Pajtás, 1959 (13. [14.] évfolyam, 1-52. szám)

1959-01-07 / 1. szám

a kamrába, meg vissza. Vé­gül is leült, előkereste óriási, fából faragott pipá­ját, s csendesen pöfékelni kezdett. A becses jószág 1754-ben készült.­­ ÉJFÉLT ÜTÖTT a nagy­templom tornya. Nem sokkal ezután hangos sírás verte fel a házat. S másnap Martiny Mihály lelkész bejegyezte az anya­könyv első lapjára, az 1823. esztendő első nevét: „Nomen infantis: Alexan­der”.­­ Az alvó kiskőrösiek nem tudták — honnan is tudhat­,­ták volna? —, hogy új, fé­nyes csillag futott fel az égre: Petőfi Sándor. 136-SZOR fordult immár azóta télbe az ősz, nyárba a tavasz. S az akkori ma­gyarok mosti unokája meg­­hatottan járja a tájat, ame­lyet ő is járt, amelyért ra­jongott, amit annyiszor meg­énekelt. Most is olyan végtelen, fenséges. Beláthatatlanul nyújtózkodnak a vetések, birka csomborog a vizes legelőn. Országút szalad a messziségből, s fut a látóha­tár aljára, ahonnan faluk tornya integet. Közeledek a városhoz. Az ő szülővárosához. GÉPÁLLOMÁS lapos te­tejű épületei üdvözölnek az útszéli jelzőtáblánál. Aztán kicsi, öreg házak előtt lépkedek. Éppen olyanok, mint Petrovicséké. Később csinosodnak,­­ növekednek, s mire beérek a főtérre, ahol a költő v­ércbeöntött alakja emelkedik — már igazi városban találom ma­gam. Kocsik, autók, sietnek az úttesten, bőszoknyás tót asszonyok vásárolnak az az­­tókban, áruházakban. A napsütéses idő kitárta a kovácsműhely ajtaját. Cseng az üllő, koppan a ka­lapács ... Az útvégi büfében naran­csot vásárol egy tanyai leányka. Mindjárt meg is hámozza... A könyvesboltból idős bácsi lép ki. Rögtön bele­lapoz, ott a járdán ... A tanácsháza előtt két fér­fi a József Attila Tsz jó zár­számadásáról besztélget. De ez mindenütt, másutt is megfigyelhető. Van azon­ban valami, ami sehol. ITT MINDEN őrá emlé­keztet. Az ő nevét suttog­ják a Petőfi park fiatal fácskái, a Petőfi tér új pad­jai, az öreg templom gyö­nyörű tornya, a ház, amely drága zarándokhelyünk lett, a Petrovics István egykori ! Itt születtem én ezen a tájon ! Az alföldi szép nagy rónaságon mészárszékének megőrzött falmaradványa. S az ő nevét hirdeti a Pe­tőfi Sándor Általános Isko­la is, öreg, földszintes épü­let. A költő még csak 12 éves legényke volt, mikor felépítették. Azóta dacol az idők viharával, s ki tudja, hány ezren szavalták már benne azóta a János vitéz csilingelő sorait. Mai gazdái, az úttörők is hozzájárulnak a költő életé­nek felkutatásához. Nem ré­gen is mi történt? Megtudták, hogy Nagykő­rösön él Bem apai udvari or­vosának fia. Levelezni kezd­­tek vele, s megkérték, írja le emlékeit Petőfiről. Si­­monfi bácsi tollat is fogott, s elküldte a pajtásoknak, ők pedig a múzeumot gazdagí­tották vele. BOLDIZSÁR FERIVEL az utcán találkoztam. Apró emberke, fekete arccal, fe­kete szemmel, nagy táblával. Álldogált, bámészkodott. — Hányadikba jársz, Fe­rike? — Elsőbe. — Aztán hallottál-e már Petőfi Sándorról? — Hallottam — ragyogtat­­ja elő hófehér fogait. — Voltam is már a „házában ’. — És mit láttál ott? — Egy nagyon nagy pi­pát, meg egy ládát. Arról verset is írt. — Verset? — Igen. Hogy rászállt a tyúk. — Tudod a verset? — Azt még nem. Persze, hogy nem, Ferike, hiszen még csak most bir­kózol a furcsa betűkkel, nem tudsz még olvasni, nem is tudhatod az „Anyám tyúk­jáét. De én mégis nagyon örülök Fercsi. Még csak hat­éves vagy, s máris láttad azt a ládát,­­azt a pipát, az egész házat. i ScW\jCU~i~: —gza. SZÜLŐFÖLDEMEN Ez a város születésem helye. Mintha dajkám dalával vön tele. Most is hallom e dalt, elhangzott bár: „Cserebogár, sárga cserebogár!” Úgy mentem el innen, mint i kis gyermek És mint meglett ember úgy jöttem meg. Hej azóta húsz esztendő telt el Megrakodva búval és örömmel... Húsz esztendő... az idő hogy lejár! „Cserebogár sárga cserebogár!” Hol vagytok, ti régi játszótársak? Közületek csak egyet is lássak! Foglaljatok helyet itt mellettem. Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem. Hogy vállamon huszonöt év van már... „Cserebogár, sárga cserebogár!” Mint nyugtalan madár az ágakon, Helyről-helyre röpköd gondolatom, Szedegeti a sok szép emléket Mint a méh a virágról a mézet: Minden régi kedves helyet bejár... „Cserebogár, sárga cserebogár!” Gyermek vagyok, gyermek lettem újra, Lovagolok fűzfasípot fújva. Lovagolok szilaj nádparipán. Vályúhoz méh, lovam inni kíván. Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár... „Cserebogár, sárga cserebogár!” Megkondul az esteli harangszó Kifáradt már a lovas és a ló. Hazamegyek ölébe vesz dajkám. Az altató nóta hangzik ajkán. Hallgatom, s félálomban vagyok már... — ___

Next