Orvosi Hetilap, 1964. március (105. évfolyam, 9-13. szám)
1964-03-01 / 9. szám - Zoltán János: A plasztikai sebészet fejlődése Balassától napjainkig
ORVOSI HETILAP hiánynál mindig egyharmaddal nagyobbra szabjuk” — figyelmeztet a szike helyes vezetésére: „ ... szabatosan függélyes metszésekkel választjuk el a lebenyt és sebezzük fel a rés-széleket” — felhívja a figyelmet a kímélő és pontos varrástechnikára: „ ... csomós varratokkal, amelyek a legszabatosabb odaillés kellékei szerint, hol mélyebbre tétetnek, hol csak sekélyek. Meg vagyunk győződve, hogy e részben kicsinyes szorgosságú eljárásunknak köszönhetjük képzett lebenyeink vonalszerű szép odaforrásait”. Nem kerüli el figyelmét az „utóbánás” fontossága sem. A kutatómunka fellendülése Balassa könyvének megjelenése óta eltelt egy évszázadnyi idő alatt — a sebészet egyéb ágaihoz hasonlóan — a plasztikai sebészet is nagyot fejlődött. Az orvostudomány négy alapvető felfedezése: az érzéstelenítés, az aszepszis, a vérátömlesztés és az antibiotikumok tették lehetségessé az új műtéti eljárások egész sorának biztonságos elvégzését. Ez a négy felfedezés a plasztikai sebészet „Pegazusának” csak a lába volt, a szárnyát, amely repítette, a világszerte megindult, főleg az élettani kérdések feltárására irányulós óriási méretű tudományos kutató munka adta. A kutatók érdeklődése a plasztikai sebészet munkaterületének nagy részét alkotó szövetátültetések felé fordult elsősorban. A kutatás sokezernyi szálacskája nagyjából a következő kérdéscsoportok közé fonódott: a) Az autotranszplantált (azonos szervezet egyik helyéről a másikra átültetett) szövetek életben maradnak-e, szerkezetük és működésük túléli-e a műtétet, milyen a gyógyulási mechanizmus, különösen a revaszkularizáció és a reinnerváció, és ezek hogyan befolyásolhatók. b) A homotranszplantáció (az azonos fajú egyedek közötti átültetés) és a heterotranszplantáció (különböző fajú egyedek közötti átültetés) gyakorlati kudarcát okozó immunológiai folyamatok, az antigén-antitest reakció körülményei és befolyásolása. c) A szövetkonzerválások módszerei, lehetőségei, a konzervált szövetek viselkedése átültetés után, az alkalmazás lehetőségei. d) Alloplasztikai anyagok (szövetpótlásra használt szerves és szervetlen anyagok) viselkedése a szervezetben. Az autotranszplantáció kérdéskomplexumai közül elvileg eldöntöttnek tekinthetők a legfontosabbak, bár ellenkező előjelű közlések szórványosan még megjelennek és a részletkérdések felderítése is folyik. A legtöbb szövetet illetően megdőlt a szubsztitúciós (helyettesítődési) elmélet, amely azt állította, hogy az átültetett szövetek sejtjei elhalnak, felszívódnak és helyüket a befogadó hely burjánzásnak induló sejttömegei foglalják el. Bebizonyosodott — Rehn, McArthur, Lexer, Axhausen, Peer és mások munkásságának eredményeként —, hogy megfelelő feltételek között és helyes műtéti technikával autotranszplantált szövetek sejtjei túlélik az átültetést, a szövet megtartja jellegzetes szerkezetét és működését (túlélési elmélet). Az átültetett szövet egy része kétségtelenül elhal és felszívódik, ez a mennyiség a szövetféleség onto- és filogenetikai jellege, sejtjeinek differenciáltsága, anyagcseréje, érrendszerének fejlettsége és nem utolsó sorban a műtéti technika szerint változik. „Ex morte vita” A heterotranszplantációk ma már jóformán csak a kutatókat foglalkoztatják. Néhányan (Stout, Schofield és mások) próbálkoztak még újabban is a borjú porc, fascia és csont átültetésével, de módszerük követőkre nem talált. A homotranszplantáció gyakorlati jelentősége azonban igen nagy, hiszen ma már világszerte kiváló eredménnyel dolgoznak a „szövetbankok”, amelyek korlátlan mennyiségben biztosítják a konzervált szövetféleségeket, elsősorban eret, csontot, porcot, fasciát és bőrt. A konzerválási eljárások közül a mélyhűtést és a liofilizálást, valamint a különböző konzerváló oldatokat (merthidát, ß-propiolakton) alkalmazzák legtöbben. A szövetbankokhoz az anyagot kórházban elhunyt, kivizsgált, vagy fiatal, halálos balesetet szenvedett egyénekből nyerik kevéssel a halál beállta után, aszeptikus körülmények között. A szövetek felhasználásának ellenjavallatát csak az akut és specifikus fertőző betegségek és a hepatitis jelentik; a vércsoport, Rhtényező stb. nem játszik szerepet. A szövetbank-rendszer jelszava, az „ex morte vita” jelentősége az égettek kezelésében nélkülözhetetlen bőr-homotranszplantátumok alkalmazásában nyer legfényesebb igazolást. Az égettek kezelése az antibiotikumok, az eredményes shock-ellenes kezelés és az aneszteziológia gyors fejlődése miatt, valamint a bőrátültetési eljárások és készülékek (dermatom) korszerűsödése következtében az utóbbi évtizedekben jelentősen radikálisabbá vált. Ma már nem várják meg a mély égések spontán demarkálódását és lelökődését, a végnélküli genynyedést, hanem a shock leküzdése után, az égés százalékos kiterjedésétől függően, minél előbb (1— 10. napon) a toxikus szakot megelőzendő, műtéttel távolítják el a nekrotikus szöveteket és a keletkezett sebfelszínt konzervált vagy friss homotranszplantátummal fedik. Ez átmenetileg megtapad, tehát megakadályozza egyrészt a baktériumok behatolását, másrészt a krisztalloidokban és fehérjékben dús szövetnedvek kiszivárgását. Néhány hét múlva a homotranszplantált bőr lelökődik ugyan, addig azonban az égett általános állapotát annyira javítani lehet, hogy a szükséges autotranszplantáció — a sebfelszínek végleges begyógyítására — már elvégezhető. Korszerű égéskezeléshez tehát a bőrbank elengedhetetlenül szükséges. A homotranszplantált szövet túlélését a befogadó szervezetben — néhány téves, szövettanilag nem igazolt észleléstől eltekintve — még nem sikerült megbízhatóan megfigyelni. Ennek oka a