Orvosi Hetilap, 1934. december (78. évfolyam, 48-52. szám)
1934-12-01 / 48. szám
78. évfolyam, 48. szám. Budapest, 1934. december 1. ORVOSI HETILAP Alapította MARKUSOVSZKY LAJOS 1857-ben. Folytatták: ANTAL GÉZA, HŐGYES ENDRE, LENHOSSÉK MIHÁLY, SZÉKELY ÁGOSTON Szerkesztőbizottság: HERZOG FERENC ISSEKUTZ BÉLA GORKA SÁNDOR HÜTTL TIVADAR VÁMOSSY ZOLTÁN POÓR FERENC REUTER KAMILLÓ ORSÓS FERENC FELELŐS SZERKESZTŐ: VÁMOSSY ZOLTÁN EGYETEMI TANÁR SEGÉDSZERKESZTŐ: FRITZ ERNŐ TARTALOM: Hajek M.: Tapasztalataim homloküregyengedések kezelésére vonatkozólag. (1099—110®. oldal.) vitéz Ambrus József: A gyermek gerincoszlopának kopogtatása. (1105—1106. oldal.) Hudacsek Emil: A panaritizmokról, különös tekintettel a csont izületi folyamatokra. (1106—1108. oldal.) A vitéz Dániel Elemér: A csonttörések tengelyirányú dislocatiójának helyesbítése gipszkötésben. (1109—1111. oldal.) szívű sportolón. (1111. oldal.) Herzum Alfonz: Szokatlan elektrokardiograpihiás felvétel ésp Balázs Gyula: Analepticumok hatásának összehasonlító vizsgálata altatószermérgezésekben, különös tekintettel az ioral-ra (1112—1114. oldal.) Melléklet: Az Orvosi Gyakorlat kérdései. (185—188. oldal.) Lapszemle: Belorvostan. — Sebészet. — Szülészet. — Gyermekgyógyászat. — Gégészet. — Szemészet. — Bőrgyósgyáászat. (1114—1122. oldal.) Könyvismertetés: (1117. odal.) Egyesületekülésjegyzőkönyvei: (1118—1122. oldal.) Vegyes hírek: (1122. és a borítólap III. és IV. oldalán.) EREDETI KÖZLEMÉNYEK Tapasztalataim homloküreggengedések kezelésére vonatkozólag.* Irta: Prof. Hajek M. dr. a bécsi rhyno-, laryngo-, otológiai klinika nyug.vezetője. Ha a melléküregmegbetegedések kezelésében immár 45 éves működésem alatt szerzett tapasztalataimra visszatekintek, be kell vallanom, hogy a melléküregmegbetegedéseknek ez a fejezete mindig a legtöbb gondot okozta nekem és mégis a legkevésbbé kielégítő eredményt nyújtotta. Azt hiszem, hogy ugyanezt tapasztalták mindazok, akiknek módjukban állott nagy és változatos beteganyagot megfelelő ideig ellenőrizni. Ezt a meggyőződést szerezhetjük az irodalomból is, ha látjuk, hogy a már meglévő és számtalanszor módosított műtéti eljárások tömegéhez mindig újabb és újabb módszerek csatlakoznak. Ez az utóbbi körülmény egyébként a legfényesebb bizonyítéka annak, hogy a jelenleg alkalmazott eljárások egyike sem kielégítő, mert régi tapasztalat, hogy minél többféle módszerünk van valamire, annál kevésbbé megbízhatók azok. Hosszú működésem alatt alkalmam nyílott a legkülönbözőbb eljárások alkalmazására és eredményeinek ellenőrzésére. Könnyebb áttekintés céljából összeállítottam az egyes műtéti eljárások gyakorlatba lépésének és legszélesebbkörű alkalmazásának főbb korszakait: 1899—1901-ig Kuhnt-féle eljárás, 1901—1903-ig Osteoplastikus eljárás, 1903—1912-ig Killián-féle eljárás és ennek módosításai. Ezen eljárásokkal párhuzamosan állt gyakorlatban: aj mint a lehető legconservativabb eljárás: az egyszerű trepanatio, bj mint legradicalisabb: a Riedel-féle műtét. 1912—1919-ig a radicalis műtétkorlátozása, 1919—1934-ig megszabott indicatio mellett: nyitott s ebkezelés ductus naso-frontalis létrehozatala céljából. *) Az Orvosi Nagyhéten meghívásra tartott előadás. Magyarra fordította Weisz Dezső dr. Mivel a felsorolt külső műtéti beavatkozások értékét csakis speciális indicatiójukkal kapcsolatban bírálhatjuk el, legyen szabad mindenekelőtt az endonasalis, tehát inkább conservativ eljárás és az említett külső sebészi beavatkozások indicatiója között néhány szóval határt vonnom. Bizonyára mindenki egyetért velem abban, hogy az acut és chronikus homloküreg-empyemák túlnyomó többségében endonasalis úton is gyógyulást, vagy legalább is oly mértékű javulást érhetünk el, hogy a külső beavatkozást mellőzhetjük. A rhinológiában évtizedek óta gyakorlatban lévő intranasalis eljárások mindnyájunk előtt ismeretesek. Csak kivételes esetben válik szükségessé az acut empyemában, ha az endonasalis eljárás nem vezet eredményre, — többnyire veszélyes gengpangás esetén — a külső műtéti beavatkozás. Ugyanez az eset a chronikus empyemákban te,i ha a homloküreg csontos fala is meg van támadva és az említett complicatiók veszélye fenyeget. Ma már el kell ismernünk, hogy minél nagyobb szeretettel és türelemmel végezzük a szövődmények nélkül járó esetekben az intranasalis kezelést, annál ritkábban válik szükségessé a külső beavatkozás. Ezt az elvet már tankönyvem első kiadásában 135 évvel ezelőtt (1899) kifejtettem és azóta is számos referátumban újból és újból hangsúlyoztam. 1907-es közleményemben) azt írom .... hogy hajlandó vagyok az utóbbi években szerzett tapasztalataim után a várakozási időt még tovább nyújtani. A középső kagyló resectiója után hetekig, hónapokig, esetleg egy egész éven keresztül is várok, a betegnek megmondom, hogy közvetlen veszély nem fenyegeti . . .“ Minél jobban megismertem a rákövetkező időkben a külső műtétek megbízhatóságának hiányait, annál inkább törekedtem arra, hogy— hacsak lehetséges volt — intranasális úton jussak eredményre; és hogy nehezen határoztam el magam a radicális műtétre, nem bántuk meg sem magam, sem betegeim. Ezek előrebocsájtása után lássuk, hogy mennyiben alkalmazhatók az imént felsorolt, részben túlhaladott, részben még használatban lévő eljárások. Kezdem a legkonservatívabb sebészi beavatkozással, az egyszerű trepanatióval. Az egyszerű trepanatio többszá és sebészektől vettük át. Ez a műtét