Pajtás, 1969. január-június (24. évfolyam, 1-25. szám)

1969-01-09 / 1. szám

A PARLAMENTBEN Tizennégy évvel ezelőtt, 1954 karácsonyén nyílt ki először az ország legszebb épületé­­nek, a Parlamentnek a főkapuja az úttörők előtt. Azóta kishíján százezer gyerek ünnepelt, szórakozott néhány órácskát a monumentális kupolacsarnokban és a szomszédos, díszes ter­mekben. Jónéhány óriásfenyő utazott ide az ország távoli erdeiből. Hogy melyikből lett a legszebb!A karácsonyfa - ki tudja? Az idei például a Soproni Tanulmányi Erdő­­gazdaságban nőtt fel. Az AKOV 22-es üzem­egységének a szocialista brigádja hozta ide. A gépkocsit Varga Sándor elvtárs vezette, tel­jes biztonsággal. Van is gyakorlata, hiszen hatodik éve ő a szállítómester. A fenyő délceg, tizennyolc méteres terme­tén több mázsa szaloncukor és egyéb dísz ragyogott. S alatta nóta, móka, kacagás volt a javából. A több, mint hatezer kék- és vö­­rösnyakkendős vendéget a Syrius-zenekar, híres művészek - köztük Rodolfó bűvész - és számos fiatal táncdalénekes szórakoztatta. S ki tudja, hány naplóba került be ez a mondat: „Életem legszebb érái voltak ezek." A HÁROM KEDVES MÓKAMESTER , kőbányai Vágó Orsolya azt álmodta egy­szer, hogy Pifék megelevenedtek, kiugrottak a Pajtás utolsó oldaláról és olyan fölfordu­lást csaptak, hogy alig lehetett utánuk rendet csinálni a szobában. Orsika azért nem bánta meg, mert úgymond ,,... ilyen jót egész életemben nem kacagtam”. — Milyen jó lenne, ha nem csak álmomban, hanem egyszer a valóságban is megeleve­nednének) — gondolta magában. És ime, máris teljesül a kívánsága. A Par­lament kupolacsarnokában egyszerre csak a színfalak mögül előugrik a kajlafülű Pis, a mindig rosszban sántikáló Herkules és a nagyorrú, kopasz Tonton bácsi. Olyan tap­sot kapnak, hogy hajdanán talán Foxi Maxi, Kandúr Bandi és Maci Laci arathatott volna hasonlót. Aztán megered a beszélgetés­­ róluk. Balázs Józsi például azt is tudja, hogy Pá­rizsban születtek, a Vaillant című francia gyermeklapban. Onnét indultak el európai hódító körútjukra. Ma már jó néhány ország­ban ők a gyerekek kedvencei. Molnár Ági elárulja, hogy ő, ha kezébe veszi a Pajtás legújabb számát, először is Pifék történetét böngészi át. (Ági lenne az egyedüli?) Így legalább jókedvvel fog a többi írás elolvasásához is. A Rozmaring őrsben más a helyzet. Ők megfogadták, hogy mindig csak együtt né­zik végig Pifék kalandjait, mégpedig az őrsi összejövetelen. Mókamestert éppen azért nem is választottak. Hát kell különb mókames­ter Pifnél és társainál? Szórádi Laciék még ennél is tovább men­tek. Egy kis őrsi színtársulatot alakítottak és a legkülönfélébb klubdélutánokon meg­elevenítik Piték mulatságos kalandjait. A jelmezeket természetesen maguk készítették a papírból. (Mit nem adnának, ha egyszer a parlamenti Pitéket is meghívhatnák ma­guk közé!?) S ekkor a beszélgetést a megszólaló tánc­zene szakítja félbe. A társaságból többen fölkerekednek, hogy táncra kérjék a három kedvencet. De sajnos, sehol sem találták őket. Amilyen hirtelen jöttek, ugyanúgy el is tűntek. Végülis valaki megjegyezi: — Ne keressétek! Lehetséges, hogy azóta már egy másik ország úttörő karácsonyfa ünnepségén szórakoztatják a gyerekeket. A HAGY VARÁZSLÓ Fergeteges taps köszönti Tél­apót, amint nagy kucsmájában, piros köntösében, hófehér sza­kállal feltűnik az óriási fenyő alatt. — Ó az! Hadics László! — kiáltja a felfedezés örömével az egyik fiú. Szomszédja fürge mozdula­tokkal igyekszik megörökíteni­­ a kezében levő mappán az Ope­rett Színház népszerű művé­szének minden mozdulatát. — Én mutatom majd be a csapatnak a Parlament Télapó­ját. Hadics Lászlót pedig nem könnyű utánozni. — Azt meghiszem. Most ta­lálkozom vele itt negyedszer, de minden évben valami újat láttam tőle. Nagy varázsló. A fehér szakállú Télapó, mint­ha csak igazolni akarná lelkes pártfogóját, széttárja karját. Lassan elsötétül a színpad. Po­rondra lép a múlt. . . azután a Jelen. Hadics László egyetlen mozdulatára három nemzedék élete, küzdelme elevenedik meg a nézők előtt. Ha Syriusék játszanak... Díszes tollakkal ékesített in­diánok jelennek meg a kupola­­csarnokban. Méltóságos moz­dulatokkal lépkednek a süppe­dő szőnyegen, akárcsak meg­annyi törzsfőnök. A színpadon petárda robban. Vérpezsdítő muzsikaszó kísére­tében tündöklő csillagocskák röpködnek a levegőben. A Syrius zenekar játszik — adják tovább az úttörők egy­másnak a hírt. Az indián lányok megállnak. Figyelik a zenét. Lábukkal kö­vetik a gyorsuló ritmus üte­mét. Megfeledkeznek az ékes fej­­díszekről, a törzsfőnöki moz­dulatokról. Táncra perdülnek, a shaket járják. Olyan, mint az igazi Amikor a kékes-fekete hajú, keskeny szemű, kimonóban öl­tözött lány ellibeg előttünk, a mellettem álló fiú elismerően csettint nyelvével. — Micsoda élethű jelmez! Olyan mint egy igazi japán. — Valóban jól sikerült a maszkírozás — nyugtázzák a fiú véleményét többen is. Körülfogják a kislányt, s diadalmas arccal vezetik a zsű­ri elé. A nagytekintélyű testü­let elnöke azonban észrevehet valamit, mert lelép a szín­padról. — Kölcsönözted a jelmezt? — kérdi. — Dehogy. Ez igazi ruha. Anyukám vette — rebegi hal­kan a kislány. — Hol? — Tokióban. — Hogy hívnak? — Iwaki Ryoko. A szüleim­mel tartózkodom Budapesten.

Next