Pajtás, 1986. január-május (41. évfolyam, 1-19. szám)

1986-01-09 / 1. szám

ELMONDTA VARGA LÁSZLÓ, AZ ÚTTÖRÖSZÖVETSÉG FŐTITKÁRA HÉTKÖZNAP IS LEHET — Kérdezték a Pajtás szerkesz­tői, hogy mondanék-e valami új­évi köszöntőt. A gyerekekre, a közös születésnapunkra, 86-ra meg úgy általában . . . Hát persze, hogy mondok, hisz szívem sze­rint minden egyes kisdobost és úttörőt külön is megköszöntenék! Aztán azt is megkérdezték: sze­retnék-e manapság gyerek lenni? Szeretnék! Nemcsak azért, mert minden felnőttben él valami só- várgó nosztalgia a saját hajdan volt gyereksége után, akár tagad­ja, akár bevallja. Szerintem gye­reknek lenni mindig jó, de ezt legkevésbé maguk a gyerekek tudják. Amikor éppen benne van­nak, akkor minden igyekezetük­kel ki akarnak lábalni belőle, hogy mások, többek, felnőttebbek legyenek, s csak később döbben­nek rá: kár volt az időt sürget­ni. . . És nem azért szeretnék most, 1986-ban gyerek lenni, mert soha ilyen felhőtlen nem volt a gyerekkor. Bizonyos érte­lemben — és itt sok mindent fel­sorolhatnék — a mai gyereknek mindenből több „kiszolgálás” jut. Ruhából, ennivalóból, szórakozás­ból, lehetőségekből — egészen az elektronikus játékokig és az űr­hajós hivatásig. Másfelől azonban akadozik a „szolgáltatás”: a csa­ládok meghitt együttlétéből, az egymás iránti mindennapos fi­gyelemből ... Minden év elején eszembe jut egy képtelen ötlet: össze kellene számolni egyszer, hogy hány meg hány drága pénzért, boltban vásá­rolt karácsonyi ajándék jut janu­árra a megunt és félredobott já­tékok sorsára, s hány gyerek egyik legszebb ünnepi emléke maradt az anyuval együtt sütött kalács illata, vagy az apuval kö­zösen épített hóember, „akinek” sárgarépa orrát is együtt faragták. Pedig a kalácsnak már a morzsáit is eltakarították, s a hóemberből is talán már csak egy tócsa ma­radt ... Manapság nemcsak a világpoli­tikában, hanem a gyerekek életé­ben is egyre nagyobb szerepet kell játszania a „diplomáciának”. Az egymás mellett élő családtagok és az egymást szinte alig ismerő, szomszéd családok között megpró­bálhatnák az összekötő kapocs szerepét játszani. Az úttörőmoz­galom negyvenedik születésnapjá­ra készülődés — túl a sok-sok el­tervezett programon, túl az ün­neplésen, a visszaemlékezésen — akkor volna igazán tartalmas és értékes, ha mind több család is részt tudna, szeretne, akarna vál­lalni belőle. S ez a gyerekek szü­letett „diplomáciája” nélkül ne­hezen megy! Ha a szülő folyvást csak azt hallja, hogy a többieknek milyen jó cuccaik vannak, meg a diszkó­ba is elengedik őket — csak le­gyint, mérgelődik, s előbb-utóbb oda se figyel. De ha azt hallja, hogy X. apukája milyen jól foci­zik és hány remekbe sikerült gólt lőtt az őrsi kiránduláson — „mert az az apuka ott volt, eljött ve­lünk!” —, akkor erre felkapja a fejét, s legközelebb talán már ő lesz a csodacsatár . .. Vagy egy másik példa: ha a szülők otthon megtudják, hogy az osztály másik őrsének tagjait a kocsival rendel­kező papák-mamák hétvégén ki­vitték egyikük telkére, s ott aztán olyan nagyszerű őrsi buli volt, hogy a híre héthatárra elhallat­szott, legközelebb — talán... — maguk javasolják: „hívd meg hozzánk a srácokat, csak csinál­jatok rendet a tatárjárás után!” Meggyőződésem, hogy manap­ság maguk a gyerekek tudják leg­jobban kimozdítani elefántcsont­tornyukból a családokat. Ez pe­dig mindenkinek csak hasznára válik! Sok gyerek talán legyint most, és azt morogja: „Nekem az ilyes­mire nincs időm! A felnőtt hiva­talosan nyolc órát dolgozik, ne­kem legalább tizet kell tanulnom, s akkor még nem is számítottam az összes különórát, ahová elza­varnak, pedig egyetlen porcikám se kívánja . ..” A gyerekek agyonterhelése sze­rintem elsősorban nem iskolai és nem is mozgalmi gond. Inkább az, hogy a botfülű gyereknek zon- goraórára kell járnia, pedig nagy­szerű számítástechnikai progra­mokat tudna készíteni, a titokban verset írót pedig karate-tanfo­lyamra Íratják be, ahelyett, hogy esténként hagynák egy kicsit to­vább olvasni. A legtöbb gyerek­vágy, gyerekigény jóformán el sem jut a szülőkig, megmarad az „ugyanhagyjálmárbékénédes- fiam!”, vagy a gyerekduzzogás szintjén. S ha a gyerek nem azt a lehetőséget kapja meg, amiben a legtöbbet tud produkálni, ha nem a tehetségének és adottságának megfelelően töltheti amúgyis szűkre szabott szabad idejét — akkor már nem is szeret olyan nagyon gyerek lenni! Ráadásul itt van ez a mi eléggé agyonszervezett életünk, amely­ben jóformán minden percet má­sok osztanak be helyettünk. Eb­ben a világban óriási szerepe van — vagy inkább lenne! — a bará­toknak, de a gyerekek legtöbb­ször nem maguk választják meg társaikat. Az úttörőmozgalom egész jelenének és jövőjének egyik kulcsa, hogy az őrs való­ban a barátok társasága legyen. Akikkel jó együtt lenni, akikkel öröm már találkozni is, s akikkel — ha magunk mellett tudjuk őket — könnyebb elviselni a csalódá­sokat is. Újévi köszöntőnek talán szokat­lan mindez, de úgy éreztem, hogy évkezdő útra valóként erre is szükség van . . . 1986-ban bizonyára nagyon sok érdekes eseményről, hasznos cselekedetről, ünnepi programról 2 i

Next

/
Thumbnails
Contents