Pajtás, 1969. július-december (24. évfolyam, 26-50. szám)
1969-10-09 / 40. szám
ápolt utakon sétálgat, s kisüt a nap, ami Genfben már kora tavasztól gyakori, megpillanthatja a Mont Blanc havas, szikrázó csúcsát. Ami a genfi levegőt illeti, meglehetősen párás, a légnyomás eléggé változó, mégis a gazdag emberek, vagy ezzel talán keveset mondtam, a nagyon gazdag emberek, milliomosok és nemcsak svájciak, hanem a világ minden részéből, előszeretettel építkeznek a Genfi tó partján vagy a város környékén. Svájc közismert az órai páráról. Ennek egyik központja Genf. Nem szabad azt hinni azonban, hogy az órák itt olcsóbbak, mint másutt, legfeljebb a külföldi turisták számára készített kis kakukkos vagy faházikó formájú, óraszámba alig vehető emléktárgyak. A svájci órának csaknem egyforma ára van Rómában, Londonban vagy akár Bécsben vásárolja azokat az ember, mi több, külföldön esetleg még olcsóbb, ha csempészik őket és így vám- és adómentesen kerülnek eladásra. A csempészek javarészt azonban lakat alá kerülnek, mivel a jövedelmező üzletág csínját-bínját nemcsak ők, hanem az egyes országok rendőrsége is ismeri. Genf nemzetközi jellegének megvan az előnye és a hátránya is. Magam részéről szívesebben tartózkodom Genfben, mint akármelyik svájci városban, mert a svájciak legendásan ridegek, fukarok, a külföldiek közül legfeljebb ha a milliomosokat tisztelik. E tulajdonságukat magam is tapasztaltam. Jól illusztrálja egy tréfa, ami nem tudom, hogy svájci embertől ered-e, én mindenesetre egy olasz munkástól hallottam. Olaszok tízezerszám dolgoznak Svájcban, ahol keresni lehet, élni kevésbé, mint mondták, és ahol a legnehezebb fizikai munkát az olasz, spanyol, görög és északafrikai, finom kifejezéssel élve „vendégmunkások” végzik el. No de lássuk a tréfát. Íme: Zürichben, a Bahnhof Strassén egy fiatalember megszólít egy jólöltözött férfit: — Uram — mondja —, öt frankra volna szükségem, az édesanyám haldoklik. A férfi ezt kérdezi: — Tagja a kedves édesanyja a temetkezési egyletnek? — Igen — feleli a fiatalember. — Hát akkor rendben van — mondja a férfi és továbbmegy. Ez a kis tréfa zürichi. Genf ennél enyhébb, hiszen nem is ennyire svájci. Az adatok szerint tizenkétezer olyan külföldi család él állandóan a város falai között, ahol a családfő valamelyik nemzetközi szervezet dolgozója. Így aztán a száznyolcvanötezer lakosból kilencvenezer külföldi. Ebbe már beletartoznak azok az idegenek is, akik nem annyira munkájukból, mint inkább tőkéjükből, és annak kamataiból élnek. Rengeteg a fiatal ember. Ezek többnyire ugyancsak a különféle nemzetközi szervezetek alkalmazottjai. Gépírónők, titkárnők, tolmácsok, tisztviselők ... Többnyire egyedül élnek, hármasával-négyesével üldögélnek munka után kis kávéházakban, bisztrókban, vagy éppenséggel otthon. Mert Genf azért meglehetősen unalmas város. E tekintetben talán folytatja a korábbi hagyományokat. S ha ezt nem is kívánom el tőlük, egyet azonban mindenki megirigyelhet: a háborút a genfi nagyapák is legfeljebb ha képről, vagy a filmhíradókból ismerik csak. CSAPÓ GYÖRGY AZ ÉGBENYÚLÓ HEGYEKKEL KOSZORÚZOTT, MESÉS SZÉPSÉGŰ GENFI TÓ A VÁROSTÓL EGY UGRÁSNYIRA JELLEGZETES SVÁJCI TÁJ TÁRUL ELÉNK. TEHÉNNEL ÉS NÉPI VISELETBE ÖLTÖZÖTT ÁLLATTENYÉSZTŐKKEL, AKIK PÁSZTORÜNNEPET ÜLNEK HEGYMÁSZOK AZ ALPOK HÓVAL BORÍTOTT CSÚCSAIN