Pajtás, 1970. január-június (25. évfolyam, 1-25. szám)

1970-01-01 / 1. szám

R­eggel óta Simonyi Bélának hívták Mindössze egy is­kolai bizonyítvány tanúskodott erről, amelybe utoljára az 1943 44-es tanévben írtak osz­tályzatokat. Az idén, az 1944/45-ös tanévet folytatná Simonyi Béla, az ő szá­mára már nem a polgári negyedik osztályába írják be a magyar nyelv és iro­dalom, vagy a számtan­je­gyeket. Simonyi Béla tegnap reg­gel még nem adta volna ki kezéből a kartonkötésű fü­zetet, de most már hiába szorongatná ... teljesen hiába. A nyáron korábban je­lezték a légiveszélyt. Min­denki tudta, hogy a sziré­nák hullámzó üvöltésétől a bombázók érkezését jelző dübörgő motorzajig körül­belül tíz perc idő van ar­ra, hogy az óvóhely-csoma­got kézbekapják, és a meg­erősített pincékbe siesse­nek. Most már a repülők együtt érkeznek a sziréna­hanggal, ha egyáltalán megszólalnak a szirénák, és nem bombasivításokkal, iszonyatos dörrenésekkel jelzik a légiveszélyt maguk a gépek. Tegnap is így történt. A csoportot a Duna menti kisváros főutcáján keresz­tül kísérték. A dombtetőre épült bazilika mellett ka­nyarodtak el a kockakö­vekkel kirakott úton, ame­lyet több ujjnyi vastagon csúszós, nyálkás sár borí­tott. Velük szemben egy motorizált osztag közele­dett. Erősen túráztatták a gépeket, hogy a síkos, sá­ros köveken felkapaszkod­hassanak. Talán ezért nem vették észre a közeledő re­pülőgépek dübörgését, és csak az első bomba süvöl­­tése szakította ki belőlük a kiáltást: — Légi veszély! Bombáz­nak! Akkor már fröcskölt a föld, összeolvadtak a dör­renések. Az egyik motoros vontató kissé megemelke­dett, és a több emletes sa­roképület kapujába vágó­dott. Erre a pillanatra még pontosan emlékezett. Aztán csak a dübörgést hallotta, és maga sem tudta, mit csinál. Lehet, hogy csak percek teltek el, de úgy érezte, órák is elmúlhattak, amed­dig meg mert mozdulni. Óvatosan feszítette szét a könyökét, és próbált fel­emelkedni a sok mázsányi­­nak érzett súly alatt. Füle mellett rögök hullottak, kopott siltes sapkáját le­sodorták a fejéről, de még­is erőlködött, és végül vi­lágosságot látott. Talán tíz-tizenöt méterre feküdt a kockaköves út­testtől, a valaha gondosan parkosított domboldalban, amelyen most kusza össze­visszaságba borultak a fa­törzsek, és a virágágyások helyén bombatölcséreket öveztek a barna földhányá­sok. Megpróbált felugrani, de a hátára nehezedő föld csak mocorogni engedte. Most ismét repülőgépek dübörgése közeledett, ame­lyet süvöltő hang követett. Dörrenések sorozatával szántották végig a gép­ágyúk az úttestet, és a mo­torizált osztag maradvá­nyait. Fejét karjára ejtve várt tovább. Az idő újra mérhetetlenné vált. Per­cek, órák teltek el? Nem tudta. Ilyen csendet még sosem érzett. Mintha némafilmet lá­tott volna. Az emberek, kapkodó sietséggel rohan­gáltak az úton. Megtorpan­tak, mutattak valamerre és tovább rohantak, ő is meg­mozdult. Centiről centire feszengve, kúszva próbált szabadulni a földhányás alól. Fél métert jutott elő­re, egy tölcséralakú gödör pereméig. Fejjel lefelé ka­paszkodott tovább, és ami­kor lábai is kiszabadultak a földhányás alól, a gödör mélyére bukott. Óvatosan guggolt néhány percig. Az előbbi némaság lassan ol­dódott, és mint amikor vi­zet rázott ki fürdés után a füléből, kissé fájdalmas pattanásokkal érkeztek hozzá a hangok. A csoportot, amelynek soraiban hajtották a táma­dás előtt, hiába kereste. Az úton csak zöldesszürke egyenruhákat látott. Visz­­szabújt a gödör mélyére, és az eget nézte, amelyet egy­másba kapaszkodó hófel­hők szőttek be. Besötétedett már, amikor elszánta magát, és óvato­san kimászott a bombatöl­csérből. (Folytatjuk) ÖRSI FERENC: 4

Next