Orvosi Hetilap, 1968. július (109. évfolyam, 27-30. szám)

1968-07-07 / 27. szám - Bíró Imre: A központi ideghártya-degeneratiók átalakulása és a "cysta vitelliformis"

ORVOSI HETILAP AZ ORVOS-EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓK SZAKSZERVEZETÉNEK TUDOMÁNYOS FOLYÓIRATA Alapította : MARKUSOVSZKY LAJOS 1857-ben Szerkesztő bizottság: ALFÖLDY ZOLTÁN D R. * DARABOS PÁL D R. * FISCHER ANTAL D R. * HIRSCHLER IMRE D R. LENART GYÖRGY DR. * SÓS JÓZSEF DR. * SZÁNTÓ GYÖRGY DR. Felelős szerkesztő: TRENCSÉNI TIBOR D R. * Szerkesztő: BRAUN PÁL D R. Munkatársak: PAPP MIKLÓS D R, * FORRAI JENŐ D R. 109. ÉVFOLYAM 27. SZÁM, 1968. JÚLIUS 7. Országos Testnevelés- és Sportegészségügyi Intézet IO v- ' A központi ideghártya-degeneratiók átalakulása és a „cysta vitelli forni is’ Bíró Imre dr. Az Orvosi Hetilap újraindulásának 20. évfordulójára, a szerkesztőség felkérésére írt tanulmány 1. Az ideghártya központi részének, a maculatá- jéknak, nem gyulladásos, pontosabban: nem exogen elváltozásai polymorphizmusuk és azok értelmezé­se tekintetében a szemfenéki pathologia még ma sem lezárt fejezetét alkotják. Akik a kérdés histo- rikumát ismerik, azok jól tudják, hogy a szemtü­kör felfedezését követő idők első megismeréseinek mámora után a szemfenéki diagnosztika mind pre­cízebbé és finomabbá vált (természetesen a szem­tükrök tökéletesedésének eredményeképpen is), de ez a periódus időbelileg egybeesett a bakteriológiai aera kivirágzásával, vagyis azzal a tudományos kor­szakkal, amely a szervezeti elváltozások — s ezen belül a szemfenéki bonyodalmak — többségét is külső kórokozók következményeként értékelte. Az Iső maculadegeneratiót (Hutchinson és Tay, 1875), íoha az három testvéren azonos, tehát familiáris jellegű volt, még „chorioretinitis”-nek (majd „cho- ioiditis guttata”-nak), vagyis gyulladásos folya- .atnak nevezték. A múló évtizedek, a megfigyelések ■s vizsgálatok tömege kellett ahhoz, hogy a szem- ínék endogen bántalmai és dystrophiái (degene- •atiói) a szemfenéki pathológiában polgárjogot íyerjenek. A szemfenék endogen degeneratív elvál­ásainak tényét és valóságát nyomatékosan erő­ltette a mendeli tanoknak az 1900-as évek elején örtént újrafelfedezése, nyomukban az örökléstani .egfigyelések számának rohamos szaporodása, melyek segítségével az endogen szemfenéki bajok ■s az öröklődés között az esetek messze túlnyomó zámában törvényszerű kapcsolatot sikerült bizo­nyítani. Az érdeklődés és a vizsgálatok eleinte a peri- .ériás, később — különösen Best 1905-ben publi- ált tanulmánya után — mind nagyobb intenzitás­sal a centrális degeneratiók felé fordultak. Ennek magyarázatát főképpen abban kell keresni, hogy a perifériás folyamatok kevésbé változatos klinikai képe aránylag korán lezárt, vagyis stationär kór­képek, ezzel szemben a maculadegeneratiók — mint már a bevezető mondatban említettem — szinte alig áttekinthető számban variálódnak és jelenté­keny csoportjaik, miként azt már Stargardt is állí­totta (1909, 1913) és mint az utóbbi évek sorozat- és nemzedékvizsgálatai tanúsítják: szöveti szerkeze­tükben s funkcionálisan is állandó, lassú átalakulá­sokon mennek keresztül. A szemfenék degeneratív folyamatainak, de általában a szemfenéki betegsé­geknek értelmezésében is fundamentális értékű és hatású volt az a nagyhorderejű és jelentőségű mun­kásság (az Orv. Hetil. 1967. évi 27. számában már megemlékeztem róla), amelynek során a Graeíe ol­dalán pallérozódott Theodor Leber histologiai, örökléstani és klinikai vizsgálatok révén mind a pe­rifériás, mind a centrális ideghártya-degeneratiókat — a retinának valamennyiüknél kimutatható elsőd­leges és örökletes neuroepithelium pusztulása alap­ján — élesen határolt, egységes komplexumba, a tapetoretinális degeneratiók betegségcsoportjába fogta össze (1916). Amíg Leber morphologiai és örökléstani alapon kategorizálta a tapetoretinális s ezen belül a macu- ladegeneratiókat, Behr (1920) a Leber-féle rendszer­be a maculadegeneratiók manifesztálódásának ma­gyarázatául fiziológiás (illetve pathofiziologiás) esz­méket plántált, (idők folyamán Franceschetti, majd Sorsby további módosításokat is ajánlottak) s az ő megfigyeléseivel és megállapításaival vette kezde­tét a maculadegeneratiók congenitalis, infantilis, juvenilis, virilis, praesenilis, senilis, tehát bizonyos életkorokban megfigyelt és azokra szinte jellemző

Next

/
Thumbnails
Contents