Orvosi Hetilap, 1926. június (70. évfolyam, 23-26. szám)

1926-06-06 / 23. szám

70. évfolyam 23. szám Budapest, 1926 június 6 FELELŐS SZERKESZTŐ: VÁMOSSY ZOLTÁN EGYETEMI TANÁR SEGÉDSZERKESZTŐ : BÍRÓ ISTVÁN. ORVOSI HETILAP Alapította MARKUSOVSZKY LAJOS 1857-ben. Folytatták: ANTAL GÉZA, HŐGYES ENDRE, LENHOSSÉK MIHÁLY ÉS SZÉKELY ÁGOSTON. Szerkeszti és kiadja : a vallás- és közoktatásügyi miniszer úr támogatásával és megbízásából a magyar orvosi facultások sajtóbizottsága: HERZOG FERENC VÁMOSSY ZOLTÁN ISSEKUTZ BÉLA KUBÍNYI PÁL GORKA SÁNDOR REUTER CAMILLO BÉLÁK SÁNDOR CSIKY JÓZSEF T­ART­­ EREDETI KÖZLEMÉNYEK: Bence Gyula: A vesebajok balneotherapiája. (587—590. o.) Dalmady Zoltán: Adatok a Balaton balneologiai isme­retéhez. (590—591. oldal.) Szabóky János: A nedves meleg klímáról és a lúgos sós gyógyvizekről s azok hatásáról, főleg a légutak meg­betegedéseinél. (591—595. oldal.) Schulhof Vilmos: A rheumatismusról, újabb kutatások megvilágításában. (595—598. oldal.) Mandler Ottó: A physikai gyógymódok szerepe a test­nevelésben. (598—600. oldal.) Farkas Márton: Az asthma bronchiale gyógykezelése villamos fényfürdőkkel. (600—602. oldal.) Práger Márton: Fürdés és ipari betegségek. (602—603. o.) ALOM: Sümegi József: A magyar fürdők és ásványvizek for­galma. (603—606. oldal.) Felber Lipót: Ásványvízkereskedelmünk mai helyzete. (606-608. oldal.) Bánó Dezső: A magyar fürdők és az ingó jelzálog­­reformja. (608—609.) Angyal Márton: Van-e létjogosultsága a szénsavval telített ásványvizeknek Csonka-Magyarországon. (609— 610. oldal.) Lapszemle. Belorvostan. — Sebészet. — Gégészet. — Urológia. — Gyermekorvostan. (610—614. oldal.) Könyvismertetés. (614—615. oldal.) A Budapesti Kir. Orvosegyesület május 29-i ülése. (615-616. oldal.) Vegyes hírek. (616—617. oldal.) Fürdőismertetések. (618—630. oldal.) A XXXI. ORSZÁGOS BALNEOLÓGIAI KONGRESSZUSON (ÁPRILIS 25—25.) TARTOTT ELŐADÁSOK. A vesebajok balneotherapiája. Irta: Bence Gyula dr. egyetemi magántanár. Az utolsó évek a vesebajok balneotherápiájában új eljárások és eszközök megismeréséhez nem vezettek. Nem is ezen eljárások ismertetése előadásom célja, hanem feladatom az, hogy megvilágítsam, hogy a már ismert eljárások miképen illeszthetők bele a vesebajok pathologiájáról és th­erápiájáról való mai felfogá­sunkba. Ez utóbbi az utolsó két-három évtizedben nagy változáson ment át. Büszkeséggel utalhatok arra, hogy e változás kezdete Budapestről indult ki, amikor Korányi Sándor a múlt század kilencvenes éveiben a fagypontmeghatározást klinikai módszerré avatta. Azóta therápiás eljárásainkban vezető szerephez jutott a functionális gondolat. A vese működésének megisme­rése a fagypontmeghatározás révén vált lehetségessé és e módszer nyomán fejlődött ki az eljárások egész sora, amely a vese működésének megismerését egyszerű klinikai módszerekkel tette lehetővé. Ezen eljárások segítségével állapította meg Korányi Sándor a vese­bajok pathologiájában uralkodó vezető fogalmat, a veseinsufficientia fogalmát, ami alatt azt értjük, hogyha a vese működésképessége annyira szenvedett, hogy az anyagcsere szétesési termékeit nem képes kellő mértékben kiválasztani és ennek következtében ezeknek retentiója, vagyis kóros felhalmozódása következett be a szervezetben. Ezen retentió éppúgy vonatkozik a vízre, mint az oldott alkatrészekre. A veseinsufficientia fo­galma tehát mindazon következményeket magában fog­lalja, amelyek a vese hiányos kiválasztási munkája folytán fejlődnek. Amíg a vese anatómiailag ép, de az anyagcsere követelményeinek kiválasztási működésével meg tud felelni, addig kompenzált vesebajról beszélünk. Amikor olyan kóros elváltozás van jelen, hogy már az insufficientia tünetei jelentkeznek a szervezetben, de­­compensatióról szólunk. A decompensatiót megelőzi az ingadozó compensatio állapota, ilyenkor az anyagcseré­nek célszerű berendezése mellett, retentio nem követ­kezik be, bár a szervezetnek teljes kalóriaszükségletét még fedezni képes. A baj ezen szakának felismerése nagyon fontos, mert ennek elmulasztása a legsúlyosabb következményekhez vezethet, vagyis a retentio tünetei­nek kifejlődéséhez. Jelenlegi klinikai módszereink pon­tosan lehetővé teszik annak megállapítását, hogy a vesebaj mely szakban van. De tovább megyek, nemcsak ezt kell kutatnunk, hanem módszereink lehetővé teszik annak meghatározását is, hogy egyénenként megítéljük, hogy betegünk veséjének milyen a működésképessége és ezen egyéni szempontból ítéljük meg az alkalma­zandó therapiai eljárás módját. A vesebajok therapiáját tehát ma nemcsak általános vezérelvek, hanem szigorú egyéni indicatio alapján irányíthatjuk. Az elmondottak szemmelted­gival kell a ma ren­delkezésünkre álló balih­ofh(p­apiás jfhs^­o­r­o­k­a­t vizsgá­lódás tárgyává tenni. Az el­imindá­ndg/őjárások három főcsoportba oszlanak:#1, ivókúra, 2 A fü­rdő- és rokon­­eljárások, 3. klimás gpóggtérrjjizőkt.j! „ u Az ivókúrának mnég 20-^1!5­­.é­vvel r­ézalőtt a vese­bajok kezelésében igen nagy s­zerepe víd.. Úgyszólván ez uralta kizárólagosan a vesebajok kezelését. Hisz az általánosan használt tejkúra nem egyéb­m­int folytonos ivókúra. Ez vörös fonálként húzódik végig a vesebajok gyógykezelésén. Célja az akkori felfogás szerint a gyul­ladásos termékek bőséges átmosás útján a veséből való eltávolítása. Találkozunk vele éppúgy acut, mint ch­ro­­nikus vesebaj esetén. Ortner még 1902-ben azt írja, hogy a kizárólagos tejkúrát csak akkor hagyja abba, ha három-négyhónapi alkalmazás után nem lát gyógyu­lást. Ezen nagymennyiségű tejfogyasztás elsősorban mint nagymennyiségű vízfogyasztás szerepel. Termé­szetesen e vizet a vesének kell túlnyomórészt kiválasz­tania. Mai felfogásunkkal egyáltalán nem egyeztethető össze, hogy a beteg szervet akkor, amikor fokozott kíméletre szorul, nagyobb munka végzésére késztessük. Ez eljárás annyival inkább helytelen, mert nemcsak a

Next