Pajtás, 1965. január-július (20. évfolyam, 1-29. szám)

1965-01-07 / 1. szám

ffoáítyrápa Budán a Rózsadomb nyugati részén, a Guggerhegy szom­szédságában modern épületek húzódnak meg. „Gyer­mekváros” — hirdeti a tábla. A járókelők így mutatják be az idegeneknek: „Államunk adta az elhagyatott és árva gyermekeknek”. Bent vidám zsivaj fogad. Jól érzik itt magultat a kicsik is, meg a nagyok is. Bár a kacagásukba sokszor könnyek vegyülnek. Bizonyságul négy nyolcadikost idézek: TIBI ÉS A FÉNYKÉP — Ügy emlékszem, mint­ha tegnap történt volna — meséli Steinhäuser Anna Mária. — Szeptember 30. volt. Ámulva-bámulva lép­tem át az intézet küszöbét. Megsimoga ttam a hófehér falat. — Nem álom! — mondtam magamban. És akkor valaki a neve­met kiáltotta. — Panni, Panni te vagy, ugye? Egy kisfiú állt előttem. Fényképet tartott a kezé­ben. Az egyik pillanatban rámnézett, majd a képre. — Mondd, te vagy Anna Mária! Mondd már! Hiszen a fénykép nem csal. Meg­ismerlek róla. Elszorult a szívem. — Ki vagy? Hogy került a kezedbe a fényképem? — léptem hozzá. — Én vagyok a Tibi. — Tibi — öleltem ma­gamhoz. — Édes kicsi öcsi- kém. Csakhogy láthatlak. Egymásra borultunk és zokogtunk. Nemcsoda, hi­szen Tibi hathónapos volt, amikor utoljára láttam. Két-három évvel ezelőtt tudtam meg, hogy hol van. Levelet küldtem neki s benne fényképet. Akkor még nem gondoltam, hogy ez a kép hoz össze bennün­ket. A LEGSZEBB ÁLOM A szőke Horváth Misi el­fordul. Ne lássa senki, hogy nyolcadikos létére könnycseppet törül ki a szeméből. — Mi négyen vagyunk, testvérek, — kezdi monda­ni. — Szétszórva élünk a nagyvilágban. Ilona nővé­rem Pesten lakik. Amikor megtudta, hogy itt vagyok a Cseppkő utcában, meglá­togatott. Nagyon boldogok voltunk mindketten. Erzsi húgunkról és Laci öcsénk­ről beszélgettünk. Elhatá­roztuk, hogy megkérjük az igazgató bácsit, hozassa ide mindkettőjüket. Erzsi­ről tudjuk, hogy jó helyen van. A Fóti Gyermekváros­ban. De Laci? Csak sejt­jük, hogy Albertirsán élde­gél. Ch, ha ez a szép álom teljesülhetne. (Azóta telje­sült.) PENG A GITÁR — Az első nap, amikor összejöttünk, nagyon ide­genül néztünk egymásra, — így kezdte a beszélge­tést Kállay Patricia. — Legyintettünk. Egy évet majd csak kibírunk együtt. Elvégre a nyolcadik osz­tály után úgy is szétszéle­dünk. Este a társalgóban E6z~ terhai Krisztina elővette a gitárját. — Ki tud játszani rajta? —■ kérdezte. Anna Mária nyúlt érte, de 6 csak a „Boci-boci tar­kát” pötyögtette le. Már ezen is jót derültünk. Utá­na a csendes, hallgatag Berényi Feri vette a kezé­be, és olyan szépen penget­te, mintha a rádióból hal­lottuk volna. Bosnyák Bélának jó ötle­te támadt: — Tegyél kulcsot a hú­rokra. Feri szót fogadott. Elját­szotta az „Ablakod alatt peng a gitár” — kezdetű dalt. Mintha haway-gitár szólt volna. A HÍMZETT sólyom Varga Imre nemrégen kapta meg őrsvezetői meg­bízatását. — Amikor ötödikes vol­tam — mondta — az egyik tizenkét évfolyamos iskolá­ba jártam. Édesanyám rá­érő idejében hímzett egy szép őrsi zászlót. Sólyom volt a közepén. Az a zászló azóta nagyon a szívemhez nőtt. Édesanyám, meghalt, s ezt hagyta örökül rám. Elcsuklik a hangja. — Most nagyon izgulok. A következő őrsi összejö­vetelen ugyanis szeretném megkérni a fiúkat: legyen Sólyom az őrsünk neve. Akkor... akkor a zászló lenne az én őrsvezetői lel­kiismeretem. Cseppkő utcai pajtások. Mindannyian örülünk, szép otthonotoknak. Űjévi jókí­vánságként üzenjük, hogy a Pajtás olvasói együttérez- nek veletek, s szívből jövő üdvözletüket küldik. Füleld János Négyen a gyermekotthon lakói közül: Tibi, Anna-Máxia, Patrí­cia és Imre Azóta nem nézünk ide­genül egymásra. A gitár közelebb hozott mindany- nyiunkat. A gitár, amely barátságunk jelképe lett. Gól előtti izgalom

Next

/
Thumbnails
Contents