Pajtás, 1969. július-december (24. évfolyam, 26-50. szám)
1969-09-11 / 36. szám
Aki már látta az angol gyep hasonlíthatatlan zöld színét, még az is meglepődik, ha Londonból jövet kitekint a gép ablakából. Mint smaragd csepp a színét változtató tengerben — tűnik fel az Ír sziget, Európa legnyugatibb pontja, amelyen két ország terül el, az Ír Köztársaság, valamint Észak-Írország. Az utóbbi hivatalos neve: Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyság, s ez a kifejezés pontosan tükrözi a „brit szigetek” néven emlegetett ország egyes részei közötti kapcsolatot. Az alkotmány szerint valamennyi országrész egyetlen államot alkot. Az utazó számára úgy tűnik azonban, hogy a balrahajtáson, a mértéktelen teaiváson és a birkahús-evésen kívül ezekben az országrészekben vajmi kevés a közös. A legfeltűnőbb hasonlatosság az, hogy az angliai Londonban ugyanazon nevű cégek árulják a zoknit, a hűtőszekrényt, és a női hajfonatokat, mint a skóciai Glasgowban, vagy az észak-írországi Belfastban. Éppen a belfasti utcákat járva tűnik fel mégis valami, amivel sehol másutt nem találkozni a brit szigeteken. A középületeken, a kirakatokban, a térképen, sőt még a turistáknak szánt emléktárgyakon is ott díszeleg Észak-Írország nemzeti címere: véres tenyér egy háromlevelű lóherében. Hátborzongató nemzeti embléma, de indokoltan az. A háromlevelű lóhere az ország évszázados szegénységére utal: „Itt már az is szerencseszámba megy, ha háromlevelűt talál valaki!” — vélik az írek. És a véres tenyér? Története a XI. századig nyúlik vissza, amikor a Skandináviából kalandos tengeri utakra induló viking kalózok között a két O’Neil fivér is vitorlát bontott. Az úton megegyeztek: amelyikük keze először érinti a szárazföldet, azé a sziget. A fiatalabbik hajója már egy hosszal győzni látszott, amikor bátyja kirántotta kardját, tőről lemetszette saját jobbkezét és kidobta a partra. Így először az ő keze érintette a földet és ő volt egyben az utolsó olyan hódító is, aki saját vérét ontotta érte. Azok az évszázadok ugyanis, amelyek ezután következtek, már az ír lakosságot tizedelték. S a brit hódítók elleni függetlenségi harc csak 1921-ben ért véget, amikor a sziget déli részén — 16 megyében — megalakulhatott az Ír Köztársaság. Az északi területeken a betelepült angol és skót protestáns vezetők a Nagy-Britanniához való csatlakozást választották. A sziget kettéosztottságában gyökereznek azóta is azok a súlyos problémák, amelyeknek megoldhatatlansága a közelmúltban erre az országrészre irányította a világ érdeklődésének reflektorát. Újkori vallásháború ? Elegendő akárcsak néhány órát tölteni Belfastban ahhoz, hogy az ember szembe kerüljön Észak-Írország legszembetűnőbb sajátosságával, a vallási megkülönböztetéssel. Mintha középkori vallásháborúk egyik megkésett harcmezőjén járnánk: állás: csak protestánsoknak — kiadó lakás, csak protestánsoknak! A félmillió katolikus — a lakosság egyharmada — jogfosztott, másodrendű állampolgár saját országában, vallása miatt a legelemibb állampolgári jogoktól — szavazati jog, munkához való jog — megfosztva él. Ezeknek a jogoknak a gyakorlását, e kirívóan középkori állapotok megszüntetését tűzte zászlójára az a polgárjogi mozgalom, amely az elmúlt hónapokban valóságos lőporos hordóvá változtatta Észak- Írországot. Belfast — amikor éppen nem tornyosulnak barikádok az úttesteken — tulajdonképpen csendes és álmos, inkább vidéki kisváros, semmint főváros. Hogy mégis az, azt csupán elnagyolt kormányzati negyede árulja el. Parlamentje még Európa építészetileg leghíresebb törvényhozó csarnokai mellett is látványosságszámba megy. A mi Rózsadombunkhoz hasonló, lankás tájból messze kiemelkedik. Az igazi meglepetés mégis belül fogadja a látogatót. Pontosan úgy fest, mint „idősebbik testvére”, a londoni parlament: alsóháza is van, szenátusa is. «No mun VÉRTES ÉVA ÉSZAK-ÍRORSZÁGI ÚTIJEGYZETE Két viking vitorlát bont 16