Orvosi Hetilap, 1980. május (121. évfolyam, 18-21. szám)
1980-05-04 / 18. szám - Levendel László - Lakatos Mária: Asztmás betegek relaxáló kezelése
szabályozási szándék akaratlagos átélése nélkülözhetetlen a relaxáció elsajátításához. Asztmás betegnél, más gyógyeljárással kapcsolatban is gyakran észlelünk burkolt ellenállást, így ez a szándék náluk nem magától értetődő. Bár nem minden relaxáló eljárás épít autoszuggesztív elemekre (pl. Jacobson-féle progresszív relaxáció), de autokoncentráció itt is szükséges, így a testi introspekció, a szervezet működésére irányuló figyelem minden relaxáló módszerhez szükséges. A különböző relaxáló eljárások, meghatározott instruktív jellegű előírásokkal dolgoznak. Ez megkönnyíti automatikussá válásukat. Az autogén tréning fokozatait, módosításunk ismertetésével együtt tárgyaljuk. A „klasszikus” autogén tréning alapfokát 6 gyakorlat képezi: 1. nehézségérzés, 2. melegérzés gyakorlása. Ezek az ún. alapgyakorlatok. Ezután következik a standard módszerben 3. a szív gyakorlata, 4. a légzés gyakorlata, 5. a plexus solaris és a 6. homlok hűvösségének gyakorlata. Az egyes gyakorlatok 10—14 napot vesznek igénybe és az elért eredmények automatikussá válásához további három hónap szükséges. Ezután következhet az autogén tréning felső foka, az ún. „meditativ tréning”, mely főleg imaginációs gyakorlatokból áll, a személyiség fokozódó önismeretét, átértékelését és korrekcióját célozva. Módosításainkban három szempont vezetett bennünket: 1. Munkánkat a tbc elleni küzdelem heroikus szakában kezdtük. A cél a tbc mint népbetegség felszámolása volt. Az epidemiológiai szempontok, prevenciós törekvések, a gondozás mellett azonban az orvosi rehabilitációt is mint a beteg gyógyításának egyik eszközét tekintettük. Ebben a törekvésünkben, tehát a beteg funkciójavításának elérésében, korán fel kellett ismernünk a pszichés ártalmak gátló szerepét, így vált a feszültségcsökkentést célzó relaxáció a funkció, nevezetesen légzésfunkció javítását célzó eljárások bevezető kezelésévé. Mint ilyen eljárásnak, be kellett épülnie a beteg kezelésébe, tehát nem volt külön eljárás, hanem a többi funkciójavító kezelés része. A betegek — és itt sok ezer betegről van szó — ezt így is fogták fel. 2. Az előbb mondottakból következik, hogy mindig tömeges betegellátásra gondoltunk, így, mikor pulmonológiai átállásra került sor, módszerünket finomítottuk, de az alapelv, a betegek számbavétele és ennek a számnak megfelelő eljárások kidolgozása változatlan maradt. 3. Az előző két pontból következően asztmás betegek kezelésében a légzés javításának kidolgozását, a légzést befolyásoló tényezők számbavételét tartottuk fő célnak és egyik — vitatható — módosításunkat éppen ennek a törekvésnek szem előtt tartásával tettük. Az előbb említett módosításainkat a következőkben foglaljuk össze: a) Bár a meditatív autogén tréninget az eredeti értelemben nem alkalmaztuk, a „teljesen nyugodt 1056 vagyok” üres terét betöltöttük egy olyan képpel, mely betegeink számára ismerős volt. „Kellemes szellő fújdogál egy szép teraszon. Betakarva fekszem, nézem a megnyugtató zöld tájat” ... stb. Itt akár egy fa, madár, akár távoli harangszó, madárfütty stb. képzete és hangemléke felidézhető volt. Tapasztalatunk szerint ez jobb kiindulási helyzet mint a gondok eltolásának negatív élménye. b) Az előző képhez kapcsolódva előrehoztuk a homlok hűvösségét. Tekintve, hogy az autogén tréning elsősorban légzőtorna bevezetője volt, nem kívánatos a beteg elálmosodása a lazítás mellett. Az elálmosodást a homlok hűvösségének érzése ellensúlyozza. c) A nehézség- és melegérzés tréningje a klaszszikus módon történt azzal a megszorítással, hogy már tudtuk, mi a legjobb helyzet a beteg légzőmozgása számára, így az egész testhelyzet — esetleg — nem a szabályos fekvő- vagy ülőhelyzet volt. d) A légzés szót lehetőleg elkerültük és a légzés gyakorlatát utolsónak hagyva átmenetet készítettünk a valódi légzőtorna felé, így csak annyit gyakoroltattunk, hogy „a levegő nyugodtan áramlik a tüdőmbe”, majd áttértünk a szív és a plexus solaris gyakorlatra és vissza a légzésre, de ez már a légzés gyakoroltatása is volt a „felkeltés” értelmében. e) Utolsóként említjük, hogy nem szükséges hosszú gyakorlási idő. Tekintve, hogy szinte mindig csoportos a gyakorlás, néhány nap alatt elvihető a beteg az igazán fontos alapgyakorlatok elsajátításáig és aztán fenntartó gyakoroltatásra van szükség. A fenti módszert a szükség alakította ki és távolról sem állítjuk, hogy a legjobb metodika birtokába kerültünk. Egyik hiba talán a szuggesztív tényező fokozása. Kleinsorge és Klumbies (30) tapasztalatait is felhasználtuk itt. Bár igyekeztünk asztmás betegnél a rohamtól való félelem ellen is küzdeni, de nem mentünk el pl. a Kretschmer által kidolgozott „aktív fokozatos hipnózis” irányába. Valószínűleg a módszer további finomítását jelenthetné a kapcsolat Jacobson módszerével (24), aki tudatosan szorítja ki a szuggesztív elemeket és a beteg aktív ellazítására építi módszerét. Ugyancsak érdekes számunkra Lamaire „pszichotonikus áthangolása”, aki relaxációs módszerében a feszültséget kiváltó okok után kutat és azt tudatosítja a beteggel a relaxációval egy időben. A kezelés átvezet a pszichoterápia sokkal munka- és időigényesebb formájához. A relaxáció javallata és helye az asztmás betegek komplex kezelésében Az asztmás betegek relaxáló kezelésének gyakorlatában kiinduló módszernek tehát az eredeti autogén tréninget tekintettük. E választás legfőbb indítéka a módszer autogenitása volt. Akkor már voltak tapasztalati ismereteink az asztmás tünetek szuggesztív befolyásolásának lehetőségéről, a betegre fordítható idő gazdaságos felhasználása azonban eleve az autogén módszer felé irányította figyelmünket. Az asztmás betegek személyiségének fokozatos megismerése ezt a választást több oldal-