Orvosi Hetilap, 1929. február (73. évfolyam, 5-8. szám)
1929-02-02 / 5. szám
73. évfolyam 5. szám. Budapest, 1929 február 2 ORVOSI HETILAP Alapította MARKUSOVSZKY LAJOS 1857-ben. Folytatták: ANTAL GÉZA, HŐGYES ENDRE, LENHOSSÉK MIHÁLY ÉS SZÉKELY ÁGOSTON Szerkeszti és kiadja : a vallás- és közoktatásügyi minister úr támogatásával és megbízásából a magyar orvosi facultások sajtóbizottsága : HERZOG FERENC VÁMOSSY ZOLTÁN ISSEKUTZ BÉLA POÓR FERENC GORKA SÁNDOR REUTER CAMILLO BÉLÁK SÁNDOR CSIKY JÓZSEF FELELŐS SZERKESZTŐ: VÁMOSSY ZOLTÁN egyetemi tanár segédszerkesztő : FRITZ ERNŐ TARTALOM: Csiky József. (101. oldal.) lénárt Zoltán: A gége heges szűkületeiről. (102—106. oldal.) Germán Tibor: „Tamponotitisek“ klinikája és bakteriológiája. (106—113. oldal.) Kiss Pál: A diphtheria súlyosbodása és a francia paediatria. (113— 115. oldal.) Hetényi István és Herzum Alfonz: A hyperglobulinaemiások májának működéséről. (115—116. oldal.) Paul Benő: A vegetatív idegrendszer és a vérlipoidok közötti öszszefüggésről. (116—117. oldal.) Melléklet: Az Orvosi Gyakorlat kérdései. (17—20. oldal.) Lapszemle: Belorvostan. — Sebészet. —■ Gyermekorvostan. •— Gégészet. — Szemészet. ■— Elméleti tudományok köréből. (118— 120. oldal.) Könyvismertetés. (120—121. oldal.) A Kir. Orvosegyesület január 26-i ülése. (121—122. oldal) A Hector ebédje. (122—124. oldal.) Bálint Rezső: Semmelweis-serlegbeszéd. (124—125. oldal.) Vegyes hírek. (125. oldal.) CSIKY JÓZSEF 1881-1929. Erdélyben született, Bécsben iskolázott, Budapesten fejezte be egyetemi tanulmányait, Jendrassik Ernő volt a Mestere. Debrecenben klinikát alapított, nyolc éven át küzdött, szervezett, tanított, vezetett. Küzdött azért, amiért ma a magyar egyetemek tanárainak leginkább kell küzdeni: a békés munka rendjének helyreállításáért, a tudományos munka feltételekért, eszközeiért, nyugalmáért. Dolgozott és dolgoztatott, klinikájáról nagy számban jelent meg értékes, tudományos munka. Egész életével, munkásságával, törekvésével, magábanmaradásával a fiúi szeretetnek akart kifejezője lenni az iránt a Nagyasszony iránt, aki őt adta és nevelte. Van, aki küzd a küzdés öröméért, van, aki a saját önző létéért, más a hiúság kielégítéséért, más a jövendőért, a gyermekeiért, de ő csak a fiatalon, gyermekeivel szomorú özvegyen maradt Anya megvigasztalhatásáért, nyugalmáért, megelégedettségéért küzdött. Neki szép volt az, amit a Nagyasszony szépnek tartott, közös fogalmaik voltak a jóról, az okosról, a helyesről, közösek voltak örömeik és barátaik. A Mesternek sok tanítványa volt és a Mester szerette tanítványait, szerette mindazokat, akik hozzája csatlakoztak. A tanítvány befogadja a Mester szavait és a magáévá teszi. Ilyen a legtöbb. A Mester mindig ad és újra ad, kimeríthetetlenül, s a tanítvány mindig gazdagodik. De van a Mesternek olyan tanítványa is, aki megkísérli azt, hogy ő is adjon, hogy a Mester tőle is elfogadjon és ha ez sikerül, akkor az ilyen tanítvány közelebb jut Mesteréhez, részese vidámságának, ennek a tanítványának mondja el bánatát is és Mester és tanítvány őszinte jóbarátok lesznek. Ez volt a viszony Jendrassik Ernő és az elhúnyt között, ki oly hamar követte őt a sírba. Kedvessége és jósága magától való, egyszerű és természetes volt. Szeme, mosolya, gesztusai, ahogyan kezet adott és ahogyan szólott, az érző jótakarás kifejezői voltak. Mi, pályatársai, szerettük őt még akkor is, ha „akarata“ volt és ha az győzedelmeskedett, mert az ő akarata mindég csak jó volt és kifejezésmódja mindég kedves volt. Közülünk való kedves, jó ember hagyott el egy nagy baráti tábort. Gondoskodjunk arról, hogy emléke ébren éljen közöttünk. Ángyán János