Pajtás, 1970. július-decenber (25. évfolyam, 26-52. szám)
1970-07-02 / 26. szám
/ A TAKÁTS GYULA Vitorlás a berken 4. Az öcsém sorolta a szigeteket. Alkonyi szél borzolta a fa csúcsát és amikor a Hosszúláphoz ért, hogy ott majd kikötünk, Jurasich Gerzson felállt, minket pedig leültetett, mert eddig csak álltunk a színe előtt és azzal — térképet elő! — szavakkal az üveges verandájuknak vette lépteit. A lépcsőről még vissza is fordult. — Hány éves vagy? — Tizennégy — vágta rá Samu. — Akkor lettem én hajóinas — de már izgalmunkban alig hallottuk meg ezt is. Amint visszajött, kezében a vastag atlasszal, még a lépcső tetejéről megkérdezte: — Kitől hallottatok a Hosszúlápról? — Perc Jánostól. — A bivalyos Perc? — súgta és úgy kérdezte, mintha maga is keresne. Nem a földrajzi mappán, mert azt a kezében tartotta, de valahol messze, egy olyan könyvben, amelyikben még az öreg tengeri medvék se írják be se a szélességi, se a hosszúsági körök adatait, de még a hajónapló évét és napját sem. — Honnan ismeritek? — Ott van — mutattam az északi bástya falára. Jurasich Gerzson hirtelen odanézett, de máris visszakapta a tekintetét, mint akit zavarba hoztunk. — Hol? — Itt lent a malomárok partján őrzi a tőzeget. A kapitány kinyitotta a nagy balatoni térképet. Csak úgy fénylett a sok zöld között a kék. Aztán a tó déli partján — de mintha rezgett volna a karja —, nézegette a berket. S hogy miért, miért nem, csak annyit mondott: — Itt született az öreg Perc is ... Ebből mára elég ... Majd holnap folytatjuk, de vele!... — Na, milyen a hajó? — kérdezte a vacsoránál apánk. összenéztünk, és eszünkbe se jutott, hogy a kapitány festméényéről kérdez. Csak azon rémültünk meg a hajó szóra, hogy mi bizony el is felejtettük a mi hajónkat még csak megemlíteni is. Azt a hajót, amelyiken útrakelnénk majd Perc János országába. — Elfelejtettük kérdezni — nyögte ki Samu. — Talán nektek festi? — csodálkozott apám. — Nem azt... — Akkor? — Az igazit, amelyikért odamentünk. — Ezen meg ő csodálkozott el. Láttuk, hogy két külön malomban őrölünk. Rátértünk hát a Balaton kölykezte berekre és szó szót követve, akkor este tudtuk meg csak, hogy Jurasich Gerzson szülőföldje ez a balatoni berek. Erre aztán még jobban megfényesedtek kertünk fölött a csillagok. Mert azok néztek ránk. Ott aludtunk szembe velük, a napozóház betontetején. És alighogy átlépett reggel a napkeltével Pere János az olaj világából azon a kis drótháló-kapun a tőzeg oldalára, már ott is álltunk előtte. — Beszéltünk a kapitánnyal. — Huszár? — sziszegte a szája végiből. •— Hajós! — vágtuk rá egyszerre és olyan büszkén, mintha Széchenyit idéznénk a hajózásról. — Akkor nem ismerem — és hátat fordított az öreg szűrrel és ment a fészer alá, ahol a tanyája volt. — Hát nem ismeri a Jurasich... —, de be sem fejeztem, máris visszafordult. — Hát hol van? — Épp olyan gyorsan kérdezett és fordult felénk, mint ahogy a kapitány fordult a kertjükben a falnak, amikor meghallotta a Perc nevet. — Ott! — mutattam föl a folyóra néző domb oldalára. A kis macskabajszú ember csak nézte a dombot. — Mondják meg neki, hogy itt van, itt a domb lábánál a Perc Vendel fia... Itt van, de nem ér rá, mert most is őrizni kell neki... Éjjel és nappal egyvégtében ... Még most is. Mi pedig azon nyomban a hídon, föl a dombon és csengettünk erősen a kapitány napkorongos kapuján. (Folytatjuk)