Orvosi Hetilap, 1964. július (105. évfolyam, 27-30. szám)
1964-07-05 / 27. szám - Riskó Tibor: A múlt, a jelen és a jövő feladatai az extrapulmonalis tbc-s betegek kezelésében
Az ókorban tapasztalt logikus szemlélet után bizonyos mértékig érthetetlen, hogy a későbbi korokban a tbc-s betegség egyes megjelenési formáinak összefüggését nem vették tudomásul. Legjobb példa erre az ún. „Pott-féle betegség” tanulmányozása. A bénulás és a gerinc megbetegedése közötti összefüggés hosszú időn át ismeretlen volt. Ismerték ugyan a púpos embert, akinek tályogja volt, de csak 1570-ben Dalechamps írta le először, hogy a bénulás a gerincvelőre gyakorolt nyomás következménye. J. P. David 1779-ben megjelent munkájában már azt is megírta, hogy a spondylitishez társuló paraplégia kezelésében a nyugalomba helyezés nagy jelentőségű. A probléma azonban nem volt még teljesen tisztázott, hiszen általában nem tudták, hogy a Pott-féle paraplégia valójában tbc-s eredetű megbetegedés és a tbc ugyanaz a betegség a csontban, mint a lágyrészekben. Elfelejtették Hippokratész tapasztalatait. A spondylitissel szövődött bénulás tulajdonképpeni okszerű tanulmányozása csak Percival Pott 1782-ben kiadott monográfiájával kezdődött: „Megjegyzések az alsó végtagok azon bénulásához, amely gyakran kíséri a gerinc meggörbülését és feltehetően az okozza, valamint gyógyításának módja.” Pott fő érdeme az aktív és destruktív gerinc megbetegedéséből származó paraplégia első és világos leírása, amelyet más ízületek „scrophulás megbetegedéséhez” hasonlónak tartott. Ezekben az időkben nemcsak a pathológiai felfogás, de a kezelés terén is teljesen téves nézetek uralkodtak. A betegséget valóban „sebészi” betegségnek tartották, amit műtéttel ki lehet irtani a szervezetből. Bizonyos mértékig felmentést ad ezen időszak orvosai számára az a tény, hogy Rokitansky csak 1842-ben bizonyította, hogy a „scrophula” számos megjelenési formája a mikroszkóp alatt is valóban tbc-s eredetűnek mutatkozott, Koch Róbert pedig 1882-ben fedezte fel a róla elnevezett kórokozót, a mycobacterium tuberculosist. Különösen értékesnek tarthatjuk tehát a pesti egyetem büszkeségének, Balassa Jánosnak megfigyelését, aki jóval a gümőkór kórokozójának felfedezése előtt, a legaktívabb sebészi álláspont diadala idején hangoztatta a csontízületi gümőkór rögzítéses kezelésének hatásosságát. Balassa már 1852-ben „Az ízületbántalmak gyógykezeléséhez” c. munkájában megírta, hogyan lehetne az akkori időkben gyakran tapasztalt hibákat kiküszöbölni. „Ha a sebészeti gyógyításnak hiányai vannak, dacára, hogy biztosabb alapon áll, mint a belgyógyászat, nemcsak a kórismét megállapító segédeszközök, de a gyógykezelésnél rendelkezésre álló szerekre nézve is, úgy ezen hiányok, ha nem is a legnagyobb mérvben, de mindenesetre a leggyakrabban a különféle ízületbántalmak kezelésénél észlelhetők. Igaz ugyan, hogy az újabb sebészet kórbonctani alapon állva ezen tárgyat is tisztázta, s a gyógykezelésnél eddig uralkodott zűrzavar helyébe rendet hozott be; igaz továbbá, hogy ekként némely ízületbántalom határozatlan s jelentés nélküli elnevezése, pl. »tumor albus» szakképzettebb sebészek által elvettetett, de azért a kórtanilag részletezett ízületbántalmak gyógykezelésénél a legnagyobb nehézségre találunk. S ha a régibb sebészek ezen nehézségek elől akként vélték menekülhetni, hogy az oly gyakran végzett csonkítással vágták ketté a gordiusi csomót, mi az újabb sebészet hívei nem követjük őket ezen a téren s ezért elvitazhatatlan érdemünk, hogy annyi végtagot s emberéletet az enyészettől megmentettünk. Mindazáltal ezen bántalmak gyógykezelése még sok kívánnivalót hagy hátra, eltekintve attól, hogy általa gyakran nemcsak a beteg, hanem az orvos türelme is kimeríttetik.” Első tapasztalatait M. Antal 7 éves „gyenge testalkatú görvélyes fiú” combcsonttörése kapcsán szerezte. A törött végtag „térdízülete nagy mérvben görvélyes, mindkét bütyök jelentékenyen megnagyobbodva volt, s éppen ezen térdbántalom következtében a fiú megbotolván elesett, s ekkor combtörést szenvedett. Izlelt jelenléte miatt zsindelykötést nem alkalmazhatván, a dagadt lágyrészek lelohadása után dextrin kötéshez fordultam” — írja Balassa. — „Hogy a kötés alkalmazása s megszilárdulása után a gyermek fájdalmas jajveszékelése megszűnt, nem lepett meg s bár új, de mégsem volt váratlan, hogy a térdbántalom dacára a combtörés gyógylefolyása zavartalanul történt. Azonban igen feltűnő volt, hogy a kötésnek 6 hét múlva történt eltávolításakor nemcsak a törés gyógyulása találtatott, hanem egyszersmind a térd éktelensége is eltűnt. Ily sikernek fel kellett tűnni előttem, mert a térd-dag főleg csontduzzadás által okoztatott, habár ízületek idült vízgyüleménél azok beszűrődött lágyrészei ismételve alkalmazott bepólyázás okozta nyomás következtében szépen lelohadni látom is, mégsem tulajdoníthatom ez esetben a kedvező eredményt kizárólag a nyomást eszközlő kötésnek, minthogy ez hat hétig nem távolíttatott el, míg eltávolításakor a térd körül annyira meglazulva találtatott, hogy a lelohadás későbbi folyamatában nyomást éppen nem gyakorolhatott. Ezért bizonyára a szilárd kötés által lehetővé tett feltétlen nyugalom volt a térddag megszüntetésének lényeges tényezője, mely elég tény arra, hogy további kísérletekre buzdítson.” „Ezután a dextrin kötést görvélyes térddagok több esetében a legjobb eredménnyel alkalmaztam, valamint más ízületek, mint könyök, láb, kéztő ízület heveny bántalmainál, sőt néhányszor csípő ízlábnál is s mindannyiszor ceteris paribus a legkielégítőbb eredménnyel. Végre utóbbi időben mindennemű gennyedő ízületi bántalomra is kiterjesztettem annak alkalmazását.” Ha végiggondoljuk az akkori idők lehetőségeit, amikor rtg-vizsgálat, tulajdonképpeni érzéstelenítés, megfelelő vér- és folyadékpótlás, gyógyszeres védelem nélkül vállalkoztak nagy műtétekre, tisztelettel vegyes megdöbbenéssel tudjuk megérteni a sok kudarcot, a nagy reménnyel kecsegtető megoldások megrekedését egy-két tragik