Orvosi Hetilap, 1968. november (109. évfolyam, 44-47. szám)

1968-11-03 / 44. szám - November 7.

2410 ORVOSI HETILAP ríthat el, mint inkább annak a belátása, hogy a győző és a legyőzött egyaránt meg kell, hogy sem­misüljön benne. A másik, talán az előbbinél — ha lehet — még súlyosabb veszély, hogy a világkon­fliktustól való általános félelem elvonja a figyel­met és az anyagi erőket a békés fejlődéstől, a ma és méginkább a holnap megoldandó kérdéseitől. E problémák sorában néhány szóval szeretnék kitérni a túlnépesedésre, amelyről mostanában any- nyi szó esik. Orvosok lévén, nem becsülhetjük le a tüneti kezelést sem, de a születésszabályozás a tü­neti kezelés rosszabb fajtája. Ez az elgondolás, ki nem mondva az igazat, lényegében abból indul ki, hogy könnyebb nem születni, mint élni. Más szóval könnyebb tablettákat gyártani, eladni, esetleg be is vétetni az asszonyokkal — bár ez éppen ott nehéz, ahol a legindokoltabb volna —, mint olyan civili­zált viszonyokat teremteni, melyek közt a családok — tapasztalat szerint — a maguk jószántából csak annyi utódot hoznak a világra, amennyit a saját civilizációs színvonalukon el is tudnak tartani. Nem kétséges, hogy ez elsősorban a termelő­erők gyors ütemű fejlesztését igényli, amelynek ta­laján erőteljesen fejlődik az anyagi és szellemi kul­túra, a társadalmi és egyéni hygiene. A demográfiai gondok megoldásában jelentékeny szerepe van a fejlődő országok céltudatos segítésének. És itt nem szeretetadományokról, jótékony adakozásról van szó, hanem olyan segítségről, mely termelési felté­teleket teremt, termelő eszközöket nyújt, megtanít rá, hogyan kell ezeket használni, és mindezt addig folytatja, míg a tanítvány meg nem tud állni a sa­ját lábán. Lenin világtörténelmi nagyságát semmi sem bi­zonyítja jobban, mint hogy felismerte a szocializ­mus nagyszerű küldetését az elmaradt népek meg­segítésében. A szocializmus világrendszerré vált, és a munkásosztály a gyarmati és elmaradott népek nemzeti felszabadító harcának is vezető ereje, amely azért küzd, hogy az emberhez méltó létet minden nép számára lehetővé tegye. Hiszen az Em­ber találékonysága, fáradhatatlan szelleme soha el nem képzelt, gazdag energiaforrásokat tárt fel, me­lyekkel képes volna termőfölddé varázsolni a siva­tagokat; leküzdötte a pusztító járványokat és a ne­hézségi erő vonzását; egy gombnyomással szobájá­ba idézheti a világ hangjait és fényeit. A szocializ­mus küldetése, hogy felébressze a világ alvó lelki­ismeretét, hogy mélyítse el a nemzetközi munkás- mozgalom egységét, tömörítse a haladó erőket, hogy a legmagasztosabb közös feladatra mozgósítsa őket: arra, hogy a Földet az egész emberiség közös hazájává, otthonává tegyék. A szocialista rendszer belső szilárdsága a törté­nelmi és gazdasági tényezőkön kívül az egyéni és a társadalmi erkölcs dialektikus kölcsönhatásán mú­lik. Az erkölcs ebben az összefüggésben nem vala­milyen elvont, vagy éppen idealisztikus fogalmat jelent, hanem az emberi együttélés változó, törvény által nem szankcionált normáit tartalmazza, az em­berek egymás közötti, egyes csoportjai közötti, va­lamint az egyén és a társadalom közötti viszo­nyokat szabályozza. Még az egyéni morál tár­sadalmi és történeti eredete is evidens: tiltja azt, ami a közösségre káros és előírja azt, ami hasznos. Ez a magyarázata annak, hogy miért különböznek oly kevéssé az alapvető erkölcsi szabályok egymás­tól annyira elütő történelmi korszakokban és tár­sadalmakban. A különbségek nem az erkölcsi rend tételes szabályaiban találhatók meg, legfeljebb a jogforrásban és a szankciókban, mindenekelőtt pe­dig abban, hogy a társadalomnak melyik és mek­kora részét vannak hivatva védelmezni. Nyilván sohasem volt még olyan erkölcsi rend, mely a gyil­kosságot, fosztogatást, a csalást, az uzsorát, a ha­zugságot dicséretes cselekedetként kodifikálta vol­na. A történelmi fejlődés során az állam ténylege­sen kodifikálta az erkölcsi törvények egy részét, melyek a mindenkori társadalmi, illetve osztály­viszonyokkal összhangban voltak: ezeket büntető­jogi szankciókkal védte meg, a többit legfeljebb a vallásos hit szankcióira hagyta. A szocialista tár­sadalom és állam egy nagy lépéssel továbbment, amikor a büntetőjogban nem kodifikált erkölcsi vétségeket a társadalmi ellenőrzés és a közfelfogás szankciói alá helyezte. Hogy a kívánatos céltól még távol vagyunk és a büntetőjogban nem kodifikált erkölcsi törvények elleni vétségek a közösséget és az egyént mily mó­don és milyen mértékben sértik, arra bőven találni példát napjainkban is. Ezeket „a jóravaló restség” címszó alá is sorolhatjuk. Ide tartozik például a rcnyheség, a munkában tanúsított lelkiismeretlen­ség, az írott szabályokba burkolózó lelketlen bürok­ratizmus, a „nem az én asztalom” szemlélet, a ha­táridők be nem tartása, az áskálódás, a törtetés, a jogtalan előnyök szerzése, a nem szorosan vett kor­rupció egynémely enyhébb válfaja, a felelőtlenül megkötött és még felelőtlenebbül felbontott sok há­zasság, vagy akár a mozijegyért sorbanállók kö­nyöklése, a tolongás és türelmetlenség, az utcán összeesett ember körüli tétlen bámészkodás, az öre­gekkel való törődés elmulasztása, a közömbösség, kíméletlenség, gorombaság, tapintatlanság, szóval a sok hétköznapi, sőt mindennapi kisebb-nagyobb mulasztás, mellyel az emberek egymás életét szük­ségtelenül megkeserítik és emberi méltóságát meg­alázzák. Ezek a vétségek éppen nem a szocialista társa­dalom velejárói, hanem az emberi természetből, de még inkább évszázadok társadalmi beidegzettségé- ről tanúskodó jelenségek. Ha valamelyik, hát akkor éppen a szocialista társadalmi rend az, amely nem­csak elveinél, hanem feltételeinél fogva is alkalmas arra, hogy mentesítse tőlük a napi életet: a társa­dalmi mozgások kiegyensúlyozottsága, a létért való küzdelem élességének csökkenése, a szociális biz­tonság, a művelődésre szolgáló lehetőségek bősége olyan materiális feltételek, melyek közepette köny- nyebb eleget tenni az erkölcs Íratlan, de annál ér­vényesebb törvényeinek. Joggal bízhatunk benne, hogy az emberi természet hozzáférhető a nevelés és méginkább az önnevelés számára. Talán éppen ez a legkeményebb harc, melyet az emberiségnek meg kell vívnia. Az ember igazi tragédiája a történelem tükrében nem a Madách által leírt sikertelen küz­

Next

/
Thumbnails
Contents