Pajtás, 1969. július-december (24. évfolyam, 26-50. szám)
1969-09-11 / 36. szám
Am úgy látszik, szerencséje volt. Az előbb gyülekező sötét felhőkből ismét sűrű esőfüggöny ereszkedett a tájra. A csobogó zaj, a felélénkült szél elfedte a lassan, szinte milliméterről milliméterre nyitott ajtó parányi csikorgásait. Végre kijutott a bástyasétányra. Az eső zubogott, és hiába fülelt, ahogy az előbb az ajtónyikorgást, úgy most minden más zajt elfedett. Gyorsan határozott, jobbkézre a kápolna kiszögellése körül gótikus támpillérek nyújtottak biztos fedezéket. Pillértől pillérig osont, majd az utolsó pillér mögül kilesve, szinte a falhoz lapulva araszolta előre magát a falszoros felé. Ezen a részen minden csendes volt. Akkor a másik oldal felé mentek - gondolta, és óvatosan felkapaszkodott az olasz bástya két méter széles koronájára. Sötétszürke ruhája már teljesen átázott. Csörgött róla a víz, amint hason csúszva a széles főfal tetején visszafelé igyekezett. Már csaknem a széles lépcsősorral egyvonalba ért, amikor az épület szögénél megpillantotta a két alakot. A fal mellé térdelve nagy igyekezettel dolgoztak valamit. Kissé előbbre kúszott. Egy lörésbe ereszkedve figyelte a két ember tevékenységét. Foga a dermesztővé váló esőtől, hidegtől vacogott, de nagy akaraterővel szorította össze. A járási tanács tornyában már fél hármat ütött az óra, ám a de Villé házaspár még mindig dolgozott. Sebestyén iszonyú akaraterővel tartotta magát. Ahogy a szél megélénkült, minden pillanatban a tüsszögés környékezte. Néha-néha egész teste megrázkódott egy-egy elfojtott tüsszentéstől. De nem mozdulhatott. Az eső ritkulni kezdett, az ég kissé kivilágosodott, amikor a két ember egymás mellé állt, és valami feszítő tárggyal egy fehérlő kődarabot kibillentett a helyéről. Emlékezett erre a kőre. Egy gótikus ablakkeret része volt. A vakolatból kibontva fehéredett egy része, emlékeztetve a vár látogatóit a Gara-család korára. Nem volt sok ideje elmélkedni ezen a hadnagynak. A kő kibillentve régi ágyától, a féltérdre ereszkedő de Villé karjában és combján pihent. A kő mögé benyúlt az aszszony. Pillanatokig, percekig tarthatott? A hadnagy később sem tudta felidézni, hogy a fotós mennyi ideig kutatott a kő mögött. Végül a nő felegyenesedett, viharálló vadászzubbonyának öblébe dugott valamit, majd nyomban a férfi mellé lépett, és ahogy együttes erővel emelték ki a követ, most közösen illesztették vissza helyére. Ezután halk kocogtatás hallatszott. De Villé mintha valamit a kő fölé és alá vert volna be. - Beékelik a követ, hogy ne billenhessen ki - következtetett a hadnagy. De halk csörrenések jelezték, hogy szerszámokat csomagolnak, majd sietve indultak a kápolna melletti átjáró felé. - Tetten értem, letartóztathatom őket - villant át a hadnagyon. - Ketten vannak, és ha erre így felkészültek, egy támadásra is készen állnak! - száguldott tovább a gondolatsora. - Ha tűzharcra kerül a sor, lelőhetem őket, de akkor esetleg nem tudjuk meg, hogy kik voltak a segítőtársaik, mit akartak, s tulajdonképpen, azt sem tudom, hogy mit vettek ki a falból? Ezért még nem lőhetek le „turistákat!" Amikor eddig jutott cikázó gondolataival, a két ember talán másfél méterre osont el mellette. Ismét csikorogva nyílott a vasajtó, majd jól kivehette a hadnagy, hogy odaát kattan a lakat. Kizárták a bástyasétányra. Végre megmozdulhatott. Elgémberedett tagjait próbálta nyújtogatni, néhány heves mozdulattal, karlengetéssel, térdhajlítással igyekezett felmelegíteni magát. A várfalon kapaszkodott végig a kapubástya felé. Ott hegyes vastüskék állták útját. Ha megbillen, bármelyik pillanatban felnyársalják. Mégsem tehetett mást, összeszedte minden erejét, és átvetette magát a tüskék fölött. Félkézzel elkapta a kapubástya mellvédjének peremét, de úgy érezte, hogy az ujjai kiszakadnak, a válla kifordul, így lógott néhány pillanatig, majd erejét végsőkig megfeszítve addig húzódzkodott, hogy átdobhassa magát a kapubástya úgynevezett gyilokjárójára. A felvonóhíd láncán lecsúszni az eddigiekhez képest gyerekjáték volt. Három perc múlva csodálkozva meredt rá a járási kapitányság ajtajában őrködő ügyeletes. - Mi történt hadnagy elvtárssal? - Bőrig áztam - mondta rekedten, és azonnal az ügyeletes tiszthez sietett. Amíg másik ruhát szereztek, egy pokrócba csavarta magát, és úgy számolt be az éjszakai tapasztalatairól. Most már a százados sem mondta, hogy lezárhatja az ügyet. Húzza meg ezt, hadnagy elvtársi nyújtott feléje egy kis pálinkás üveget. — Csoda lesz, ha megússza tüdőgyulladás nélkül! Az ital kissé felmelegítette a hadnagyot. Dermedt tagjait forróság járta át, szeme csillogott, amikor most már percről percre beszámolt a századosnak az előző órák furcsa eseményeiről. (Folytatjuk.) ENDRŐDI ISTVÁN RAJZA