Orvosi Hetilap, 1982. augusztus (123. évfolyam, 31-35. szám)
1982-08-01 / 31. szám - Babics Antal akadémikus 80 éves
Klinikairányító munkájában az emberközpontú szemlélet és gyakorlat nem jelszó, hanem köznapi valóság volt, amely az ellátás minden szintjén érvényesült. Lelkiismeretességével, igazságszeretetével — amit mesterétől tanult — igyekezett áthatni tanítványait, csakúgy mint kritikai szemléletével, amely szigorú kritériumokat alkalmazott a diagnózisok megerősítésében, illetve kizárásában. 200 közleménye, 7 monográfiája, 2 tankönyve híven tanúsítja, hogy szinte nem volt szakterületének olyan részlete, amely elkerülte volna beható, részleteket tisztázó figyelmét, valamint, hogy az új lehetőségek keresésében is a betegek érdeke vezette. Ezért vált egyik úttörőjévé a szervmegtartó, szövetkímélő eljárásoknak és ezért helyezkedett kritikus álláspontra az invazív diagnosztikákkal szemben, de a józan ész által megszabott korlátok között értékelte azokat. Ugyanakkor mérlegelő, józan racionális vizsgálataival a pathophysiologiás mélységekig hatolt: a vese nyirokkeringése jelentőségének felismerése és tisztázása terén tett megállapításai nem csupán a hazai nyirokrendszer-kutatás elindítóivá váltak, hanem világszerte élénk figyelmet keltettek és szemléleti változást eredményeztek a veseelzáródással járó kórképek gyógyításában. A vese üregrendszerének kórélettana, a vesekövek, a vízforgalom és uraemia, a vérvizelés, a vesepusztulás elmélete és klinikuma csupán néhány kiragadott példa a nagy életműből, aminek még felsorolására is elégtelen volna a rendelkezésre álló hely. Széles körű tudományos, kutatói, klinikusi tapasztalatait egyidejűen hasznosította a legkülönfélébb fórumokon, így elsősorban a Magyar Tudományos Akadémián, amelynek 1949- ben levelező, egy évvel később rendes tagja, majd hosszú időn át osztálytitkára volt, egyetemi dékánsága idején a neyvesen évek végén, majd az ötvenes években, amikor a tudománypolitikai elvek mellett a nevelés- és oktatáspolitikában is érvényesítette elgondolásait. Egyik tevékenységi köre nem gátolta a másiknak végzését: szűkebb orvosközéleti érdeklődése mellett társadalmi elkötelezettsége, embersége, segítőkészsége és hatalmas munkabírása tette őt alkalmassá arra, hogy a hatvanas években országgyűlési képviselőként is kivegye részét az országos társadalompolitikai tennivalókból, az egészségügyi ellátás-fejlesztés koncepcióinak formálásából. Képviselőként ugyanaz a humanizmus, hatni akarás ösztönözte őt, mint akkor, amikor a Hazafias Népfront budapesti bizottságában, a Magyar—Szovjet Baráti Társaságban tevékenykedett, vagy ifjúsági fórumokon szólalt fel. Babics professzor működésének elismerését számos kitüntetés jelzi. A hazai és külföldi kitüntetések sorából ki kellene emelnünk az 1951-ben adományozott Kossuth-díjat. Nem feledkezhetünk meg róla, hogy a kitüntetések alkalmával soha nem mulasztotta el méltatni munkatársai érdemeit, akik segítségére voltak. Élénk tevékenységet fejt ki számos hazai és külföldi tudományos társaságban. Vezetőségi tagja a Nemzetközi Urológus Társaságnak, főszerkesztője és szerkesztőségi tagja magyar és külföldi szaklapoknak. Az Orvosi Hetilap szerkesztőségéhez szoros, harmonikus és baráti kapcsolat fűzi a lap újraindulása óta. Tevékenysége nyomon követhető klinikáján kívül a több magyar urológiai tanszék és 40 kisebb-nagyobb urológiai osztály szervezetében és működésében. Nagyjából ez a jelentős intézményrendszer fogadta magába több mint három évtized során felnevelt tanítványait, akik közül 14 kandidátusi, 4 az orvostudományok doktora fokozattal rendelkezik. Mindez világosan mutatja, hogy Babics Antal életműve túlnőtt a nemes tradíciók lelkiismeretes folytatásán és magában foglalja az urológiai iskola korszerű alapokon való továbbfejlesztését, mindannak megvalósítását, amit a fejlődés és a lehetőségek érdekessé tettek, amiért 1974-ben történt nyugdíjba vonulásáig oly energikusan küzdött és aminek léte ma is éltető eleme. Tanítványa és tanszéki utóda e szavakkal jellemezte őt: „... egész munkásságát áthatja a humanitás, a beteg ember szeretete, az orvostudomány és a választott szakma iránti mélységes tisztelet a teljességre és tökéletességre való állhatatos törekvés. ..” Egy másik tanítványa, a „babicsi örökség szépségéről és súlyáról” szólva, a példamutatás erejét hangsúlyozza. Az örökség szépsége és súlya az emberi tisztaság és lelkiismeretesség, a privatizáló önzés megvetése, olyan ember üzenete, aki nemcsak hivatását, de életét is szolgálatnak érezte. És ez már túlmutat a medicinán. A szerkesztőség és a szerkesztő bizottság 1899