Pajtás, 1959 (13. [14.] évfolyam, 1-52. szám)
1959-01-07 / 1. szám
a kamrába, meg vissza. Végül is leült, előkereste óriási, fából faragott pipáját, s csendesen pöfékelni kezdett. A becses jószág 1754-ben készült. ÉJFÉLT ÜTÖTT a nagytemplom tornya. Nem sokkal ezután hangos sírás verte fel a házat. S másnap Martiny Mihály lelkész bejegyezte az anyakönyv első lapjára, az 1823. esztendő első nevét: „Nomen infantis: Alexander”. Az alvó kiskőrösiek nem tudták — honnan is tudhat,ták volna? —, hogy új, fényes csillag futott fel az égre: Petőfi Sándor. 136-SZOR fordult immár azóta télbe az ősz, nyárba a tavasz. S az akkori magyarok mosti unokája meghatottan járja a tájat, amelyet ő is járt, amelyért rajongott, amit annyiszor megénekelt. Most is olyan végtelen, fenséges. Beláthatatlanul nyújtózkodnak a vetések, birka csomborog a vizes legelőn. Országút szalad a messziségből, s fut a látóhatár aljára, ahonnan faluk tornya integet. Közeledek a városhoz. Az ő szülővárosához. GÉPÁLLOMÁS lapos tetejű épületei üdvözölnek az útszéli jelzőtáblánál. Aztán kicsi, öreg házak előtt lépkedek. Éppen olyanok, mint Petrovicséké. Később csinosodnak, növekednek, s mire beérek a főtérre, ahol a költő vércbeöntött alakja emelkedik — már igazi városban találom magam. Kocsik, autók, sietnek az úttesten, bőszoknyás tót asszonyok vásárolnak az aztókban, áruházakban. A napsütéses idő kitárta a kovácsműhely ajtaját. Cseng az üllő, koppan a kalapács ... Az útvégi büfében narancsot vásárol egy tanyai leányka. Mindjárt meg is hámozza... A könyvesboltból idős bácsi lép ki. Rögtön belelapoz, ott a járdán ... A tanácsháza előtt két férfi a József Attila Tsz jó zárszámadásáról besztélget. De ez mindenütt, másutt is megfigyelhető. Van azonban valami, ami sehol. ITT MINDEN őrá emlékeztet. Az ő nevét suttogják a Petőfi park fiatal fácskái, a Petőfi tér új padjai, az öreg templom gyönyörű tornya, a ház, amely drága zarándokhelyünk lett, a Petrovics István egykori ! Itt születtem én ezen a tájon ! Az alföldi szép nagy rónaságon mészárszékének megőrzött falmaradványa. S az ő nevét hirdeti a Petőfi Sándor Általános Iskola is, öreg, földszintes épület. A költő még csak 12 éves legényke volt, mikor felépítették. Azóta dacol az idők viharával, s ki tudja, hány ezren szavalták már benne azóta a János vitéz csilingelő sorait. Mai gazdái, az úttörők is hozzájárulnak a költő életének felkutatásához. Nem régen is mi történt? Megtudták, hogy Nagykőrösön él Bem apai udvari orvosának fia. Levelezni kezdtek vele, s megkérték, írja le emlékeit Petőfiről. Simonfi bácsi tollat is fogott, s elküldte a pajtásoknak, ők pedig a múzeumot gazdagították vele. BOLDIZSÁR FERIVEL az utcán találkoztam. Apró emberke, fekete arccal, fekete szemmel, nagy táblával. Álldogált, bámészkodott. — Hányadikba jársz, Ferike? — Elsőbe. — Aztán hallottál-e már Petőfi Sándorról? — Hallottam — ragyogtatja elő hófehér fogait. — Voltam is már a „házában ’. — És mit láttál ott? — Egy nagyon nagy pipát, meg egy ládát. Arról verset is írt. — Verset? — Igen. Hogy rászállt a tyúk. — Tudod a verset? — Azt még nem. Persze, hogy nem, Ferike, hiszen még csak most birkózol a furcsa betűkkel, nem tudsz még olvasni, nem is tudhatod az „Anyám tyúkjáét. De én mégis nagyon örülök Fercsi. Még csak hatéves vagy, s máris láttad azt a ládát,azt a pipát, az egész házat. i ScW\jCU~i~: —gza. SZÜLŐFÖLDEMEN Ez a város születésem helye. Mintha dajkám dalával vön tele. Most is hallom e dalt, elhangzott bár: „Cserebogár, sárga cserebogár!” Úgy mentem el innen, mint i kis gyermek És mint meglett ember úgy jöttem meg. Hej azóta húsz esztendő telt el Megrakodva búval és örömmel... Húsz esztendő... az idő hogy lejár! „Cserebogár sárga cserebogár!” Hol vagytok, ti régi játszótársak? Közületek csak egyet is lássak! Foglaljatok helyet itt mellettem. Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem. Hogy vállamon huszonöt év van már... „Cserebogár, sárga cserebogár!” Mint nyugtalan madár az ágakon, Helyről-helyre röpköd gondolatom, Szedegeti a sok szép emléket Mint a méh a virágról a mézet: Minden régi kedves helyet bejár... „Cserebogár, sárga cserebogár!” Gyermek vagyok, gyermek lettem újra, Lovagolok fűzfasípot fújva. Lovagolok szilaj nádparipán. Vályúhoz méh, lovam inni kíván. Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár... „Cserebogár, sárga cserebogár!” Megkondul az esteli harangszó Kifáradt már a lovas és a ló. Hazamegyek ölébe vesz dajkám. Az altató nóta hangzik ajkán. Hallgatom, s félálomban vagyok már... — ___