Orvosi Hetilap, 1964. augusztus (105. évfolyam, 31-35. szám)
1964-08-02 / 31. szám - Rozsos István: Az alkattan válsága és jövője
ORVOSI HETILAP az, hogy az alkatot meghatározó tulajdonságok között nemcsak az öröklötteknek, de a szerzetteknek is komoly jelentőségük van. Világosan kimondták azt is, hogy a szervezetnek nem az összes öröklött és szerzett tulajdonságai determinálják az alkatot; jelentőséggel csakis azok bírnak, melyek a szervezet reakciómódjaira hatnak. Éppen ezért a klasszikus alkattan a constitutiótól élesen elválasztotta a conditiót, azaz a szervezetnek az élet folyamán elszenvedett módosulatait. Az alkattípus fogalmának felidézésében a biológia néhány megállapításához kell visszakanyarodnunk. Mindenekelőtt ahhoz a modern álláspontjához, hogy az emberiség biológiailag egységes fajnak tekintendő (cit. 34). Minden fajon belül, így az emberi fajon belül azonban az egyes individuumok többé-kevésbé különböznek is egymástól. Ezt hívja a biológia variatiónak. A klasszikus alkattan — éppen a variatióból kiindulva — egyéni alkat alatt a fajon belül az individuumoknak azokat a sajátságait, tulajdonságait értette, amelyekben más individuumoktól különböznek. Ilyen megfogalmazás szerint tehát az alkat alapja az egyéni különbözőség, más szóval minden alkat más és más. A klasszikus alkattan tudományos általánosíthatóság céljából a nagy számok törvényét, a statisztikát vette igénybe; azt kezdte kutatni, hogy az egyének — különbözőségük ellenére — milyen tulajdonságokban, sajátságokban hasonlítanak. Ilyen tulajdonság-csoportok keresése és feltárása alapján hozták létre a különböző alkattípusokat (cit. 17). Világos, hogy az ilyen biológiai statisztikával létrehozott típustan absztrakción alapul; rögtön hozzá kell tennünk, hogy az orvostudománynak talán a legrosszabbul sikerült absztrakcióján. Ugyanis valamely típusnak pontosan megfelelő ember nem létezik; filozófiai nyelven szólva: az alkattípusnak kevés a valóságtartalma. Buday (1943) ezt úgy jellemzi, hogy a típus nem érvényes minden emberre, de nem tudja befogadni az individuumot sem (6). Ezt már a klasszikus alkattan művelői is érezték. Pl. Kretschmer (1936) szerint az emberek tulajdonképpen alkattípus »ötvözetek« (20). Nem csupán divatból, de a tipológia hiányosságainak kitöltésére született a különböző iskolák számtalan típus leírása. Sokkal egységesebb és átfogóbb alkattani absztrakció az általános emberi alkat fogalma. Ez alatt a tulajdonságoknak azt az együttesét értjük, mely minden emberben megvan, azaz az egész emberi fajra jellemző (cit. 6, 34). Viszont a modern biológia emellett fenntartja az egyéni alkat fogalmát is. Minden jel arra mutat, hogy az alkattani fogalmak közül éppen az egyéni alkat bír a legtöbb valóságtartalommal. Érthető, hiszen a valóságban mind a gyógyító orvos, mind az alkatkutató csak egyéni alkattal találkozik. A klaszikus alkattan kritikája, válságának okai Már az alapfogalmak rövid összefoglalójából is kiderült, hogy a klasszikus alkattan mindenekelőtt a típusok tana miatt juthatott holtpontra. Vonatkozik ez mind a lelki, mind az alaki alkattípusokra. Tudjuk azt, hogy a kétezer éve ismert hippokratesi temperamentum-típusok csak Pavlov tanaival nyertek fiziológiai tartalmat. Az alaki alkattípusok, az ún. habitusok viszont igen kevés, sőt egyes esetekben semmiféle fiziológiai vagy pathofiziológiai valóságtartalommal nem rendelkeznek. Ma már nem kétséges, hogy a külső megjelenési forma és pl. valamely betegség között csak igen általános, tehát pathogenetikailag alig konkretizálható, statisztikai összefüggés állapítható meg, így ma már jogosan kételkedve tehetjük fel a kérdést, vajon jelentősen vitte-e előre az orvostudományt az a statisztika, mely szerint (ct. 35) az astheniás típus nagy százalékban vezet sebészi gümőkórhoz, gyomorfekélyhez, vesegyulladásokhoz, Basedow-kórhoz, appendicitishez, osteochondritis dissecanshoz; a pyknikus alkat gyulladásos epebetegségekhez, pancreatitishez, pes planushoz, prostata túltengéshez és arthritis deformanshoz; kb. egyforma a két alkat gyakorisága a rosszindulatú daganatokban, sérvekben és varixokban. Bizonyára minden nagyobb gyakorlatú orvos gyűjtött már ezzel ellentétes statisztikát, avagy érte őt meglepetés, ha valamely kórisme megállapításában a típustanra hagyatkozott. Magyar (1961) azt írja: egyre több pyknikus alkatú fekélybeteget és astheniás hypertoniást látunk. Diagnosisunkat ne alapozzuk az alkat megállapítására... alkatok felismerése legfeljebb egyetlen adat, mely csupán más, jelentékenyebb adatokkal együtt dönthet a diagnosis irányában” (22). A tipológiának tehát egyik alapvető hibája, hogy mechanikus gondolkodásra „hajlamosíthatja” az orvost. Ez megnyilvánulhat abban, amit az előbb említettem: alaki (vagy lelki) alkat meghatározásából statisztikai összefüggés alapján diagnosztizálni vagy prognosist mondani. Ez utóbbira jó példa J. C. Lehmann (1938) nyilvánvalóan téves véleménye, mely szerint a pyknikus fekélybeteget nem szabad megoperálni a vastag zsírból adódó technikai nehézségek és a peritonitis veszélye miatt (21). Másrészről valamely betegség alkati eredetre való visszavezetése leegyszerűsíti, sőt elfedi a pathogenesist. Különösen veszélyes volt ez a megoldás abban az időben, amikor egyes alkatkutatók a constitutiót a test „végzetének” nyilvánították (pl. Tandler). Ettől a fatalista, a gyakorlat számára teljesen használhatatlan, már a maga korában is gyorsan túlhaladott állásponttól eltekintve nem szabad elfelednünk, hogy az alkattan virágkorában a fiziológiai és pathofiziológiai ismeretek még igen hiányosak voltak. Az alkat fogalmával gyakran fedtek akkor még ismeretlen kórfolyamati tényezőket. Ez volt az ún. endogen betegségek csoportja, melynek létjogosultságát a modern orvostudomány megszüntette, éppen az ilyen betegségek hormonális, idegi vagy anyagcsere eredetének tisztázásával. Talán a leghosszabb ideig tartott a „status thymicolymphaticus” divatja a fiatal egyének hirtelen halálának magyarázatában (2, 13). Mai ismereteink szerint semmi bizonyíték nincs arra, hogy a nagyobb thymusnak ebben valóban szerepe lenne. Magyar a problémát helyesebbnek látszó irányba tereli (22). Az esetek egy részében észlelt szokásosnál kisebb mellékvese — szerinte — inkább ennek jelentőségére utalhat. A klasszikus alkattan másik alapvető hibája statikus szemlélete. Ez abban nyilvánult meg, hogy a típusokban kifejezett alkatokat különböző tulajdonságok által determinált állapotnak tekintették. Még ha a szélsőséges fatalista (Tandler-féle) felfogástól eltekintünk, akkor is az alkatban mindig az adottat, a nem változót, de legalábbis a bizonyos mértékig állandósággal bíró tényezőt keres