Orvosi Hetilap, 1968. november (109. évfolyam, 44-47. szám)
1968-11-03 / 44. szám - November 7.
ríthat el, mint inkább annak a belátása, hogy a győző és a legyőzött egyaránt meg kell, hogy semmisüljön benne. A másik, talán az előbbinél — ha lehet — még súlyosabb veszély, hogy a világkonfliktustól való általános félelem elvonja a figyelmet és az anyagi erőket a békés fejlődéstől, a ma és méginkább a holnap megoldandó kérdéseitől. E problémák sorában néhány szóval szeretnék kitérni a túlnépesedésre, amelyről mostanában anynyi szó esik. Orvosok lévén, nem becsülhetjük le a tüneti kezelést sem, de a születésszabályozás a tüneti kezelés rosszabb fajtája. Ez az elgondolás, ki nem mondva az igazat, lényegében abból indul ki, hogy könnyebb nem születni, mint élni. Más szóval könnyebb tablettákat gyártani, eladni, esetleg be is vetetni az asszonyokkal — bár ez éppen ott nehéz, ahol a legindokoltabb volna —, mint olyan civilizált viszonyokat teremteni, melyek közt a családok — tapasztalat szerint — a maguk jószántából csak annyi utódot hoznak a világra, amennyit a saját civilizációs színvonalukon el is tudnak tartani. Nem kétséges, hogy ez elsősorban a termelőerők gyors ütemű fejlesztését igényli, amelynek talaján erőteljesen fejlődik az anyagi és szellemi kultúra, a társadalmi és egyéni hygiene. A demográfiai gondok megoldásában jelentékeny szerepe van a fejlődő országok céltudatos segítésének. És itt nem szeretetadományokról, jótékony adakozásról van szó, hanem olyan segítségről, mely termelési feltételeket teremt, termelő eszközöket nyújt, megtanít rá, hogyan kell ezeket használni, és mindezt addig folytatja, míg a tanítvány meg nem tud állni a saját lábán. Lenin világtörténelmi nagyságát semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy felismerte a szocializmus nagyszerű küldetését az elmaradt népek megsegítésében. A szocializmus világrendszerré vált, és a munkásosztály a gyarmati és elmaradott népek nemzeti felszabadító harcának is vezető ereje, amely azért küzd, hogy az emberhez méltó létet minden nép számára lehetővé tegye. Hiszen az Ember találékonysága, fáradhatatlan szelleme soha el nem képzelt, gazdag energiaforrásokat tárt fel, melyekkel képes volna termőfölddé varázsolni a sivatagokat; leküzdötte a pusztító járványokat és a nehézségi erő vonzását; egy gombnyomással szobájába idézheti a világ hangjait és fényeit. A szocializmus küldetése, hogy felébressze a világ alvó lelkiismeretét, hogy mélyítse el a nemzetközi munkásmozgalom egységét, tömörítse a haladó erőket, hogy a legmagasztosabb közös feladatra mozgósítsa őket: arra, hogy a Földet az egész emberiség közös hazájává, otthonává tegyék. A szocialista rendszer belső szilárdsága a történelmi és gazdasági tényezőkön kívül az egyéni és a társadalmi erkölcs dialektikus kölcsönhatásán múlik. Az erkölcs ebben az összefüggésben nem valamilyen elvont, vagy éppen idealisztikus fogalmat jelent, hanem az emberi együttélés változó, törvény által nem szankcionált normáit tartalmazza, az emberek egymás közötti, egyes csoportjai közötti, valamint az egyén és a társadalom közötti viszonyokat szabályozza. Még az egyéni morál társadalmi és történeti eredete is evidens: tiltja azt, ami a közösségre káros és előírja azt, ami hasznos. Ez a magyarázata annak, hogy miért különböznek oly kevéssé az alapvető erkölcsi szabályok egymástól annyira elütő történelmi korszakokban és társadalmakban. A különbségek nem az erkölcsi rend tételes szabályaiban találhatók meg, legfeljebb a jogforrásban és a szankciókban, mindenekelőtt pedig abban, hogy a társadalomnak melyik és mekkora részét vannak hivatva védelmezni. Nyilván sohasem volt még olyan erkölcsi rend, mely a gyilkosságot, fosztogatást, a csalást, az uzsorát, a hazugságot dicséretes cselekedetként kodifikálta volna. A történelmi fejlődés során az állam ténylegesen kodifikálta az erkölcsi törvények egy részét, melyek a mindenkori társadalmi, illetve osztályviszonyokkal összhangban voltak, ezeket büntetőjogi szankciókkal védte meg, a többit legfeljebb a vallásos hit szankcióira hagyta. A szocialista társadalom és állam egy nagy lépéssel továbbment, amikor a büntetőjogban nem kodifikált erkölcsi vétségeket a társadalmi ellenőrzés és a közfelfogás szankciói alá helyezte. Hogy a kívánatos céltól még távol vagyunk és a büntetőjogban nem kodifikált erkölcsi törvények elleni vétségek a közösséget és az egyént mily módon és milyen mértékben sértik, arra bőven találni példát napjainkban is. Ezeket „a jóravaló restség” címszó alá is sorolhatjuk. Ide tartozik például a renyheség, a munkában tanúsított lelkiismeretlenség, az írott szabályokba burkolózó lelketlen bürokratizmus, a „nem az én asztalom” szemlélet, a határidők be nem tartása, az áskálódás, a törtetés, a jogtalan előnyök szerzése, a nem szorosan vett korrupció egynémely enyhébb válfaja, a felelőtlenül megkötött és még felelőtlenebbül felbontott sok házasság, vagy akár a mozijegyért sorbanállók könyöklése, a tolongás és türelmetlenség, az utcán összeesett ember körüli tétlen bámészkodás, az öregekkel való törődés elmulasztása, a közömbösség, kíméletlenség, gorombaság, tapintatlanság, szóval a sok hétköznapi, sőt mindennapi kisebb-nagyobb mulasztás, mellyel az emberek egymás életét szükségtelenül megkeserítik és emberi méltóságát megalázzák. Ezek a vétségek éppen nem a szocialista társadalom velejárói, hanem az emberi természetből, de még inkább évszázadok társadalmi beidegzettségéről tanúskodó jelenségek. Ha valamelyik, hát akkor éppen a szocialista társadalmi rend az, amely nemcsak elveinél, hanem feltételeinél fogva is alkalmas arra, hogy mentesítse tőlük a napi életet: a társadalmi mozgások kiegyensúlyozottsága, a létért való küzdelem élességének csökkenése, a szociális biztonság, a művelődésre szolgáló lehetőségek bősége olyan materiális feltételek, melyek közepette könynyebb eleget tenni az erkölcs íratlan, de annál érvényesebb törvényeinek. Joggal bízhatunk benne, hogy az emberi természet hozzáférhető a nevelés és méginkább az önnevelés számára. Talán éppen ez a legkeményebb harc, melyet az emberiségnek meg kell vívnia. Az ember igazi tragédiája a történelem tükrében nem a Madách által leírt sikertelen kár