Orvosi Hetilap, 1965. április (106. évfolyam, 14-17. szám)
1965-04-04 / 14. szám - Szabó Zoltán: Április 4
ORVOSI HETILAP bevonult vagy elhurcolták őket, a kórházak, rendelők fele elpusztult, járványok ütötték fel fejüket. Annak a felismerésnek a nyomán, hogy az orvosok alapvető problémái nem választhatók el a lakosság ügyétől, az orvosok társadalmi szervezkedése éppen a gyors és hathatós segítség érdekében, a szakszervezeti mozgalomba kapcsolódva indult el: a felszabadulás után azonnal megalakult az Orvosszakszervezet és Weil Emil vezetésével, az orvosok túlnyomó többségének tevékeny támogatásával megkezdte sok irányú munkáját. Az érdekvédelmi és szociális tevékenységen túl jelentős politikai és szakmai nevelőmunkát fejtett ki, mozgósította az orvosokat, a megrongált egészségügyi apparátus, a háborús károk helyrehozására, a járványok felszámolására, az egészségügyi ellátás normalizálására. Megkezdődtek az első tüdőszűrések az üzemekben, majd az első BCG oltásokkal kirajzolódtak a tervszerű, kötelező preventív rendszer távlatai. A gyógyintézetek és gyógyszertárak államosításával megteremtődtek a megelőzés és gyógyítás egyesítésének feltételei, létrejött az egészségügyi minisztérium s a társadalombiztosítás az ötvenes évek elején már a lakosság több mint 40 százalékára kiterjedt. Szaporodtak a rendelők, létrejött az alapellátást biztosító körzeti orvosi hálózat, mind több gondozó kezdte meg működését, a tbc.-szűréseket követték az onkológiai ellenőrző vizsgálatok. Noha új kórház mint ismeretes kevés létesült, a rekonstrukciókkal és különféle épületek igénybevételével jelentékenyen bővült a kórházi férőhelyek, szanatóriumok száma. A gyógyintézeti ágyak száma a felszabadulás előtti 48 000-ről 76 000-re emelkedett. Ezen belül a gyermekosztályok ágylétszáma csaknem megháromszorozódott, a szülészeti-nőgyógyászati osztályok férőhelyei mintegy 60%-kal bővültek. 1938-ban a szüléseknek mindössze 25, ma viszont 99%-át intézetben végzik. 1938-ban 1000 élve született csecsemő közül 131, 1964-ben 40 halt meg Ez az arány — a kétségtelen fejlődés ellenére — még nem kielégítő, javítása egészségügyünk egyik legfontosabb feladata. Szocialista egészségvédelmünk, a létrehozott szervezet, az orvosok és egészségügyi dolgozók fáradhatatlan munkája az elért eredményekben tükröződik. Sikerrel járt a gümőkór ellen indított intézményes küzdelem. Az ágyak száma e téren szaporodott leggyorsabban , mint 230%-kal. A felszabadulás előtt évente 100 000 szűrővizsgálatot végeztek, 1963-ban több mint 5 milliót. A 10 000 lakosra jutó gümőkóros halálozás a háború előtti 14-ről 2,6-ra csökkent, a 10 000 szűrésre jutó új megbetegedések aránya az 1953. évi 37 helyett 1963-ban 22 volt. 1938 és 1960 között 1/5-ére esett a fertőző bántalmak mortalitása, egyidejűleg a betegségek belső arányai is megváltoztak: megszűnt vagy a sporadikus esetek szintjére estek: a hastífusz, malária, tetanusz, valamint a venereás megbetegedések. Vakcinációval sikerült visszaszorítani a diftériát, pertussist és az érintett lakosság egészére kiterjedő masszív immunizációval likvidálni a poliomyelitist. (Ismeretes, hogy ez a bántalom 1953-ban milyen súlyos arányokat öltött.) Vannak még betegségek, amelyeket sem védőoltással, sem kommunálhigiénés, sem szociálhigiénés eszközökkel nem tudtunk komolyabban befolyásolni. Ezek sorába tartoznak a dysenteria, a hepatitis epidemica és más vírusbetegségek, amelyeknek szűkebb korlátok közé szorítása további közegészségügyi feladataink közé tartozik. A felsorolt eredmények után, amelyek a jelzett, még megoldandó problémák mellett is világosan utalnak a felszabadulás óta eltelt két évtized egészségügyi vívmányaira, tekintsük át röviden, milyen egészségügyi hálózat felett rendelkezünk jelenleg. Az alapellátás bázisa a körzeti orvos. A körzetek száma az utóbbi években jelentősen megnőtt, mintegy 3500 országosan az orvosi körzetek száma és egy körzeti orvosra ugyancsak országos átlagban 3150 lakos jut (a fővárosban: 2150, a városokban 2500, a falvakban 3000). Az alapellátás fejlődésében fontos lépés volt a belgyógyász szakorvosok bevonása a körzeti orvosi munkába, továbbá a körzeti orvosi- és belgyógyász-szakorvosi képesítés lehetőségének megteremtése. Az alapellátás magasabb szintjét, hatásosságát egyéb módon is szolgálja a fokozatos szakosítás. E törekvés leginkább a gyermekellátásban valósult meg. De körzeti szülész-nőgyógyász is működik már 86 körzetben. A belgyógyászati sávrendszerrel sikerült biztosítani a területi betegellátás szervezeti egységét. Mindez jelentős orvosigénnyel jár. Noha Magyarország orvosellátottság tekintetében, az 1961-es nemzetközi adatok szerint a negyedik helyen szerepel (550 főre jut 1 orvos), a differenciált igényeknek megfelelően még több orvosra volna szüksége. Az orvosok összlétszáma jelenleg közel 17 500. Évente 780-an nyernek oklevelet, akiknek 80%-a vidéken helyezkedik el. Az előirányzat szerint 1980-ra csaknem 28 000 orvosunk lesz, úgy hogy egy orvosra 380—400 lakos jut majd. De még emellett az örvendetes fejlődési arány mellett is meg kell fontolnunk, mit kell tennünk a rohamosan szakosodó ellátás fejlesztésére. Egyrészt a gyorsan szaporodó szükségletek, a betegellátást igénylők növekvő tömege, a zsúfoltság, az orvosi illetmények viszonylag alacsony szintje miatt, másrészt mind az orvosok, mind a betegek körében meglevő bizonyos tudati reziduumok következtében nem mondható még teljesen eszményinek az orvos—beteg viszony. Mindemellett nem túlozhatjuk el e negatív jelenségek hatását. Öt év alatt 7 millió ápolási nap és sok millió orvos,beteg