Orvosi Hetilap, 1967. szeptember (108. évfolyam, 36-39. szám)

1967-09-03 / 36. szám - Forrai György - Bánkövi György: Phenylthiocarbamid-ízlelőképesség vizsgálata budapesti gyermekpopulációban

ORVOSI HETILAP 1932, 8, Blakeslee—Salmon, 1931, 18) az „ízlelő” tulajdonság domináns a „nem ízlelő” felett, vagyis a non-taster trait egyszerű autosomalis, recessive öröklődő tulajdonság. A „nem ízlelés” génjét t-vel, az „ízlelés”-ét T-vel jelölve, a nem ízlelők a felte­vés alapján homozygoták a t allelre nézve (tt geno­­typus), az ízlelők pedig vagy homozygoták a T al­lelre (TT genotypus), vagy heterozygoták (Tt geno­­typus). Mivel a családvizsgálatok adatai nem min­dig támasztották alá e modell érvényességét (Harris —Kalmus, 19; és Das, 20), az a nézet alakult ki, hogy az eltérés oka a hullámvölgybe tartozó szemé­lyek hová sorolásának bizonytalansága; ezeket ugyanis sem tasternek, sem non-tasternek nem le­het nyugodtan nevezni, ha önkényesen mégis egyik vagy másik csoportba soroljuk őket, ez számos hiba forrásává válik. Egyes szerzők a családvizsgálatok során nyert adatokat úgy dolgozták fel, hogy a hullámvölgybe eső, tehát bizonytalan hovatartozású eseteket nem értékelték, csak az „extrém” tasterek és non-tasterek adatait használták fel, így aztán már a formálgenetikai modellnek megfelelő elmé­leti és a kísérleti úton kapott értékek a kívánt nagyfokú egyezést mutatták (az eltérés nem volt szignifikáns) (20 és 15). Ilyenformán a nem ízlelés tulajdonságának autosomalis, recessiv öröklésmene­tére vonatkozó elmélet ma még csak fenntartással tekinthető elfogadottnak. Az emberiség e sajátos megoszlását ízlelőkre és nem ízlelőkre nemcsak nép- és földrajzi, hanem egyéb szempontok szerint is vizsgálták. Kisfokú ne­mi különbséget is kimutattak, amennyiben nők kö­zött a nem ízlelők százalékos előfordulása valami­vel kisebb, más szóval a nem ízlelést meghatározó i­ gén gyakorisága férfiakban valamivel nagyobb. Ezzel szemben a nők átlagos ízlelési küszöbértéke valamivel magasabb a férfiakénál (6, 14, 21, 22, 23), bár nem minden vizsgálónál statisztikailag szigni­fikáns mértékben. A PTC-ízlelőképesség viselkedé­sét eddig inkább csak felnőtteken tanulmányozták, igen kevés a gyermekkori adat. Thambipillai (24) Singapore maláj iskolás gyermekein (anyagában: 118 6—18 éves fiú, 119 6—18 éves leány), De Jong pedig (25) utrechti iskolásokon (anyagában: 117 6— 13 éves fiú, 102­6—13 éves leány) vizsgálta az ízle­lőképességet.* A maláj adatok szerint fiúk között a nem ízlelők száma nem szignifikánsan több a lányo­kénál, az ízlelőkre vonatkozó átlagos ízlelési kü­szöbértékek pedig éppen a fiúknál magasabbak. A holland­ gyermekek ízlelési adatait elemezve viszont azt láthatjuk, hogy itt a lányok között magasabb a nem ízlelők száma, ezzel szemben a taster lányok átlagos ízlelési küszöbértéke magasabb a fiúkénál. Thambipillai és De Jong eredményei tehát eléggé ellentmondóak. Kalmus és Trotter (27) felnőtt egyéneken a РТС-ízlelés és az életkor közötti összefüggést tanul­mányozta; ugyanazokat az egyéneket 10—15 év múlva változatlan metodikával újra vizsgálva (a vizsgáló nem tudta a korábbi eredményt) arra az érdekes megállapításra jutott, hogy évente kb. 30 so­kal magasabb az éppen keserűnek érzett oldat kon­centrációja, vagyis a PTC-ízlelőképesség az idő elő­rehaladtával romlik. Mivel ilyen korcsoport-sajátos­ság az élet más szakaszaiban is lehetséges, emellett eddig világirodalmi viszonylatban is egészen gyér­számú gyermek­adat áll csak rendelkezésre, ízlelési vizsgálatokat végeztünk budapesti gyermekpopulá­cióban. Metodika, saját anyag Vizsgálatainkat Harris és Kasmus némileg módo­sított módszerével (6) végeztük. A phenylthiocarbamid 14 oldatból álló sorozatát készítettük el. A hígítás for­ralt csapvízzel történt. A törzsoldatba (1. sz. oldat) 1300 mg/liter anyagot oldottunk fel és ebből 13 felező hígí­tást, vagyis ún. Vidal-sorozatot készítettünk; ilyen mó­don a hígítás révén a 2. sz. oldat koncentrációja az 1. sz. törzsoldat Vj-e, a 3. számúé W-e, a 4. számúé We-3 és így tovább a 14. sz. oldatig, a sorozat leghígabb tag­jáig. Maga a teszt 2 lépésben folyt le: az első lépésben a 14. sz. oldattól a töményebbek felé haladva az egyes oldatokból pipettával 1—1 cseppet a nyelvgyök tájára cseppentettünk mindaddig, amíg a gyermek először ke­serű ízt nem jelzett. E kritikus koncentráció szolgált első közelítésben az ízérzés mértékének jellemzésére, amely a hígítás­­sor egyes sorszámaival történt. Vagyis, ha pl. az ízérzés a törzsoldat nyolcszoros hígításában jelentkezett, akkor 4-es küszöbértékről beszélünk. Ami­kor a gyermek egy oldatot ilyen módon kiválasztott, került sor az ún. „8-as próbára”, a kísérlet második fá­zisára. Ha pl. a 9. sz. oldatot jelezte először keserűnek, négy ízben forralt csapvizet, négyszer pedig a 9. sz. ol­dat 1—1 cseppjét cseppentettük a nyelvgyökre. A pró­bákon belül a kétféle cseppet teljesen rendszertelenül váltogattak, így a vizsgált személy nem tudhatta, me­lyik folyadékból kapott. A „8-as próba” minden egyes csepegtetése után csapvízzel szájat öblíttettünk. Ha 4—4 csepp után legalább 3—3 ízben helyes választ kaptunk, ezt a koncentrációt fogadtuk el ízlelési küszöbértéknek. Tehát a tévedés megengedett határa 1—1 helytelen vá­lasz volt vízre, illetve РТС-oldatra vonatkozólag. Ha a „8-as próbá”-nak a vizsgált egyén nem felelt meg, foly­tattuk a teszt első fázisát, továbbhaladtunk a tömé­nyebb oldatok felé, majd „keserű” jelzéskor újabb ,,8-as próbá”-ra került sor, stb. Annak eldöntésére, hogy az alapvető­­ ízt a gyermek egyáltalán ismeri-e, a vizsgá­lat végén egy-egy csepp sós, édes, savanyú folyadékot is a nyelvre cseppentettünk, ugyanolyan üvegből, mint amilyenekben a РТС-oldatokat is tároltuk. A gyermek adatait csak akkor használtuk fel, ha ezekre is adekvát választ adott, így az esetleges komolytalan magatartás következtében kialakuló torzítást is el lehetett kerülni. * Az eddigi, főleg a felnőtt korra vonatkozó köz­lések az öröklésmenet tisztázására számos családvizsgá­latot is tartalmaznak, ennek folytán természetesen fia­talkorúak is kerültek a vizsgáltak közé, de ezek száma csekély és így önálló értékelésükre sem került, de nem is kerülhetett sor. Gottschick (26) „csak 7 éves kor felett” végez vizsgálatot. Brandtraeg Merton (15) a PTC- ízlelőképességet számos gyermeken is megvizsgálta, de a családvizsgálataiba „6 éven aluli gyermeket nem vett be”. A kifejezetten gyermekpopuláció adatait feldol­gozó Thambipillai (24) és De Jong (25) munkájából megállapítható — ha a szerzők maguk erre nem is hív­ják fel a figyelmet —, hogy elemzésre aránytalanul ke­vesebb 6 éves gyermek adata került, mint 7 éves, vagy annál idősebb. Amint az a később ismertetésre kerülő saját kísérleti adatokból is kiderül (1. sz. táblázat), a fiatalabb (7—8 éves) iskolásgyermekek között lényege­sen magasabb volt a nem megbízható adatokat szolgál­tató egyedek százalékos aránya, mint az idősebb kor­csoportokban. Az irodalom és saját tapasztalataink alapján az a benyomásunk, hogy a PTC-ízlelőképessé­­get — legalábbis Harris és Kasmus módszere szerint — 7—8 éves kor felett érdemes vizsgálni.

Next