Orvosi Hetilap, 1964. augusztus (105. évfolyam, 31-35. szám)

1964-08-02 / 31. szám - Rozsos István: Az alkattan válsága és jövője

ORVOSI HETILAP az, hogy az alkatot meghatározó tulajdonságok között nemcsak az öröklötteknek, de a szerzetteknek is ko­moly jelentőségük van. Világosan kimondták azt is, hogy a szervezetnek nem az összes öröklött és szerzett tulajdonságai determinálják az alkatot; jelentőséggel csakis azok bírnak, melyek a szervezet reakciómód­jaira hatnak. Éppen ezért a klasszikus alkattan a constitutiótól élesen elválasztotta a conditiót, azaz a szervezetnek az élet folyamán elszenvedett módosula­tait. Az alkattípus fogalmának felidézésében a biológia néhány megállapításához kell visszakanyarodnunk. Mindenekelőtt ahhoz a modern álláspontjához, hogy az emberiség biológiailag egységes fajnak tekintendő (cit. 34). Minden fajon belül, így az emberi fajon belül azonban az egyes individ­uumok többé-kevésbé külön­böznek is egymástól. Ezt hívja a biológia variatiónak. A klasszikus alkattan — éppen a variatióból kiindulva — egyéni alkat alatt a fajon belül az individuumok­nak azokat a sajátságait, tulajdonságait értette, ame­lyekben más individuumoktól különböznek. Ilyen meg­fogalmazás szerint tehát az alkat alapja az egyéni különbözőség, más szóval minden alkat más és más. A klasszikus alkattan tudományos általánosíthatóság céljából a nagy számok törvényét, a statisztikát vette igénybe; azt kezdte kutatni, hogy az egyének — kü­lönbözőségük ellenére — milyen tulajdonságokban, sajátságokban hasonlítanak. Ilyen tulajdonság-csopor­tok keresése és feltárása alapján hozták létre a külön­böző alkattípusokat (cit. 17). Világos, hogy az ilyen biológiai statisztikával létrehozott típustan absztrak­ción alapul; rögtön hozzá kell tennünk, hogy az orvos­­tudománynak talán a legrosszabbul sikerült absztrak­cióján. Ugyanis valamely típusnak pontosan megfelelő ember nem létezik; filozófiai nyelven szólva: az alkat­típusnak kevés a valóságtartalma. Buday (1943) ezt úgy jellemzi, hogy a típus nem érvényes minden em­berre, de nem tudja befogadni az individuumot sem (6). Ezt már a klasszikus alkattan művelői is érezték. Pl. Kretschmer (1936) szerint az emberek tulajdon­képpen alkattípus »ötvözetek« (20). Nem csupán divat­ból, de a tipológia hiányosságainak kitöltésére szüle­tett a különböző iskolák számtalan típus leírása. Sokkal egységesebb és átfogóbb alkattani absztrak­ció az általános emberi alkat fogalma. Ez alatt a tu­lajdonságoknak azt az együttesét értjük, mely minden emberben megvan, azaz az egész emberi fajra jellemző (cit. 6, 34). Viszont a modern biológia emellett fenn­tartja az egyéni alkat fogalmát is. Minden jel arra mutat, hogy az alkattani fogalmak közül éppen az egyéni alkat bír a legtöbb valóságtartalommal. Érthető, hiszen a valóságban mind a gyógyító orvos, mind az alkatkutató csak egyéni alkattal találkozik. A klaszikus alkattan kritikája, válságának okai Már az alapfogalmak rövid összefoglalójából is kiderült, hogy a klasszikus alkattan mindenek­előtt a típusok tana miatt juthatott holtpontra. Vonatkozik ez mind a lelki, mind az alaki alkat­típusokra. Tudjuk azt, hogy a kétezer éve ismert hippokratesi temperamentum-típusok csak Pavlov tanaival nyertek fiziológiai tartalmat. Az alaki alkattípusok, az ún. habitusok viszont igen kevés, sőt egyes esetekben semmiféle fiziológiai vagy pa­­thofiziológiai valóságtartalommal nem rendelkez­nek. Ma már nem kétséges, hogy a külső megjele­nési forma és pl. valamely betegség között csak igen általános, tehát pathogenetikailag alig kon­kretizálható, statisztikai összefüggés állapítható meg, így ma már jogosan kételkedve tehetjük fel a kérdést, vajon jelentősen vitte-e előre az orvos­­tudományt az a statisztika, mely szerint (c­t. 35) az astheniás típus nagy százalékban vezet sebészi gümőkórhoz, gyomorfekélyhez, vesegyulladások­hoz, Basedow-kórhoz, appendicitishez, osteochond­ritis dissecanshoz; a pyknikus alkat gyulladásos epebetegségekhez, pancreatitishez, pes planushoz, prostata túltengéshez és arthritis deformanshoz; kb. egyforma a két alkat gyakorisága a rosszindu­latú daganatokban, sérvekben és varixokban. Bizonyára minden nagyobb gyakorlatú orvos gyűjtött már ezzel ellentétes statisztikát, avagy érte őt meglepetés, ha valamely kórisme megálla­pításában a típustanra hagyatkozott. Magyar (1961) azt írja: egyre több pyknikus alkatú fekély­beteget és astheniás hypertoniást látunk. Diagno­­sisunkat ne alapozzuk az alkat megállapítására... alkatok felismerése legfeljebb egyetlen adat, mely csupán más, jelentékenyebb adatokkal együtt dönt­het a diagnosis irányában” (22). A tipológiának tehát egyik alapvető hibája, hogy mechanikus gondolkodásra „hajlamosíthatja” az orvost. Ez megnyilvánulhat abban, amit az előbb említettem: alaki (vagy lelki) alkat megha­tározásából statisztikai összefüggés alapján dia­gnosztizálni vagy prognosist mondani. Ez utóbbira jó példa J. C. Lehmann (1938) nyilvánvalóan téves véleménye, mely szerint a pyknikus fekélybeteget nem szabad megoperálni a vastag zsírból adódó technikai nehézségek és a peritonitis veszélye miatt (21). Másrészről valamely betegség alkati eredetre való visszavezetése leegyszerűsíti, sőt elfedi a pathogenesist. Különösen veszélyes volt ez a meg­oldás abban az időben, amikor egyes alkatkutatók a constitutiót a test „végzetének” nyilvánították (pl. Tandler). Ettől a fatalista, a gyakorlat számára teljesen használhatatlan, már a maga korában is gyorsan túlhaladott állásponttól eltekintve nem szabad elfelednünk, hogy az alkattan virágkorában a fiziológiai és pathofiziológiai ismeretek még igen hiányosak voltak. Az alkat fogalmával gyakran fedtek akkor még ismeretlen kórfolyamati ténye­zőket. Ez volt az ún. endogen betegségek csoportja, melynek létjogosultságát a modern orvostudomány megszüntette, éppen az ilyen betegségek hormoná­lis, idegi vagy anyagcsere eredetének tisztázásával. Talán a leghosszabb ideig tartott a „status thymico­lymphaticus” divatja a fiatal egyének hirtelen ha­lálának magyarázatában (2, 13). Mai ismereteink szerint semmi bizonyíték nincs arra, hogy a na­gyobb thymusnak ebben valóban szerepe lenne. Magyar a problémát helyesebbnek látszó irányba tereli (22). Az esetek egy részében észlelt szokásos­nál kisebb mellékvese — szerinte — inkább ennek jelentőségére utalhat. A klasszikus alkattan másik alapvető hibája statikus szemlélete. Ez abban nyilvánult meg, hogy a típusokban kifejezett alkatokat különböző tulaj­donságok által determinált állapotnak tekintették. Még ha a szélsőséges fatalista (Tandler-féle) felfo­gástól eltekintünk, akkor is az alkatban mindig az adottat, a nem változót, de legalábbis a bizo­nyos mértékig állandósággal bíró tényezőt keres­

Next