Orvosi Hetilap, 1968. június (109. évfolyam, 22-26. szám)

1968-06-02 / 22. szám - Berényi Béla: Az arcdeformitások korrekciója szájsebészeti módszerekkel

1178 ORVOSI HETILAP ges­traktúrákat létesítsenek, és ezzel elérjék a cson­tok olyan elmozdítását, amivel a normális körülmé­nyek optimálisan megközelíthetők. Így alakult ki az utolsó két évtizedben az előzőleg szórványosan vég­zett korrekciós műtétek nyomán a szájsebészet új területeként a sebészi orthodontia. Mint a medicina minden új területén, itt is sok a túlzás: sebészi eljárás ott ahol a fogszabályozó készü­lék is célravezető volna, vagy bonyolult, indokolatlanul nagy műtéti kockázattal járó módszer akkor, amikor az eset egyszerűbb eljárással is megoldható lenne. Rend­kívül fontos ezért a nagyon jól átgondolt műtéti indi­káció, ami csak az adott eset elmélyült orthodontiai elemzése alapján alakulhat ki, az orthodontista és száj­sebész együttműködésével. A következőkben a legfontosabb műtéti típu­sok és néhány jellegzetes esetünk leírásával, amely­nek orthodontiai kezelését és utókezelését Rehák Rudolf dr. kandidátus volt szíves elvégezni,s szeret­nék képet adni a szájsebészet ezen aránylag fiatal ágának helyzetéről. A műtéti megoldást igénylő rendellenességek közül a leggyakoribb a nagyfokú progenia, amely rendkívül torzító és funkcionálisan is a leginkább zavaró anomália. A progenia korrekciójára igen sok műtéti eljárást írtak le. Ezeket két csoportba lehet sorolni: a corpus mandibulaen végzett műtétekre és a ramus mandibulaen végzettekre. A processus arti­­cularison és az angulus mandibulaen végzett műté­tek lényegüket tekintve az állkapocság műtéteihez sorolhatók. Messzire vezetne valamennyi eljárás még csak vázlatos leírása is, ezért meg kell elégednünk azzal, hogy egy-két műtéti elv ismertetése mellett az in­dikációkat illetően csak saját tapasztalatunk alap­ján kialakult nézeteinket közöljük. Véleményünk szerint az anatómiai szempontok és a csontgyógyulás optimális körülményei egyaránt amellett szólnak, hogy a műtéti területet lehetőleg a ramuson válasszuk meg. Anatómiai szempontból az állkapocságon végzendő műtét mellett szól, hogy az incisura semilunaris és a canalis mandibulae be­meneti nyílása között olyan csontszakasz áll rendel­kezésünkre, amelyben semmilyen fontos képlet sem fut, tehát ideális hely az osteotomia számára. A cor­­puson operálva viszont mindig figyelembe kell ven­ni és a lehetőséghez képest meg kell kímélni a ca­nalis mandibulaeban futó képleteket, ami kétség­kívül megnehezíti a műtéti technikát. A ramus osteotomiája a fogsorokat változatla­nul hagyja, csak egymáshoz való viszonyuk módo­sul. Ezért a gipszmodelleken megközelítő pontosság­gal meghatározhatjuk a műtét utáni occlusiós hely­zetet, az esetleg szükséges extractiók és becsiszolá­­sok helyét. A corpuson végzendő osteotomia helyét és nagyságát is meghatározhatjuk a modellek és röntgenfelvételek segítségével. A műtét alkalmával azonban ritka kivételtől eltekintve mindig kiderül, hogy a modell befaragása nem egyezik a természe­tes viszonyokkal, és ha a fogazatot jó occlusiós helyzetbe hozzuk, akkor nem, vagy csak kis felüle­ten fekszenek össze a törvégek. Ha pedig a törvé­­g­eket hozzuk megfelelő helyzetbe, akkor nem érjük el a műtét egyik fontos célját, a jó occlusiót. Ezt a nehézséget csak hosszadalmas korrekciókkal tud­juk úgy ahogy eliminálni és elfogadható occlusio mellett a törvégeken a callusképződéshez szükséges megfelelő kontakt-felületeket létesíteni. A ramuson megfelelő műtéti technika és kellő ideig fenntartott sínezés esetén általában kitűnő a csontgyógyulás. A corpus műtéteinél a feltétlenül szükséges csontvarrat és hosszú ideig fenntartott sínes rögzítés mellett is elég gyakori az álízület a proximalis térvégre ható rendkívül erős szájzáró izmok és a distalis törvégre ható szájnyitó izmok antagonisticus hatása következtében. Ezen meggondolásuk alapján mi a corpuson csak azokban a nagyon ritka esetekben operálunk, amikor az állkapocs teste olyan rendkívül hosszú, hogy a megkívánt esztétikai eredményt másképpen nem tudnánk biztosítani. E közlemény keretében ezért csak a ramuson végzett műtétekkel és ezek közül is csak azokkal foglalkozunk, amelyekkel sze­mélyes tapasztalataink vannak. Régebben a Kostecka által 1931-ben leírt mű­téti módszert alkalmazták, ami egyszerűségénél fogva és a közvetlen műtéti eredményt tekintve op­timálisnak látszott (1. ábra). A műtét lényege, hogy egy hajlított, úgynevezett Karger-tűvel, a fülkagyló tapadása alatt egy haránt­ujjnyival a ramus mandibulae hátsó széle felől beha­tolva és a ramus belső felszínén csontvezetés mellett előrehaladva, az állkapocság elülső széle előtt újra át­szúrjuk a bőrt. A tű végére Gigli-fűrészt erősítve a tűt visszahúzzuk és a Gigli-fűrész segítségével medial felől lateral felé haladva fedetten végezzük el az osteotomiát. Ugyanezt a másik oldalon is megismételjük és az így mobilissá tett mandibulát a szükséges mértékben hát­ra toljuk, majd a fogsorokat előre felhelyezett dentalis sínekkel egymáshoz rögzítjük. Később sajnos kiderült, hogy elég gyakori a re­cidiva, sőt olykor nyitott harapás is keletkezik. Ez azzal magyarázható, hogy a proximalis törvégek dislocatiója olyan kis felületen teszik csak lehetővé a callusképződést, hogy az az erős rágóizmok hatá­sának nem minden esetben tud ellenállni. Újabban két műtéti eljárást alkalmazunk. Az egyik Obwegeser műtétje (1961), aki nagyon szellemesen int­­raoralisan végzi el a ramus osteotomiáját oly módon, hogy a ramus elülső széle mentén vezetett metszésből a canalis mandibularis felső nyílása felett horizontálisan 1. ábra. Kostecka-műtét. * Rehák Rudolf dr. szíves közreműködését és a köz­lemény megírásához nyújtott orthodontiai tanácsait ez­úton is hálásan köszönöm.

Next