtényi síknak vadkörtefás, virágos mezőin s az emlékoszlopon olvashatta a kurucok szörnyű megaláztatását. De kuruc is lett, bátor férfi tetőtől talpig, aki szemtől-szembe szállt mindennel és mindenkivel, ha az ő érveivel ellenkezett, soha sem támadta meg még ádáz ellenfelét sem orozva hátulról. Szinte félelmetes volt, amikor a gyászos forradalom és szörnyű bolsevizmus után le akart számolni a bűnösökkel; lángoló szavakkal vádolta nemcsak a Haza ellen vétőket, hanem a megalkuvókat is. Mikor mint Rectort ünnepeltük, mondtam, hogy Bársonynak két apja volt; az egyik az édesapja, akitől daliás termetét, férfiasságát, egyenességét és izzó hazaszeretetét örökölte; a második nevelőapja, a nemes Kézmárszky volt, aki mint fiát szerette s aki felhagyta örökségül végtelen emberszeretetét, ritka kötelességtudását és szeplőtelen orvosi etnikáját. Nagyon tudott szeretni, de túlságosan érzékeny lelke a kisebb sérelmet is nehezen felejtette. Igazi jó orvos volt, végtelenül szerette betegeit és legfőbb princípiuma volt, hogy az orvos beavatkozásával ne kockáztasson meg olyat, amivel betegének esetleg értelméra fellelne. Ember boldogabb nem volt, mint mikor utóda lett nemes mesterének ; „nem cserélnék én semmiféle uralkodóval“ mondta nem egyszer, „amikor klinikámon lehetek“. Ez volt mindene ! Példásan is vezette. Mikor mér súlyosbodott betegsége, egyik jó barátja előtt zokogva érzékenyetlenül azon, hogy ő már nem mehet be klinikájára. Klinikai személyzete igazán családja volt, végtelenül szerette „fiait“, akikért tűzbe ment mindenha s mindenkivel szemben. Született oktató volt, tanársegéd korában rajongtunk érte; felejthetetlen az a kurzusa, amit tízünknek adott, akik közül öten később tanártársai lettünk. Amikor kathedráját 1903-ban elfoglalta, kisdiákhoz illő szorgalommal tanult és dolgozott éjjel-nappal, hogy orvosi ismereteit az orvosi tudomány elméleti szakaiban is tökéletesítse és később is alig akadt közöttünk valaki, aki szűkebb szakmájának irodalmát, a legújabbat is, úgy ismerte volna, mint ő. Nagy conservativismusából folyott, hogy az operatív gynaekológiának nem volt úttörője, másrészt azonban a legjobb eredménnyel tartott lépést annak haladásában , annál inkább művelte a nőorvoslásnak conservatív therápiáját s első volt hazánkban, aki hű munkatársával, Kelen Béla tanárral együtt először alkalmazta a nőbetegségek gyógyításában a Röntgen-therépiát. Áldásos munkásságának igazi terrénuma a szülészet volt. Kitűnő szülész volt. Fáradtságot, időt nem kímélve, képes volt órákat, éjjeleket eltölteni egy-egy vajúdó ágyénal, hogy megfigyelhesse, irányíthassa a szülés lefolyását. Tudományos munkásságának legnagyobb részét a gyermekágyi láz elleni küzdelem kötötte le. A Kézmárszky által megkezdett, de általa kidolgozott sublimát-therápiának értéke felett még nem alakult ki a tudományos kritikának biztos ítélete, de nagy érdeme, hogy ismételten felhívta úgy a hazai, mint a külföldi tudományos köröket a gyermekágyi láz elleni küzdelemre s azt mindenkinek el kell ismernie, hogy nagyobb buzgalommal, önfeláldozással nem lehet beteg gyermekágyast ápolni, gondozni, mint azt Bársony János tette. Nagy érdeme az ifjúság nevelése. A tudóson kívül forró hazaszeretetet és színtiszta orvosi etnikát tanított és követelt meg a fiatalságtól, amely őt rajongásig szerette és követte. Egész egyénisége vezetőszerepre utalta s ebből ki is vette részét az utolsó évek harcaiban. Ő nem volt „kurzista“ mint ellenségei híresztelték, mindig ugyanaz volt fiatalságától utolsó lehelletéig. S akik szembenállónak vele, ha ellenfelei voltak is, mindig tisztelniök kellett állhatatos egyéniségét, szent meggyőződését, férfias bátorságát. Munkás életének kínos, sorvasztó betegség vetett véget. Még szerencse, hogy jóbarátainak sikerült betegsége veszélyességét úgy eltitkolni előtte, hogy csak utolsó napjaiban ébredt tudatára annak, hogy elveszett. Isten veled, kedves jóbarátunk Bársony János. Tanításodból, példádból, poraidból a magyar hazaszeretetnek soha el nem hervadó virágai kelnek ki és termékenyítik meg a magyar tanulóifjúság szívét és lelkét. Tóth István.