Orvosi Hetilap, 1967. szeptember (108. évfolyam, 36-39. szám)
1967-09-03 / 36. szám - Forrai György - Bánkövi György: Phenylthiocarbamid-ízlelőképesség vizsgálata budapesti gyermekpopulációban
ORVOSI HETILAP 1932, 8, Blakeslee—Salmon, 1931, 18) az „ízlelő” tulajdonság domináns a „nem ízlelő” felett, vagyis a non-taster trait egyszerű autosomalis, recessive öröklődő tulajdonság. A „nem ízlelés” génjét t-vel, az „ízlelés”-ét T-vel jelölve, a nem ízlelők a feltevés alapján homozygoták a t allelre nézve (tt genotypus), az ízlelők pedig vagy homozygoták a T allelre (TT genotypus), vagy heterozygoták (Tt genotypus). Mivel a családvizsgálatok adatai nem mindig támasztották alá e modell érvényességét (Harris —Kalmus, 19; és Das, 20), az a nézet alakult ki, hogy az eltérés oka a hullámvölgybe tartozó személyek hová sorolásának bizonytalansága; ezeket ugyanis sem tasternek, sem non-tasternek nem lehet nyugodtan nevezni, ha önkényesen mégis egyik vagy másik csoportba soroljuk őket, ez számos hiba forrásává válik. Egyes szerzők a családvizsgálatok során nyert adatokat úgy dolgozták fel, hogy a hullámvölgybe eső, tehát bizonytalan hovatartozású eseteket nem értékelték, csak az „extrém” tasterek és non-tasterek adatait használták fel, így aztán már a formálgenetikai modellnek megfelelő elméleti és a kísérleti úton kapott értékek a kívánt nagyfokú egyezést mutatták (az eltérés nem volt szignifikáns) (20 és 15). Ilyenformán a nem ízlelés tulajdonságának autosomalis, recessiv öröklésmenetére vonatkozó elmélet ma még csak fenntartással tekinthető elfogadottnak. Az emberiség e sajátos megoszlását ízlelőkre és nem ízlelőkre nemcsak nép- és földrajzi, hanem egyéb szempontok szerint is vizsgálták. Kisfokú nemi különbséget is kimutattak, amennyiben nők között a nem ízlelők százalékos előfordulása valamivel kisebb, más szóval a nem ízlelést meghatározó i gén gyakorisága férfiakban valamivel nagyobb. Ezzel szemben a nők átlagos ízlelési küszöbértéke valamivel magasabb a férfiakénál (6, 14, 21, 22, 23), bár nem minden vizsgálónál statisztikailag szignifikáns mértékben. A PTC-ízlelőképesség viselkedését eddig inkább csak felnőtteken tanulmányozták, igen kevés a gyermekkori adat. Thambipillai (24) Singapore maláj iskolás gyermekein (anyagában: 118 6—18 éves fiú, 119 6—18 éves leány), De Jong pedig (25) utrechti iskolásokon (anyagában: 117 6— 13 éves fiú, 1026—13 éves leány) vizsgálta az ízlelőképességet.* A maláj adatok szerint fiúk között a nem ízlelők száma nem szignifikánsan több a lányokénál, az ízlelőkre vonatkozó átlagos ízlelési küszöbértékek pedig éppen a fiúknál magasabbak. A holland gyermekek ízlelési adatait elemezve viszont azt láthatjuk, hogy itt a lányok között magasabb a nem ízlelők száma, ezzel szemben a taster lányok átlagos ízlelési küszöbértéke magasabb a fiúkénál. Thambipillai és De Jong eredményei tehát eléggé ellentmondóak. Kalmus és Trotter (27) felnőtt egyéneken a РТС-ízlelés és az életkor közötti összefüggést tanulmányozta; ugyanazokat az egyéneket 10—15 év múlva változatlan metodikával újra vizsgálva (a vizsgáló nem tudta a korábbi eredményt) arra az érdekes megállapításra jutott, hogy évente kb. 30 sokal magasabb az éppen keserűnek érzett oldat koncentrációja, vagyis a PTC-ízlelőképesség az idő előrehaladtával romlik. Mivel ilyen korcsoport-sajátosság az élet más szakaszaiban is lehetséges, emellett eddig világirodalmi viszonylatban is egészen gyérszámú gyermekadat áll csak rendelkezésre, ízlelési vizsgálatokat végeztünk budapesti gyermekpopulációban. Metodika, saját anyag Vizsgálatainkat Harris és Kasmus némileg módosított módszerével (6) végeztük. A phenylthiocarbamid 14 oldatból álló sorozatát készítettük el. A hígítás forralt csapvízzel történt. A törzsoldatba (1. sz. oldat) 1300 mg/liter anyagot oldottunk fel és ebből 13 felező hígítást, vagyis ún. Vidal-sorozatot készítettünk; ilyen módon a hígítás révén a 2. sz. oldat koncentrációja az 1. sz. törzsoldat Vj-e, a 3. számúé W-e, a 4. számúé We-3 és így tovább a 14. sz. oldatig, a sorozat leghígabb tagjáig. Maga a teszt 2 lépésben folyt le: az első lépésben a 14. sz. oldattól a töményebbek felé haladva az egyes oldatokból pipettával 1—1 cseppet a nyelvgyök tájára cseppentettünk mindaddig, amíg a gyermek először keserű ízt nem jelzett. E kritikus koncentráció szolgált első közelítésben az ízérzés mértékének jellemzésére, amely a hígítássor egyes sorszámaival történt. Vagyis, ha pl. az ízérzés a törzsoldat nyolcszoros hígításában jelentkezett, akkor 4-es küszöbértékről beszélünk. Amikor a gyermek egy oldatot ilyen módon kiválasztott, került sor az ún. „8-as próbára”, a kísérlet második fázisára. Ha pl. a 9. sz. oldatot jelezte először keserűnek, négy ízben forralt csapvizet, négyszer pedig a 9. sz. oldat 1—1 cseppjét cseppentettük a nyelvgyökre. A próbákon belül a kétféle cseppet teljesen rendszertelenül váltogattak, így a vizsgált személy nem tudhatta, melyik folyadékból kapott. A „8-as próba” minden egyes csepegtetése után csapvízzel szájat öblíttettünk. Ha 4—4 csepp után legalább 3—3 ízben helyes választ kaptunk, ezt a koncentrációt fogadtuk el ízlelési küszöbértéknek. Tehát a tévedés megengedett határa 1—1 helytelen válasz volt vízre, illetve РТС-oldatra vonatkozólag. Ha a „8-as próbá”-nak a vizsgált egyén nem felelt meg, folytattuk a teszt első fázisát, továbbhaladtunk a töményebb oldatok felé, majd „keserű” jelzéskor újabb ,,8-as próbá”-ra került sor, stb. Annak eldöntésére, hogy az alapvető ízt a gyermek egyáltalán ismeri-e, a vizsgálat végén egy-egy csepp sós, édes, savanyú folyadékot is a nyelvre cseppentettünk, ugyanolyan üvegből, mint amilyenekben a РТС-oldatokat is tároltuk. A gyermek adatait csak akkor használtuk fel, ha ezekre is adekvát választ adott, így az esetleges komolytalan magatartás következtében kialakuló torzítást is el lehetett kerülni. * Az eddigi, főleg a felnőtt korra vonatkozó közlések az öröklésmenet tisztázására számos családvizsgálatot is tartalmaznak, ennek folytán természetesen fiatalkorúak is kerültek a vizsgáltak közé, de ezek száma csekély és így önálló értékelésükre sem került, de nem is kerülhetett sor. Gottschick (26) „csak 7 éves kor felett” végez vizsgálatot. Brandtraeg Merton (15) a PTC- ízlelőképességet számos gyermeken is megvizsgálta, de a családvizsgálataiba „6 éven aluli gyermeket nem vett be”. A kifejezetten gyermekpopuláció adatait feldolgozó Thambipillai (24) és De Jong (25) munkájából megállapítható — ha a szerzők maguk erre nem is hívják fel a figyelmet —, hogy elemzésre aránytalanul kevesebb 6 éves gyermek adata került, mint 7 éves, vagy annál idősebb. Amint az a később ismertetésre kerülő saját kísérleti adatokból is kiderül (1. sz. táblázat), a fiatalabb (7—8 éves) iskolásgyermekek között lényegesen magasabb volt a nem megbízható adatokat szolgáltató egyedek százalékos aránya, mint az idősebb korcsoportokban. Az irodalom és saját tapasztalataink alapján az a benyomásunk, hogy a PTC-ízlelőképességet — legalábbis Harris és Kasmus módszere szerint — 7—8 éves kor felett érdemes vizsgálni.