Pajtás, 1970. július-decenber (25. évfolyam, 26-52. szám)

1970-07-02 / 26. szám

/ A TAKÁTS GYULA Vitorlás a berken 4. Az öcsém sorolta a szigeteket. Alkonyi szél borzolta a fa csú­csát és amikor a Hosszúláphoz ért, hogy ott majd kikötünk, Jurasich Gerzson felállt, minket pedig leültetett, mert eddig csak álltunk a színe előtt és azzal — térképet elő! — szavakkal az üve­ges verandájuknak vette lépteit. A lépcsőről még vissza is fordult. — Hány éves vagy? — Tizennégy — vágta rá Samu. — Akkor lettem én hajóinas —­ de már izgalmunkban alig hallottuk meg ezt is. Amint visszajött, kezében a vas­tag atlasszal, még a lépcső tetejé­ről megkérdezte: — Kitől hallot­tatok a Hosszúlápról? — Perc Jánostól. — A bivalyos Perc? — súgta és úgy kérdezte, mintha maga is keresne. Nem a földrajzi mappán, mert azt a kezében tartotta, de valahol messze, egy olyan könyv­ben, amelyikben még az öreg tengeri medvék se írják be se a szélességi, se a hosszúsági körök adatait, de még a hajónapló évét és napját sem. — Honnan ismeritek? — Ott van — mutattam az északi bástya falára. Jurasich Gerzson hirtelen oda­­nézett, de máris visszakapta a tekintetét, mint akit zavarba hoz­tunk. — Hol? — Itt lent a malomárok part­ján őrzi a tőzeget. A kapitány kinyitotta a nagy balatoni térképet. Csak úgy fény­lett a sok zöld között a kék. Az­tán a tó déli partján — de mint­ha rezgett volna a karja —, né­zegette a berket. S hogy miért, miért nem, csak annyit mondott: — Itt született az öreg Perc is ... Ebből mára elég ... Majd holnap folytatjuk, de vele!... — Na, milyen a hajó? — kér­dezte a vacsoránál apánk. összenéztünk, és eszünkbe se jutott, hogy a kapitány festmé­é­nyéről kérdez. Csak azon rémül­tünk meg a hajó szóra, hogy mi bizony el is felejtettük a mi ha­jónkat még csak megemlíteni is. Azt a hajót, amelyiken útrakel­nénk majd Perc János országába. — Elfelejtettük kérdezni — nyögte ki Samu. — Talán nektek festi? — cso­­dálkozott apám. — Nem azt... — Akkor? — Az igazit, amelyikért oda­mentünk. — Ezen meg ő csodál­kozott el. Láttuk, hogy két külön malom­ban őrölünk. Rátértünk hát a Balaton kölykezte berekre és szó szót követve, akkor este tudtuk meg csak, hogy Jurasich Gerzson szülőföldje ez a balatoni berek. Erre aztán még jobban megfé­­nyesedtek kertünk fölött a csil­lagok. Mert azok néztek ránk. Ott aludtunk szembe velük, a napozóház betontetején. És alig­hogy átlépett reggel a napkelté­vel Pere János az olaj világából azon a kis drótháló-kapun a tő­zeg oldalára, már ott is álltunk előtte. — Beszéltünk a kapitánnyal. — Huszár? — sziszegte a szája végiből. •— Hajós! — vágtuk rá egy­szerre és olyan büszkén, mintha Széchenyit idéznénk a hajózásról. — Akkor nem ismerem — és hátat fordított az öreg szűrrel és ment a fészer alá, ahol a tanyája volt. — Hát nem ismeri a Jurasich... —, de be sem fejeztem, máris visszafordult. — Hát hol van? — Épp olyan gyorsan kérdezett és fordult fe­lénk, mint ahogy a kapitány for­dult a kertjükben a falnak, ami­kor meghallotta a Perc nevet. — Ott! — mutattam föl a fo­lyóra néző domb oldalára. A kis macskabajszú ember csak nézte a dombot. — Mondják meg neki, hogy itt van, itt a domb lábánál a Perc Vendel fia... Itt van, de nem ér rá, mert most is őrizni kell neki... Éjjel és nappal egyvég­­tében ... Még most is. Mi pedig azon nyomban a hí­don, föl a dombon és csengettünk erősen a kapitány napkorongos kapuján. (Folytatjuk)

Next