Orvosi Hetilap, 1964. március (105. évfolyam, 9-13. szám)

1964-03-01 / 9. szám - Zoltán János: A plasztikai sebészet fejlődése Balassától napjainkig

ORVOSI HETILAP hiánynál mindig egyharmaddal nagyobbra szabjuk” — figyelmeztet a szike helyes vezetésére: „ ... sza­batosan függélyes metszésekkel választjuk el a le­benyt és sebezzük fel a rés-széleket” — felhívja a figyelmet a kímélő és pontos varrástechnikára: „ ... csomós varratokkal, amelyek a leg­szab­atosabb odaillés kellékei szerint, hol mélyebbre tétetnek, hol csak sekélyek. Meg vagyunk győződve, hogy e részben kicsinyes szorgosságú eljárásunknak kö­szönhetjük képzett lebenyeink vonalszerű szép oda­­forrásait”. Nem kerüli el figyelmét az „utóbánás” fontossága sem. A kutatómunka fellendülése Balassa könyvének megjelenése óta eltelt egy évszázadnyi idő alatt — a sebészet egyéb ágaihoz hasonlóan — a plasztikai sebészet is nagyot fejlő­dött. Az orvostudomány négy alapvető felfedezése: az érzéstelenítés, az aszepszis, a vérátömlesztés és az antibiotikumok tették lehetségessé az új műtéti eljárások egész sorának biztonságos elvégzését. Ez a négy felfedezés a plasztikai sebészet „Pegazusá­nak” csak a lába volt, a szárnyát, amely repítette, a világszerte megindult, főleg az élettani kérdések feltárására irányulós óriási méretű tudományos ku­tató munka adta. A kutatók érdeklődése a plasztikai sebészet munkaterületének nagy részét alkotó szövetátülte­tések felé fordult elsősorban. A kutatás sokezer­nyi szálacskája nagyjából a következő kérdés­­csoportok közé fonódott: a) Az autotranszplantált (azonos szervezet egyik helyéről a másikra átültetett) szövetek élet­ben maradnak-e, szerkezetük és működésük túl­éli-e a műtétet, milyen a gyógyulási mechanizmus, különösen a revaszkularizáció és a reinnerváció, és ezek hogyan befolyásolhatók. b) A homotranszplantáció (az azonos fajú egye­­dek közötti átültetés) és a heterotranszplantáció (különböző fajú egyedek közötti átültetés) gyakor­lati kudarcát okozó immunológiai folyamatok, az antigén-antitest reakció körülményei és befolyáso­lása. c) A szövetkonzerválások módszerei, lehetősé­gei, a konzervált szövetek viselkedése átültetés után, az alkalmazás lehetőségei. d) Alloplasztikai anyagok (szövetpótlásra hasz­nált szerves és szervetlen anyagok) viselkedése a szervezetben. Az autotranszplantáció kérdéskomplexumai közül elvileg eldöntöttnek tekinthetők a legfonto­sabbak, bár ellenkező előjelű közlések szórványo­san még megjelennek és a részletkérdések felderí­tése is folyik. A legtöbb szövetet illetően megdőlt a szubsztitúciós (helyettesítődési) elmélet, amely azt állította, hogy az átültetett szövetek sejtjei el­halnak, felszívódnak és helyüket a befogadó hely burjánzásnak induló sejttömegei foglalják el. Be­bizonyosodott — Rehn, McArthur, Lexer, Axhau­­sen, Peer és mások munkásságának eredményeként —, hogy megfelelő feltételek között és helyes mű­téti technikával autotranszplantált szövetek sejtjei túlélik az átültetést, a szövet megtartja jellegzetes szerkezetét és működését (túlélési elmélet). Az át­ültetett szövet egy része kétségtelenül elhal és fel­szívódik, ez a mennyiség a szövetféleség onto- és filogenetikai jellege, sejtjeinek differenciáltsága, anyagcseréje, érrendszerének fejlettsége és nem utolsó sorban a műtéti technika szerint változik. „Ex morte vita” A heterotranszplantációk ma már jóformán csak a kutatókat foglalkoztatják. Néhányan (Stout, Schofield és mások) próbálkoztak még újabban is a borjú­ porc, fascia és csont átültetésével, de mód­szerük követőkre nem talált. A homotranszplantáció gyakorlati jelentősége azonban igen nagy, hiszen ma már világszerte ki­váló eredménnyel dolgoznak a „szövetbankok”, amelyek korlátlan mennyiségben biztosítják a kon­zervált szövetféleségeket, elsősorban eret, csontot, porcot, fasciát és bőrt. A konzerválási eljárások közül a mélyhűtést és a liofilizálást, valamint a különböző konzerváló oldatokat (merthid­át, ß-pro­­piolakton) alkalmazzák legtöbben. A szövetbankok­hoz az anyagot kórházban elhunyt, kivizsgált, vagy fiatal, halálos balesetet szenvedett egyénekből nyerik kevéssel a halál beállta után, aszeptikus kö­rülmények között. A szövetek felhasználásának ellenjavallatát csak az akut és specifikus fertőző betegségek és a hepatitis jelentik; a vércsoport, Rh­­tényező stb. nem játszik szerepet. A szövetbank-rendszer jelszava, az „ex morte vita” jelentősége az égettek kezelésében nélkülöz­hetetlen bőr-homotranszplantátumok alkalmazásá­ban nyer legfényesebb igazolást. Az égettek keze­lése az antibiotikumok, az eredményes shock-elle­­nes kezelés és az aneszteziológia gyors fejlődése miatt, valamint a bőrátültetési eljárások és készü­lékek (dermatom) korszerűsödése következtében az utóbbi évtizedekben jelentősen radikálisabbá vált. Ma már nem várják meg a mély égések spontán demarkálódását és lelökődését, a végnélküli geny­­nyedést, hanem a shock leküzdése után, az égés százalékos kiterjedésétől függően, minél előbb (1— 10. napon) a toxikus szakot megelőzendő, műtéttel távolítják el a nekrotikus szöveteket és a keletke­zett sebfelszínt konzervált vagy friss homotransz­­plantátummal fedik. Ez átmenetileg megtapad, te­hát megakadályozza egyrészt a baktériumok be­hatolását, másrészt a krisztalloidokban és fehérjék­ben dús szövetnedvek kiszivárgását. Néhány hét múlva a homotranszplantált bőr lelökődik ugyan, addig azonban az égett általános állapotát annyira javítani lehet, hogy a szükséges autotranszplantá­ció — a sebfelszínek végleges begyógyítására — már elvégezhető. Korszerű égéskezeléshez tehát a bőr­bank elengedhetetlenül szükséges. A homotranszplantált szövet túlélését a be­fogadó szervezetben — néhány téves, szövettanilag nem igazolt észleléstől eltekintve — még nem si­került megbízhatóan megfigyelni. Ennek oka a

Next