Pajtás, 1969. július-december (24. évfolyam, 26-50. szám)

1969-09-11 / 36. szám

Am úgy látszik, szerencséje volt. Az előbb gyülekező sö­tét felhőkből ismét sűrű eső­függöny ereszkedett a tájra. A csobogó zaj, a felélénkült szél elfedte a lassan, szinte milliméterről milliméterre nyi­tott ajtó parányi csikorgásait. Végre kijutott a bástyasétány­ra. Az eső zubogott, és hiába fülelt, ahogy az előbb az ajtónyikorgást, úgy most minden más zajt elfedett. Gyorsan határozott, jobbkéz­re a kápolna kiszögellése kö­rül gótikus támpillérek nyúj­tottak biztos fedezéket. Pillér­től pillérig osont, majd az utolsó pillér mögül kilesve, szinte a falhoz lapulva ara­szolta előre magát a falszo­ros felé. Ezen a részen min­den csendes volt.­­ Akkor a másik oldal felé mentek - gondolta, és óva­tosan felkapaszkodott az olasz bástya két méter széles koronájára. Sötétszürke ruhá­ja már teljesen átázott. Csör­gött róla a víz, amint hason csúszva a széles főfal tete­jén visszafelé igyekezett. Már csaknem a széles lépcsősor­ral egyvonalba ért, amikor az épület szögénél megpillan­totta a két alakot. A fal mellé térdelve nagy igyekezettel dolgoztak valamit. Kissé előbbre kúszott. Egy lörésbe ereszkedve figyelte a két ember tevékenységét. Foga a dermesztővé váló esőtől, hidegtől vacogott, de nagy akaraterővel szorította össze. A járási tanács tornyában már fél hármat ütött az óra, ám a de Villé házaspár még mindig dolgozott. Sebestyén iszonyú akaraterővel tartotta magát. Ahogy a szél meg­élénkült, minden pillanatban a tüsszögés környékezte. Néha-néha egész teste meg­­rázkódott egy-egy elfojtott tüsszentéstől. De nem moz­dulhatott. Az eső ritkulni kezdett, az ég kissé kivilágosodott, ami­kor a két ember egymás mel­lé állt, és valami feszítő tárggyal egy fehérlő kődara­bot kibillentett a helyéről. Emlékezett erre a kőre. Egy gótikus ablakkeret része volt. A vakolatból kibontva fehé­­redett egy része, emlékeztetve a vár látogatóit a Gara-csa­­lád korára. Nem volt sok ideje elmél­kedni ezen a hadnagynak. A kő kibillentve régi ágyától, a féltérdre ereszkedő de Villé karjában és combján pihent. A kő mögé benyúlt az asz­­szony. Pillanatokig, percekig tart­hatott? A hadnagy később sem tudta felidézni, hogy a fotós mennyi ideig kutatott a kő mögött. Végül a nő felegyenese­dett, viharálló vadász­zubbo­nyának öblébe dugott vala­mit, majd nyomban a férfi mellé lépett, és ahogy együt­tes erővel emelték ki a kö­vet, most közösen illesztették vissza helyére. Ezután halk kocogtatás hallatszott. De Villé mintha valamit a kő fölé és alá vert volna be. - Beékelik a követ, hogy ne billenhessen ki - követ­keztetett a hadnagy. De halk csörrenések jelezték, hogy szerszámokat csomagolnak, majd sietve indultak a kápol­na melletti átjáró felé. - Tetten értem, letartóztat­hatom őket - villant át a hadnagyon. - Ketten vannak, és ha erre így felkészültek, egy támadásra is készen áll­nak! - száguldott tovább a gondolatsora. - Ha tűz­harcra kerül a sor, lelőhe­tem őket, de akkor esetleg nem tudjuk meg, hogy kik voltak a segítőtársaik, mit akartak, s tulajdonképpen, azt sem tudom, hogy mit vettek ki a falból? Ezért még nem lőhetek le „turistákat!" Amikor eddig jutott ciká­zó gondolataival, a két em­ber talán másfél méterre osont el mellette. Ismét csi­korogva nyílott a vasajtó, majd jól kivehette a had­nagy, hogy odaát kattan a lakat. Kizárták a bástyasé­tányra. Végre megmozdulhatott. Elgémberedett tagjait pró­bálta nyújtogatni, néhány he­ves mozdulattal, karlengetés­sel, térdhajlítással igyekezett felmelegíteni magát. A várfalon kapaszkodott végig a kapubástya felé. Ott hegyes vastüskék állták útját. Ha megbillen, bármelyik pil­lanatban felnyársalják. Még­sem tehetett mást, összeszed­te minden erejét, és átvetette magát a tüskék fölött. Félkézzel elkapta a kapu­bástya mellvédjének peremét, de úgy érezte, hogy az ujjai kiszakadnak, a válla kifordul, így lógott néhány pillanatig, majd erejét végsőkig meg­feszítve addig húzódzkodott, hogy átdobhassa magát a kapubástya úgynevezett gyi­­lokjárójára. A felvonóhíd lán­cán lecsúszni az eddigiekhez képest gyerekjáték volt. Három perc múlva csodál­kozva meredt rá a járási ka­pitányság ajtajában őrködő ügyeletes. - Mi történt hadnagy elv­társsal? - Bőrig áztam - mondta rekedten, és azonnal az ügye­letes tiszthez sietett. Amíg másik ruhát szerez­tek, egy pokrócba csavarta magát, és úgy számolt be az éjszakai tapasztalatairól. Most már a százados sem mondta, hogy lezárhatja az ügyet.­­ Húzza meg ezt, hadnagy elvtársi­­ nyújtott feléje egy kis pálinkás üveget. — Csoda lesz, ha megússza tüdőgyul­ladás nélkül! Az ital kissé felmelegítette a hadnagyot. Dermedt tag­jait forróság járta át, szeme csillogott, amikor most már percről percre beszámolt a századosnak az előző órák furcsa eseményeiről. (Folytatjuk.) ENDRŐDI ISTVÁN RAJZA

Next