Orvosi Hetilap, 1963. április (104. évfolyam, 14-17. szám)
1963-04-07 / 14. szám - Châtel Andor: A rheumás betegségek gyógyszeres kezelése
626 ORVOSI HETILAP máris stádiumban levő betegek therápiája tekintetében ez a körülmény figyelembe veendő. Még egy másik adatot említenék, melyre Bunsch és mtsai (3) lengyel szerzők mutattak rá római előadásukban: anyagukban pozitív Latex- és Rose-próbát adtak arthrosisos betegeken is. Eddig is tudtuk, hogy főleg idősebb egyéneken néha nem könnyű eldönteni, hogy régi, hosszú évek óta fennálló, röntgen szerint arthrosis jeleit mutató ízületi panaszaik vajon tisztán degeneratív eredetűek-e, vagy igen lassú lefolyású chronicus polyarthritis következményei. Ha ilyen esetben pozitív haemagglutinatiós próbát kapunk, akkor ez a követendő therápia szempontjából feltétlenül útmutató. Ezzel jól egybevág nem egy esetben tett azon tapasztalatom, hogy fiatal egyének nyaki spondylosisa határozottan reagál resodin-kezelésre (25). Mindezeket csak azért említettem, mert tudom, hogy gyakorlott rheumatológus ritkán kerül abba a helyzetbe, hogy a primaer chronicus polyarthritis diagnózisában nehézségei legyenek és sajnos ilyenkor a Rose- vagy Latex-próba többször hagy cserben, mint ahányszor segít, mert a betegség kezdeti stádiumában sokkal gyakrabban negatív, mint később, amikor már valóban nincsen szükség erre az adatra a diagnózis eldöntéséhez. A Latex-gyorstest, ahogy azt Bozsóky ismertette nálunk, mégis feltétlenül bevezetendő volna a rheuma-rendelések laboratóriumi vizsgáló állomásain is, további tapasztalatok szerzésére. Ha tehát eldöntöttük a kérdést, hogy gyulladásos vagy degeneratív esettel állunk-e szemben, első feladatunk mindenképpen az lesz, hogy a beteg aktuális panaszait enyhítsük. Fájdalomcsillapító, gyulladásellenes gyógyszert kell tehát rendelnie elsősorban az orvosnak és rendel is, vérmérsékletétől és tájékozottságától függően igen különbözően. Aki gyors és imponáló eredményt szeret elérni, az nem sokat gondolva a beteg további sorsára, ma corticosteroidot rendel, tehát hazánkban prednisolont, tapasztalatunk szerint nem egy esetben discus herniából származó ischiasban is, ami biztosan helytelen. Az óvatos, konzervatív orvos ma is megmarad a salicylátok mellett, melyek, ha a beteg nyugalmát nem is mindig biztosítják tökéletesen, de az orvos lelkiismeretét mindenképp megnyugtatják, mert nem kell tartania májlaesiótól, agranulocytosistól és más gyógyszermellékhatásból származó szövődménytől. Azt azonban mégis figyelembe kell vennünk, hogy a salicylátok huzamos adagolása is állandó minimális gyomorbélcsatornabeli vérzés következtében anaemiát okozhat; ezt újabban több szerző kimutatta. Az ilyen, szigorúan salicylátokon tartott betegek fordulnak rendszerint más orvoshoz panasszal, aki most már kénytelen újabb gyógyszert rendelni, és ha nem tartozik a corticoidokhoz forduló kollégák közé, de szintén szereti nyugalmát, akkor a pyrazolon-származékok közül algopyrint (novalgin) rendel, vagy ad injekcióban, csak nagyritkán mellőzve B1 és B12 vitaminokat, bármilyen kórképről is legyen szó. Az algopyrin valóban hatásos fájdalomcsilapító és mint pyramidon-származéknak gyulladáscsökkentő hatása is van, mely azonban igazán átütő eredményt csak nagyobb adagban, intravénásan beadva biztosít, de sajnos így is elég hamar csökken a hatása. Ha tehát az orvos mégis kitart emellett és türelmesebb, mint betege, akkor az ismét továbbáll és meg fogja találni azt a kollégát, aki nem fél a phenylbutatontól és a nagyszámú közleményt, mely súlyos, sőt nemegyszer letális kimenetelű szövődményekről ír, figyelmen kívül hagyva. Steinbrocker és mtsai tavalyi római előadására gondol, akik több mint ezer betegen 8 év alatt szerzett tapasztalataikról számoltak be. Előadásuk szerint ők is kénytelenek voltak betegeik 16,5 százalékánál a phenylbutazon kezelést abbahagyni a szövődmények miatt, de ezek között csak 2 esetben szerepel „májduzzadás”. Ezt azért említem, mert nálunk ettől a valóban legritkább szövődménytől, a hepatitistől tartanak leginkább, figyelmen kívül hagyva, hogy a májfunkciós próbák pozitívak lehetnek az alapbetegségből kifolyóan, minden májat károsító gyógyszeradagolás nélkül. Arról nem beszélek, hogy a használatos májfunkciós próbák valóban mennyiben tükrözik a májfunkció zavarait. A phenylbutazon ártatlanabb mellékhatásai közül a bőrkiütések — ha megjelennek — akkor hamarosan jelentkeznek és a gyógyszer elhagyásával elmúlnak. Ugyanígy az oedemák és gyomor-bél panaszok, valamint a haematuria is, mely már csak hosszabb kezelésre mutatkozik. Legkellemetlenebb, hogy a csontvelő károsodás — bár helyes adagolás mellett igen ritka — előfordulhat hosszas, szövődményektől teljesen mentes rheopyrin adagolás után, sajnos minden prodromális tünet nélkül. A vérképnek kéthetenkénti ellenőrzése ez ellen nem véd meg. Egybevetve saját tapasztalatainkat az irodalmi adatokkal, szerintünk nem helyes valamely új, de már több mint 10 éve ismert gyógyszert pusztán a jelentkező szövődmények, toxicus mellékhatások miatt teljesen elvetni és mint ahogy ez sokszor történik, a betegek között ijesztő ellenpropagandát kifejteni. A phenylbutazon esetében kétségkívül bebizonyosodott az évek folyamán sok millió esetben, hogy több hasznát látjuk, mint kárát, feltéve, hogy helyesen adagolják és nem rendelik a rheopyrint napi 6 tabl. adagban több héten keresztül, amint azt sajnos nem egy esetben hallottuk betegektől. Ennél mindenképp gyakoribbak az olyan esetek, mikor a betegnél nem is tettek kísérletet rheopyrinnel, vagy ok nélkül megvonták a szert túlzott óvatosságból. A gyógyszer időben körülírt lefolyású, önmagától is „kialvó” kórképekben, mint nagyon jó fájdalomcsillapító és gyulladásgátló szer kétségkívül első helyen áll és tapasztalatom szerint mint ilyen a rheumatoid arthritises betegek kivételével legtöbbször jobb hatású, mint prednisolonnal készült kombinációja, a rheosolon. Meg kell itt ismételnem, amit a rheosolon bevezetésekor hangsúlyoztam, hogy ez a készítmény ilyen összeállításban nem optimális, mert az összetevők aránya nincs úgy megválasztva, hogy huzamos sze