Orvosi Hetilap, 1962. február (103. évfolyam, 5-8. szám)

1962-02-04 / 5. szám - A GYAKORLAT - Winter Miklós: A gyógyítható hypertoniák

13 ORVOSI HETILAP AZ ORVOS-EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓK SZAKSZERVEZETÉNEK TUDOMÁNYOS FOLYÓIRATA Alapította: MARKUSOVSZKY LAJOS 1857-ben Szerkesztőbizottság: ALFÖLDY ZOLTÁN D R. * DARABOS PÁL D R. * FISCHER ANTAL DR. * HIRSCHLER IMRE D R. LENART GYÖRGY D­R. * SÓS JÓZSEF D­R. * SZÁNTÓ GYÖRGY D­R. Felelős szerkesztő: TRENCSÉNI TIBOR DR. * Szerkesztő: BRAUN PÁL D­R. 103. ÉVFOLYAM 5. SZÁM 1962. FEBRUÁR 4 Szegedi Orvostudományi Egyetem, I. Belklinika . A gyógyítható hypertoniák Winter Miklós dr. A hypertonia-betegség kezelésében az utolsó évtized során — elsősorban a ganglionbénító sze­rek kiterjedtebb alkalmazása révén —jelentős elő­rehaladás történt. A gyors progressziójú, malignus esetekben is gyakran sikerül a betegség lefolyását módosítani; míg régebben az ilyen betegek csak­nem kivétel nélkül elpusztultak fél éven belül, ad­dig a korszerű kezelésben részesítetteknek fele még öt év után is életben van (16). Helytelen volna azonban, ha ilyen jelentős terápiás eredmények kö­vetkeztében háttérbe szorulna az a törekvésünk, hogy adott esetben a hypertonia okát felderítsük. Tagadhatatlan, hogy legtöbbször nem tudjuk a ma­gasabb vérnyomás­­okát megállapítani és kénytele­nek vagyunk az „essentialis” hypertonia kórjelzés­sel megelégedni. Az idült kétoldali vesebetegségek­nek a magas vérnyomással való kapcsolata ismere­tes ugyan, de a kezelés szempontjából e felismerés­nek nincs különleges jelentősége. Aránylag csekély azoknak az eseteknek a száma, melyekben a hyper­­toniának műtétileg gyógyítható kardiovascularis, endokrin vagy renális oka van. Ezek felismerése azonban döntő fontosságú, hiszen tüneti kezelés he­lyett oki terápiát tesz lehetővé a diagnózis, szeren­csés esetben pedig a hypertonia gyógyítható lesz. A fiatalkori hypertoniát okozó coarctatio aortae felismerése egyszerű; nem kerüli el a figyelmet, ha minden esetben megfigyeljük az alsó végtag-arté­riák pulsatióját, illetve meghatározzuk itt is a vér­nyomást. A felismerés időpontja természetesen dön­tő fontosságú: 13 éves betegünk hypertoniája a mű­tét után megszűnt, egy 25 éves korban diagnoszti­zált coarctatio már műtétre alkalmatlan volt. A phaeochromocytoma felismerése jellegzetes rohamokkal járó esetben egyszerű. A betegek kór­előzményében azonban sokszor nem szerepelnek ro­­hamok és előfordul, hogy a tartós hypertonia kö­vetkezményei, pl. látásromlás miatt fordulnak or­voshoz. Ilyenkor a diagnózis nem könnyű: műtét után gyógyult 24 éves nőbetegünk esetében az elő­ző, kórházban felállított diagnózis nephritis chro­nica volt! A phaeochromocytoma felismerésére jól használható a regu­in-próba; 5 mg i. v. beadása után a tensio azonnal jelentősen csökken, míg egyéb hy­­pertónia-esetekben nem változik. A negatív ered­mény azonban nem zárja ki teljes biztonsággal a phaeochromocytoma lehetőségét, ezért kétes eset­ben igen fontos a vizelettel történő catecholamin­­ürítés meghatározása. Sajnos, ez technikai okokból nem vihető keresztül mindenütt. Talán könnyebben megoldható egyes bomlástermékek, mint a 3-me­­thoxy-4-hydroxymandulasav, továbbá a metaneph­­rin és normetanephrin meghatározása és újabb ada­tok szerint (4, 7) így is biztosítható a diagnózis. To­vábbi részleteket mellőzve csak azt említjük meg, hogy mind a regu­in-próbát, mind a histaminos pro­­vokálási eljárást gyógyszeres kezelésben nem része­sített betegen kell elvégezni. A Cushing-syndroma egyik jellegzetes tünete a hypertonia, ez azonban rendesen háttérbe szorul az egyéb, szembetűnő fizikális jelek, valamint labo­ratóriumi eltérések mögött. Viszont a Conn-syndro­­ma vagy primaer hyperaldosteronismus, amely szin­tén jelentős vérnyomásemelkedéssel járhat, nehezen ismerhető fel. Diagnózisa a jellemző izomgyengeség, a hyposthenuriás polyuria és az alacsony serum ká­lium-szint alapján lehetséges. Megemlíthető, hogy Laragh „essentialis” malignus hypertonia eseteiben is fokozott aldosteron-produkciót észlelt és felveti azt a lehetőséget, hogy az aldosteronnak esetleg pathogenetikai szerepe van a malignus hypertonia­­syndromában (9).

Next