Pajtás, 1970. január-június (25. évfolyam, 1-25. szám)
1970-01-01 / 1. szám
Reggel óta Simonyi Bélának hívták Mindössze egy iskolai bizonyítvány tanúskodott erről, amelybe utoljára az 1943 44-es tanévben írtak osztályzatokat. Az idén, az 1944/45-ös tanévet folytatná Simonyi Béla, az ő számára már nem a polgári negyedik osztályába írják be a magyar nyelv és irodalom, vagy a számtanjegyeket. Simonyi Béla tegnap reggel még nem adta volna ki kezéből a kartonkötésű füzetet, de most már hiába szorongatná ... teljesen hiába. A nyáron korábban jelezték a légiveszélyt. Mindenki tudta, hogy a szirénák hullámzó üvöltésétől a bombázók érkezését jelző dübörgő motorzajig körülbelül tíz perc idő van arra, hogy az óvóhely-csomagot kézbekapják, és a megerősített pincékbe siessenek. Most már a repülők együtt érkeznek a szirénahanggal, ha egyáltalán megszólalnak a szirénák, és nem bombasivításokkal, iszonyatos dörrenésekkel jelzik a légiveszélyt maguk a gépek. Tegnap is így történt. A csoportot a Duna menti kisváros főutcáján keresztül kísérték. A dombtetőre épült bazilika mellett kanyarodtak el a kockakövekkel kirakott úton, amelyet több ujjnyi vastagon csúszós, nyálkás sár borított. Velük szemben egy motorizált osztag közeledett. Erősen túráztatták a gépeket, hogy a síkos, sáros köveken felkapaszkodhassanak. Talán ezért nem vették észre a közeledő repülőgépek dübörgését, és csak az első bomba süvöltése szakította ki belőlük a kiáltást: — Légi veszély! Bombáznak! Akkor már fröcskölt a föld, összeolvadtak a dörrenések. Az egyik motoros vontató kissé megemelkedett, és a több emletes saroképület kapujába vágódott. Erre a pillanatra még pontosan emlékezett. Aztán csak a dübörgést hallotta, és maga sem tudta, mit csinál. Lehet, hogy csak percek teltek el, de úgy érezte, órák is elmúlhattak, ameddig meg mert mozdulni. Óvatosan feszítette szét a könyökét, és próbált felemelkedni a sok mázsányinak érzett súly alatt. Füle mellett rögök hullottak, kopott siltes sapkáját lesodorták a fejéről, de mégis erőlködött, és végül világosságot látott. Talán tíz-tizenöt méterre feküdt a kockaköves úttesttől, a valaha gondosan parkosított domboldalban, amelyen most kusza összevisszaságba borultak a fatörzsek, és a virágágyások helyén bombatölcséreket öveztek a barna földhányások. Megpróbált felugrani, de a hátára nehezedő föld csak mocorogni engedte. Most ismét repülőgépek dübörgése közeledett, amelyet süvöltő hang követett. Dörrenések sorozatával szántották végig a gépágyúk az úttestet, és a motorizált osztag maradványait. Fejét karjára ejtve várt tovább. Az idő újra mérhetetlenné vált. Percek, órák teltek el? Nem tudta. Ilyen csendet még sosem érzett. Mintha némafilmet látott volna. Az emberek, kapkodó sietséggel rohangáltak az úton. Megtorpantak, mutattak valamerre és tovább rohantak, ő is megmozdult. Centiről centire feszengve, kúszva próbált szabadulni a földhányás alól. Fél métert jutott előre, egy tölcséralakú gödör pereméig. Fejjel lefelé kapaszkodott tovább, és amikor lábai is kiszabadultak a földhányás alól, a gödör mélyére bukott. Óvatosan guggolt néhány percig. Az előbbi némaság lassan oldódott, és mint amikor vizet rázott ki fürdés után a füléből, kissé fájdalmas pattanásokkal érkeztek hozzá a hangok. A csoportot, amelynek soraiban hajtották a támadás előtt, hiába kereste. Az úton csak zöldesszürke egyenruhákat látott. Viszszabújt a gödör mélyére, és az eget nézte, amelyet egymásba kapaszkodó hófelhők szőttek be. Besötétedett már, amikor elszánta magát, és óvatosan kimászott a bombatölcsérből. (Folytatjuk) ÖRSI FERENC: 4