Pajtás, 1969. július-december (24. évfolyam, 26-50. szám)

1969-10-09 / 40. szám

ápolt utakon sétálgat, s kisüt a nap, ami Genf­ben már kora tavasztól gyakori, megpillanthatja a Mont Blanc havas, szikrázó csúcsát. Ami a genfi levegőt illeti, meglehe­tősen párás, a légnyomás eléggé vál­tozó, mégis a gazdag emberek, vagy ezzel talán keveset mondtam, a na­gyon gazdag emberek, milliomosok és nemcsak svájciak, hanem a világ minden részéből, előszeretettel épít­keznek a Genfi tó partján vagy a vá­ros környékén. Svájc közismert az órai páráról. Ennek egyik központja Genf. Nem szabad azt hinni azonban, hogy az órák itt olcsóbbak, mint másutt, leg­feljebb a külföldi turisták számá­ra készített kis kakukkos vagy fa­házikó formájú, óraszámba alig ve­hető emléktárgyak. A svájci órának csaknem egyforma ára van Rómá­ban, Londonban vagy akár Bécsben vásárolja azokat az ember, mi több, külföldön esetleg még olcsóbb, ha csempészik őket és így vám- és adó­mentesen kerülnek eladásra. A csempészek javarészt azonban lakat alá kerülnek, mivel a jövedelmező üzletág csínját-bínját nemcsak ők, hanem az egyes országok rendőrsége is ismeri. Genf nemzetközi jellegének meg­van az előnye és a hátránya is. Ma­gam részéről szívesebben tartózko­dom Genfben, mint akármelyik sváj­ci városban, mert a svájciak legen­dásan ridegek, fukarok, a külföldiek közül legfeljebb ha a milliomosokat tisztelik. E tulajdonságukat magam is tapasztaltam. Jól illusztrálja egy tréfa, ami nem tudom, hogy svájci embertől ered-e, én mindenesetre egy olasz munkástól hallottam. Olaszok tízezerszám dolgoznak Svájcban, ahol keresni lehet, élni kevésbé, mint mondták, és ahol a legnehezebb fizikai munkát az olasz, spanyol, gö­rög és északafrikai, finom kifejezés­sel élve „vendégmunkások” végzik el. No de lássuk a tréfát. Íme: Zürichben, a Bahnhof Strassén egy fiatalember megszólít egy jólöltözött férfit: — Uram — mondja —, öt frankra volna szükségem, az édesanyám hal­doklik. A férfi ezt kérdezi: — Tagja a ked­ves édesanyja a temetkezési egylet­nek? — Igen — feleli a fiatalember. — Hát akkor rendben van — mondja a férfi és továbbmegy. Ez a kis tréfa zürichi. Genf ennél enyhébb, hiszen nem is ennyire svájci. Az adatok szerint tizenkétezer olyan külföldi család él állandóan a város falai között, ahol a családfő valamelyik nemzetközi szervezet dol­gozója. Így aztán a száznyolcvanöt­ezer lakosból kilencvenezer külföldi. Ebbe már beletartoznak azok az ide­genek is, akik nem annyira munká­jukból, mint inkább tőkéjükből, és annak kamataiból élnek. Rengeteg a fiatal ember. Ezek többnyire ugyancsak a különféle nemzetközi szervezetek alkalmazott­jai. Gépírónők, titkárnők, tolmácsok, tisztviselők ... Többnyire egyedül él­nek, hármasával-négyesével üldögél­nek munka után kis kávéházakban, bisztrókban, vagy éppenséggel ott­hon. Mert Genf azért meglehetősen unalmas város. E tekintetben talán folytatja a korábbi hagyományokat. S ha ezt nem is kívánom el tőlük, egyet azonban mindenki megirigyel­het: a háborút a genfi nagyapák is legfeljebb ha képről, vagy a film­híradókból ismerik csak. CSAPÓ GYÖRGY AZ ÉGBENYÚLÓ HEGYEKKEL KOSZORÚZOTT, MESÉS SZÉPSÉGŰ GENFI TÓ A VÁROSTÓL EGY UGRÁSNYIRA JELLEGZETES SVÁJCI TÁJ TÁRUL ELÉNK. TEHÉNNEL ÉS NÉ­PI VISELETBE ÖLTÖZÖTT ÁLLATTENYÉSZTŐK­KEL, AKIK PÁSZTORÜNNEPET ÜLNEK HEGYMÁSZOK AZ ALPOK HÓVAL BORÍTOTT CSÚCSAIN

Next