Orvosi Hetilap, 1982. augusztus (123. évfolyam, 31-35. szám)

1982-08-01 / 31. szám - Babics Antal akadémikus 80 éves

Klinikairányító munkájában az emberköz­pontú szemlélet és gyakorlat nem jelszó, hanem köznapi valóság volt, amely az ellátás minden szintjén érvényesült. Lelkiismeretességével, igaz­ság­szeretetével — amit mesterétől tanult — igye­kezett áthatni tanítványait, csakúgy mint kritikai szemléletével, amely szigorú kritériumokat alkal­mazott a diagnózisok megerősítésében, illetve ki­zárásában. 200 közleménye, 7 monográfiája, 2 tan­könyve híven tanúsítja, hogy szinte nem volt szak­területének olyan részlete, amely elkerülte volna beható, részleteket tisztázó figyelmét, valamint, hogy az új lehetőségek keresésében is a betegek érdeke vezette. Ezért vált egyik úttörőjévé a szerv­megtartó, szövetkímélő eljárásoknak és ezért he­lyezkedett kritikus álláspontra az invazív diagnosz­tikákkal szemben, de a józan ész által megszabott korlátok között értékelte azokat. Ugyanakkor mér­legelő, józan racionális vizsgálataival a pathophy­­siologiás mélységekig hatolt: a vese nyirokkerin­gése jelentőségének felismerése és tisztázása terén tett megállapításai nem csupán a hazai nyirok­­rendszer-kutatás elindítóivá váltak, hanem világ­szerte élénk figyelmet keltettek és szemléleti vál­tozást eredményeztek a veseelzáródással járó kór­képek gyógyításában. A vese üregrendszerének kórélettana, a vesekövek, a vízforgalom és uraemia, a vérvizelés, a vesepusztulás elmélete és klinikuma csupán néhány kiragadott példa a nagy életműből, aminek még felsorolására is elégtelen volna a ren­delkezésre álló hely. Széles körű tudományos, ku­tatói, klinikusi tapasztalatait egyidejűen hasznosí­totta a legkülönfélébb fórumokon, így elsősorban a Magyar Tudományos Akadémián, amelynek 1949- ben levelező, egy évvel később rendes tagja, majd hosszú időn át osztálytitkára volt, egyetemi dékán­­sága idején a neyvesen évek végén, majd az ötve­nes években, amikor a tudománypolitikai elvek mellett a nevelés- és oktatáspolitikában is érvé­nyesítette elgondolásait. Egyik tevékenységi köre nem gátolta a másik­nak végzését: szűkebb orvosközéleti érdeklődése mellett társadalmi elkötelezettsége, embersége, se­gítőkészsége és hatalmas munkabírása tette őt alkalmassá arra, hogy a hatvanas években ország­gyűlési képviselőként is kivegye részét az országos társadalompolitikai tennivalókból, az egészségügyi ellátás-fejlesztés koncepcióinak formálásából. Kép­viselőként ugyanaz a humanizmus, hatni akarás ösztönözte őt, mint akkor, amikor a Hazafias Nép­front budapesti bizottságában, a Magyar—Szovjet Baráti Társaságban tevékenykedett, vagy ifjúsági fórumokon szólalt fel. Babics professzor működésének elismerését számos kitüntetés jelzi. A hazai és külföldi kitün­tetések sorából ki kellene emelnünk az 1951-ben adományozott Kossuth-díjat. Nem feledkezhetünk meg róla, hogy a kitüntetések alkalmával soha nem mulasztotta el méltatni munkatársai érdemeit, akik segítségére voltak. Élénk tevékenységet fejt ki számos hazai és külföldi tudományos társaság­ban. Vezetőségi tagja a Nemzetközi Urológus Tár­saságnak, főszerkesztője és szerkesztőségi tagja magyar és külföldi szaklapoknak. Az Orvosi Heti­lap szerkesztőségéhez szoros, harmonikus és baráti kapcsolat fűzi a lap újraindulása óta. Tevékenysége nyomon követhető klinikáján kívül a több magyar urológiai tanszék és 40 ki­­sebb-nagyobb urológiai osztály szervezetében és működésében. Nagyjából ez a jelentős intézmény­­rendszer fogadta magába több mint három évtized során felnevelt tanítványait, akik közül 14 kandi­dátusi, 4 az orvostudományok doktora fokozattal rendelkezik. Mindez világosan mutatja, hogy Ba­bics Antal életműve túlnőtt a nemes tradíciók lel­kiismeretes folytatásán és magában foglalja az urológiai iskola korszerű alapokon való tovább­fejlesztését, mindannak megvalósítását, amit a fej­lődés és a lehetőségek érdekessé tettek, amiért 1974-ben történt nyugdíjba vonulásáig oly energi­kusan küzdött és aminek léte ma is éltető ele­me. Tanítványa és tanszéki utóda e szavakkal jel­lemezte őt: „... egész munkásságát áthatja a hu­manitás, a beteg ember szeretete, az orvostudo­mány és a választott szakma iránti mélységes tisz­telet a teljességre és tökéletességre való állhatatos törekvés. ..” Egy másik tanítványa, a „babicsi örökség szépségéről és súlyáról” szólva, a példa­­mutatás erejét hangsúlyozza. Az örökség szépsége és súlya az emberi tiszta­ság és lelkiismeretesség, a privatizáló önzés meg­vetése, olyan ember üzenete, aki nemcsak hivatá­sát, de életét is szolgálat­­nak érezte. És ez már túlmutat a medicinán. A szerkesztőség és a szerkesztő bizottság 1899

Next