Orvosi Hetilap, 1937. április (81. évfolyam, 14-17. szám)
1937-04-03 / 14. szám
81. évfolyam, 14. szám. Budapest, 1939. április 3. ORVOSI HETILAP Szerkesztőbizottság: HERZOG FERENC ISSEKUTZ BÉLA GORKA SÁNDOR HÜTTL TIVADAR VÁMOSSY ZOLTÁN VIDAKOVITS KAMILLÓ REUTER KAMILLÓ JENEY ENDRE FELELŐS SZERKESZTŐ : VÁMOSSY ZOLTÁN EGYETEMI TANÁR SEGÉDSZERKESZTŐ : FRITZ ERNŐ Alapította MARKUSOVSZKY LAJOS 1857-ben. Folytatták : ANTAL GÉZA, HŐGYES ENDRE, LENHOSSÉK MIHÁLY, SZÉKELY ÁGOSTON TARTALOM. Minder Gyula: Az urológia utolsó évtizedének vívmányai. (373—377. oldal.) Fernbach József: Kedvező körjóslatú vezetési zavar a kamrákon belül. (377—379. oldal.) Batizfalvy János: Korai lepényleválás súlyos szívbaj kapcsán (amputatio praeeaesarea). (379—381. oldal.) Molnár István: Bj-vitamintherapia idegbetegségekben. (381— 384. oldal.) Mihálkovics Szilárd: Az orthophtalsavbis diaethylamid analeptikus hatásáról. (384—385. oldal.) Melléklet: Az Orvosi Gyakorlat Kérdéssől. (53—56. oldal.) Lapszemle: Belorvosiani — Szülészet. — Gyermekgyógyászat. — Bőrgyógyászat. (385—387. oldal.) Könyvismertetés. (387—388. oldal.) Egyesületünk ülés jegyzőkönyvei. (388—392. oldal.) Varga László: A falu orvoskérdésének rendezéséről. (392— 392. oldal.) Vegyes hírek. (395—396. oldal, és a borítólap III. és IV. oldalán.) Az urológia utolsó évtizedének vívmányai. (Klinikai előadás.) Irta: Minder Gyula dr., egy. magántanár, kórházi főorvos. Az urológia utolsó évtizede úgy diagnoszikai, mint therapeutikus téren olyan hatalmas fejlődést mutat ,hogy azzal kevés szakma dicsekedhet. Ha az urológia több mint fél évszázados fejlődését nagy vonásokban áttekintjük, úgy több korszakot különböztethetünk meg, melyek mindegyikének kezdetét egy egy felfedezés alkotja. A legfontosabb, tulajdonképen a szakma önállósításához vezetett a múlt század nyolcvanas éveiben (1878—1880) felfedezett cystoskóp, azt követte az uréterkathéter (1887—1894), s végül e század elején (1906) a pyelographia bevezetése. E három vizsgálati módszer egyesítése a velük kapcsolatos funktionális vesediagnostika az ezt követő időkben oly tökélyre emelkedett, hogy az operatív javallatok felállításában absolut biztonságra tettünk szert, s ennek további következménye volt, hogy a nephrectomia mortalitása rohamosan csökkent s ma 1—3% között mozog. Sokáig úgy tűnt fel, hogy a rohamos fejlődés ezzel megállott, s a további munka már csak részletkérdések kiaknázásában merülhet ki. Új fejlődési lehetőségeket és az urológia újabb fejezetét jelenti a pyeloskopia bevezetése, amelyről az 1922-i német urológiai congressuson Bachrach számolt be először, de amelynek propagálása főleg a francia Legueu iskola nevéhez fűződik. A pyeloskopia, melynek lényege, hogy a vesemedencét különböző mennyiségű, többnyire 4-8 ccm-nyi kontrastot adó folyadékkal töltjük meg és a röntgenernyő alatt figyeljük, hogy ez a kontrastanyag milyen gyorsan ürül ki, diagnostikai ismereteinket igen sok irányban terjesztette ki. Amíg a pyelographia segítségével csakis a morphologiai alakra, illetve alakváltozásra volt módunk felvilágosítást nyerni, a pyeloscopia lehetővé tette, hogy a medencekiürülés mechanismusát, illetve a húgylevezetés dynamizmusát is közelebbről megismerjük. A pyeloscopia legfontosabb megállapítása volt annak felfedezése, hogy az anatómiai alak épsége még egyáltalán nem biztosíték arra nézve, hogy a kiürülés mechanismusa normálisan zajlik le. Hyper- és hypokinesis fogalmaival, vagyis a medence gyorsított és lassított kiürüléseivel ismerkedtünk meg, sőt kitűnt, hogy nem csak a medence, hanem az egyes kehelyrendszerek kiürülése is késedelmessé, anormálissá válhat, s elégséges ahhoz, hogy a betegnek panaszokat okozzon. A húgylevezető utak tónusállapotának, elsősorban a spastikus állapotok klinikai jelentőségére szintén a pyeloskopia hívta fel a figyelmet, s igazolta az anatómusok által nem hangsúlyozott, de a physiologiai működésben a pyeloskópiai megfigyelések alapján kimutatható sphincter jelenlétét, mely a medencekijáratnál a kiürülést szabályozza, s amelynek kóros működése ép úgy a medencében fellépő incomplet retentióhoz vezethet, mint azt a hólyagkiürüléskor a residualis vizelet jelenlétével már régóta ismerjük. A pyeloscopia tehát az első kísérlet volt arra nézve, hogy az anatómiai, tehát organikus és physiollógiai, tehát functionális viszonyok között az összefüggést megkeressük, s annak klinikai jelentőségét felismerjük. Ezirányú törekvéseinket más formában és alakban a kiválasztásos pyelographia felfedezésével újabb siker koronázta. A kiválasztásos pyelographia értéke közismert, ezért csak arra szorítkozom, hogy rámutassak röviden arra, hogy a K. v. pyelographia physiologiai értelemben a felső húgyutak dynamizmusa szempontjából felfogásunk és ismereteink tökéleteskedéséhez mily mértékben járult hozzá. A vese az időegységben különböző mennyiségű és változó összetételű vizeletet termel. Ez a vizelet nem a legrövidebb, egyenes után kerül a külvilágra, hanem egy sok kanyarulatot felmutató csőrendszeren át, amelyen belül az időnkénti fennakadások az u. n. retentiós fázisok fellépése elkerülhetetlen. A hydrodynamikai és tónusdifferentiák oly jelenségei szerepelnek itten, amelyek klinikai még kevésbbé subjectív érzékeléséről szó sem lehet. A húgylevezető utak működését ezért az újabb felfogások szerint nemcsak a vizelet zavartalan továbbításában, hanem az említett és a physiologiás határokon