Orvosi Hetilap, 1964. július (105. évfolyam, 27-30. szám)

1964-07-05 / 27. szám - Riskó Tibor: A múlt, a jelen és a jövő feladatai az extrapulmonalis tbc-s betegek kezelésében

Az ókorban tapasztalt logikus szemlélet után bizonyos mértékig érthetetlen, hogy a későbbi ko­rokban a tbc-s betegség egyes megjelenési formái­nak összefüggését nem vették tudomásul. Legjobb példa erre az ún. „Pott-féle betegség” tanulmá­nyozása. A bénulás és a gerinc megbetegedése közötti összefüggés hosszú időn át ismeretlen volt. Ismerték ugyan a púpos embert, akinek tályogja volt, de csak 1570-ben Dalechamps írta le először, hogy a bénulás a gerincvelőre gyakorolt nyomás következménye. J. P. David 1779-ben megjelent munkájában már azt is megírta, hogy a spondyli­­tishez társuló paraplégia kezelésében a nyugalomba helyezés nagy jelentőségű. A probléma azonban nem volt még teljesen tisztázott, hiszen általában nem tudták, hogy a Pott-féle paraplégia valójában tbc-s eredetű megbetegedés és a tbc ugyanaz a be­tegség a csontban, mint a lágyrészekben. Elfelej­tették Hippokratész tapasztalatait. A spondylitissel szövődött bénulás tulajdonképpeni okszerű tanul­mányozása csak Percival Pott 1782-ben kiadott monográfiájával kezdődött: „Megjegyzések az alsó végtagok azon bénulásához, amely gyakran kíséri a gerinc meggörbülését és feltehetően az okozza, valamint gyógyításának módja.” Pott fő érdeme az aktív és destruktív gerinc megbetegedéséből szár­mazó paraplégia első és világos leírása, amelyet más ízületek „scrophulás megbetegedéséhez” ha­sonlónak tartott. Ezekben az időkben nemcsak a pathológiai felfogás, de a kezelés terén is teljesen téves néze­tek uralkodtak. A betegséget valóban „sebészi” betegségnek tartották, amit műtéttel ki lehet ir­tani a szervezetből. Bizonyos mértékig fel­mentést ad ezen időszak orvosai számára az a tény, hogy Rokitansky csak 1842-ben bizonyította, hogy a „scrophula” számos megjelenési formája a mikroszkóp alatt is valóban tbc-s eredetűnek mu­tatkozott, Koch Róbert pedig 1882-ben fedezte fel a róla elnevezett kórokozót, a mycobacterium tuberculosist. Különösen értékesnek tarthatjuk tehát a pesti egyetem büszkeségének, Balassa Jánosnak meg­figyelését, aki jóval a gümőkór kórokozójának felfedezése előtt, a legaktívabb sebészi álláspont diadala idején hangoztatta a csontízületi gümő­kór rögzítéses kezelésének hatásosságát. Balassa már 1852-ben „Az ízületbántalmak gyógykezelé­séhez” c. munkájában megírta, hogyan lehetne az akkori időkben gyakran tapasztalt hibákat kikü­szöbölni. „Ha a sebészeti gyógyításnak hiányai vannak, dacára, hogy biztosabb alapon áll, mint a belgyó­gyászat, nemcsak a kórismét megállapító segéd­eszközök, de a gyógykezelésnél rendelkezésre álló szerekre nézve is, úgy ezen hiányok, ha nem is a legnagyobb mérvben, de mindenesetre a leggyak­rabban a különféle ízületbántalmak kezelésénél észlelhetők. Igaz ugyan, hogy az újabb sebészet kórbonctani alapon állva ezen tárgyat is tisztázta, s a gyógykezelésnél eddig uralkodott zűrzavar helyébe rendet hozott be; igaz továbbá, hogy ekként némely ízületbántalom határozatlan s je­lentés nélküli elnevezése, pl. »tumor albus» szak­­képzettebb sebészek által elvettetett, de azért a kórtanilag részletezett ízületbántalmak gyógy­kezelésénél a legnagyobb nehézségre találunk. S ha a régibb sebészek ezen nehézségek elől akként vélték menekülhetni, hogy az oly gyakran végzett csonkítással vágták ketté a gordiusi csomót, mi az újabb sebészet hívei nem követjük őket ezen a téren s ezért elvitazhatatlan érdemünk, hogy annyi végtagot s emberéletet az enyészettől megmentet­tünk. Mindazáltal ezen bántalmak gyógykezelése még sok kívánnivalót hagy hátra, eltekintve attól, hogy általa gyakran nemcsak a beteg, hanem az orvos türelme is kimeríttetik.” Első tapasztalatait M. Antal 7 éves „gyenge testalkatú görvélyes fiú” combcsonttörése kapcsán szerezte. A törött végtag „térdízülete nagy mérv­ben görvélyes, mindkét bütyök jelentékenyen meg­nagyobbodva volt, s éppen ezen térdbántalom kö­vetkeztében a fiú megbotolván elesett, s ekkor combtörést szenvedett. Izlelt jelenléte miatt zsin­delykötést nem alkalmazhatván, a dagadt lágy­részek lelohadása után dextrin kötéshez fordul­tam” — írja Balassa. — „Hogy a kötés alkalma­zása s megszilárdulása után a gyermek fájdalmas jajveszékelése megszűnt, nem lepett meg s bár új, de mégsem volt váratlan, hogy a térdbántalom dacára a combtörés gyógylefolyása zavartalanul történt. Azonban igen feltűnő volt, hogy a kötés­nek 6 hét múlva történt eltávolításakor nemcsak a törés gyógyulása találtatott, hanem egyszersmind a térd éktelensége is eltűnt. Ily sikernek fel kel­lett tűnni előttem, mert a térd-dag főleg csontduz­zadás által okoztatott, habár ízületek idült víz­­gyüleménél azok beszűrődött lágyrészei ismételve alkalmazott bepólyázás okozta nyomás következ­tében szépen lelohadni látom is, mégsem tulaj­do­­níthatom ez esetben a kedvező eredményt kizáró­lag a nyomást eszközlő kötésnek, minthogy ez hat hétig nem távolíttatott el, míg eltávolításakor a térd körül annyira meglazulva találtatott, hogy a lelohadás későbbi folyamatában nyomást éppen nem gyakorolhatott. Ezért bizonyára a szilárd kö­tés által lehetővé tett feltétlen nyugalom volt a térd­dag megszüntetésének lényeges tényezője, mely elég tény arra, hogy további kísérletekre buzdítson.” „Ezután a dextrin kötést görvélyes térddagok több esetében a legjobb eredménnyel alkalmaztam, valamint más ízületek, mint könyök, láb, kéztő ízület heveny bántalmainál, sőt néhány­szor csípő ízlábnál is s mindannyiszor ceteris pari­bus a legkielégítőbb eredménnyel. Végre utóbbi időben mindennemű gennyedő ízületi bántalomra is kiterjesztettem annak alkalmazását.” Ha végiggondoljuk az akkori idők lehetősé­geit, amikor rtg-vizsgálat, tulajdonképpeni érzés­telenítés, megfelelő vér- és folyadékpótlás, gyógy­szeres védelem nélkül vállalkoztak nagy műtétek­re, tisztelettel vegyes megdöbbenéssel tudjuk megérteni a sok kudarcot, a nagy reménnyel ke­csegtető megoldások megrekedését egy-két tragik

Next