Pajtás, 1957 (11. [12.] évfolyam, 1-48. szám)

1957-01-31 / 1. szám

selineá erő, amelyik az életnek miriadnyi sokaságát szórja el a világban, a virágot gyönyörű­ségnek teremtette.­­Nekem titok ez a virág. Csak annyit tudok róla, hogy él és bajos Miképpen rejtőzik benne az erő? honnan szívja leveleibe a zöld színt? orcájába a pirosat? — nem tudom. Csak ülök előtte és nézem elandalodva. Hogy ez a tiszta, üde és bájos teremtés sárban fogamzott, sárban nőtt és mégis égi fenségben pompázik. A folyosón gyermekcsizma kopog a szobám felé. Ismerem a járásáról, ki jön. A nyolcéves Eszter leány. Most jár a máso­dik osztályba. Az a neve, ami az anyjáé. A vezetékneve is az anyjáé Az anyja cseléd valahol a városban. Tudom, miért jön: el fog kéredzkedni a holnapi ta­nításról. Mert az öreganyja tartja, s téli napokon bejár az öregasszony az urasághoz kuko­ricát morzsolni. Olyankor vele megy ez a kis leány is, kap húsz fillért a munkájáért. Leveri a havat a csizmájáról az ajtóban, és csiszi-csoszi, törli a csizmáját hosszan a gyé­kénybe. Azután kopogtat. Először csak egyet koppant, azután kettőt. Vár. Azután hármat koppant • Bejöhetsz Eszter! Belép. Az ajtót két kézzel zsukja be gondosan. Fakózöld pamutkendő van rajta. Hátul nagy csomó tartja a kendőt a derekán, s a kendő két sarka le­ér a térde hajlásáig. A szemét lesütve áll meg előttem, és fé­lénken rebegi, hogy holnap nap­számba kéreti az öreganyja: csak egy napra engedjem el az iskolából. S mikor ezt elmondja, föl­nyitja fekete selymes szempil­láit. Rám néz, majd hirtelen meglepődéssel fordul a szeme a virágra. — No, mi ez Eszter? Isme­red-e? — Tulipán — feleli moso­lyogva. És a tekintete gyönyörűségbe feledten áll a virágon. Ez a kisleány is olyan, mint a tulipán. Az arca gömbölyű és üde piros. Mindig piros és min­dig mosolyog. A szeme fekete és mélytüzű, ő az egyetlen fe­keteszemű leányom. A többi kékszemű. A többi orgona virág. És a nyolcéves tulipán nézi a nyolchetes tulipánt. — Szereted ezt a virágot? — Szeretem. — Hát csókold meg szépen. Jo nem volt neki szokatlan a gondolatom. Hiszen minden­napi valami, hogy az ilyen kis­leányok tavasz kinyíltával bok­rétát hoznak az iskolába és csó­kolgatják, meg egymással is csókoltatják. Odament az ablakhoz. Láb­­ujjhegyre állt. A szemét félig lehunyta És csókot lehelt a tu­lipánra. Komol­ly­ tőzsd* Este, este ... Árnyak ingnak és bezárjuk ajtainkat, figyelünk a kósza neszre, egy vonat-fütty messze-messza. És a csend jó. Alszik a homályos éjba künn a csengő. A diván elbújik félre. Szundit a karosszék. Álmos a poros kép. Alszanak a csengetyűk. Alszanak már mindenütt. A játékok, a karikahajtók, a szegény tükör is hallgatag lóg« , a néma csengetyűk. Az óránk is félve üt. Alszik a cicánk s a vén szel­­v* [dek, föl ne keltsük — csitt — e sok­« [sok alvót« Alszanak a régi réz-kilincsek s alszanak a fáradt, barna ajtók« Második hó: február van, hócsillagok a határban; fényes puskacsövek: durr! Szedd a lábad róka úr. Tiszta kék az égi pálya, füstölg a házak pipája, talpas szán a hóba vág, csörg a fán a száraz ág Odalenn a rőt berekben, jégpáncélja lengye rebben, prímet furulyál a szél, peng a korcsolya-acél. Havas bundás hosszú öltés! szürke sávba fut a töltés: hej, de messzire szalad, most robog rajt­a vonat. Bakterháznak ablakába hóvirág van egy nyalábba, hóvirág ... hóvirág... Hej, de hideg a virág. SOMLYÓ ZOLTÁN

Next