Pécsi Figyelő, 1893. július-szeptember (21. évfolyam, 52-77. szám)

1893-07-01 / 52. szám

XXI. évfolyam. Pécs, 1893. julius 1-én. 52-ik szám. Előfizetési árak: egész évre . . 6 frt — kr. félévre .... 3­0 — » Negyedévre . . 1 » 50 » Egy hóra . . . — ¡ 50 « Egyes szám ára 8 kr. Kiadóhivatal: PÉCSETT, Széchenyi-tér 12. sz. (Nádosy-féle ház) hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszó­­lalások intézendők.­­ Figyelő (Pécsi Hírlap.) Megjelenik hetenként kétszer: szerdán és szombaton. Szerkesztői iroda: PÉCSETT, Széchenyi­ tér 12. sz hová a lap szellemi részét illető r­ minden közlemény inté­­­zendő. Kéziratok vissza nem adatnak Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek föl. Egyes számok kaphatók: Weidinger N. utóda Demján I., Valentin K. fia (Széchenyi-tér), Hochrein József és fiai (Széchenyi-tér), Koszi János (fő-tér), Böhm Manó (fő-utcza) papír- és könyvkereskedéseiben. Előfizetési fölhívás Mai számunk első lévén e félévben, ez alkalommal tisztelettel kérjük úgy az eddigi előfizetőinket, mint a nagyközönsé­get, hogy lapunkat továbbra is becses­­ pártfogásukra méltassák. Lapunk az e nemű lapok között a­­ legolcsóbb, hetenkint kétszer jelenik meg , s előfizetési ára 1 hóra csak 50 kr. (1 korona) 3 „ 1 frt 50 „ 3 ® n ® v ® » Az előfizetési pénzeket kérjük minél előbb beküldeni, hogy a lap szétküldésé­ben zavar ne támadjon. Hátralékosainkat is figyelmeztetjük, hogy a­kik hátralékaikat rövid idő múlva nem küldik be, azoknak beszüntetjük a lap további küldését. Teljes tisztelettel A «Pécsi Figyelő» (Pécsi Hírlap) kiadóhivatala. Kossuth Lajosról. „Ha Magyarországon minden lap — pedig jó sok van — minden nap írna valamit Kos­suthra], eleget akkor se írhatna róla a magyar sajtó.“ — így ír az „E g­y e t­é r t­é s“-ben Eöt­vös Bálint dr., ki Eötvös Károlylyal és Károlyi Gábor gróffal együtt volt Turinban az öreg Kossuthnál. Mivel pedig mi minden hirt, mely Kossuthról szól, minden czikket, mely az ő nagy nevével csak valamelyes összefüggésben van is, reprodukálunk, ezúttal is átveszszük e nagy érdekességű czikkelyt az „Egyetérté­s“­­ből. A czikk tovább így szól Kossuthról. A természet mivoltát megírni nem bajos, de lehetetlen. Közönséges ember mivoltát is alig lehet leírni; az embernagyságok olyatén jellem­zésére pedig, hogy magát az embert, a belső embert ismerjük meg, nem egy, de száz leírás, ismertetés szükséges és ezeknek ki kell terjedni a legaprólékosabbnak látszó dolgokra is. Ilyen megismerésre méltó embernagyság Kossuth, ő ugyan tagadja ezt. Mikor a legutóbb Turinban járt képviselők között arról volt szó, hogy az 1848-iki nemzeti átalakulást olyanná a milyen lett, csak ő és az ő egyénisége tette, és nem Széchényi, ha kezé­ben marad a vezetés, sem Deák, ha már akkor élére állt volna annak, nem vezette volna úgy és abban az irányban Magyarországot, akkor azt mondá Kossuth : Ne tulajdonítsák azt egye­dül nekem, ne tulajdonítsák azt embernek, ma­guk a viszonyok fejlődtek úgy, hogy máskép nem is lehetett eljárni, mert egy ember nem igazgathatja egy nemzet sorsát tetszése szerint. Való igaz. A nemzeti élet szövevényében minden egyes ember tényező, hiszen utóvégre is a nem­zet sem egyéb, mint egyes emberek összege különféle viszonylatokban, s e viszonylatok egyik tényezője, az emberi egyed, nemcsak saját mi­voltától függ, hanem azok mivoltától is, a­kikkel a viszonylatban áll. F*» az oka annak, hogy nagy ,­nagy emberei vannak. De nt­rn­­sak akkor nagyok ezek a nagy emberek, a kor a történelem előtt látszanak annak, ha­nem nagyok az előtt is, az után is, csakhogy nincsenek meg azok a viszonylatok, a­melyekben kitüntethetik nagyságukat. Ám, ha mélyebben vizsgálódunk, látni fogjuk, hogy az úgynevezett nagy időkben a tömeg bizalma csodálatos módon épen ahhoz fordul, a­ki ez idő emberének legalkalmasabb, a­ki önmagában rejti mindazokat az érzelmeket, szenvedélyeket, a­melyeket követni akkor min­denki akar. Részben a viszonyok, de jó részben az egyéniség varázsa is uralkodik az eseménye­ken. S csak Kossuth kiváló szerénysége nyilat­­­kozik meg akkor, midőn az egyéniségre háramló érdemet is a viszonyoknak tulajdonítja. Hiszen, mikor galambősz emberek ma is lelkesedve me­sélik, hogy Kőrösön a jámbor­gyík példájának fölhozásával micsoda lelkesedésre gyújtotta a népet, bámulattal csodáljuk a szónoki erőt, mely egyszerű hasonlatot úgy alkalmaz, hogy nép­­szenvedély kél ki belőle. Ha az arató ember — úgymond — lábával véletlenül a­gyíkra lép, ez a szelid állat is fölemeli fejét s iparkodik a lábát megharapni; hát mi hatalmas magyar nemzet, gyáván tűrjük-e, hogy az ellenség va­sas csizmával gázoljon végig rajtunk ? Mily egy­szerű, s Kossuth ajkán mégis vihar volt. Ez a hatalmas szónoki képesség kötött le minket is. Akár a német császárról, akár az angol uralkodóról, akár az olasz királyról, akár az egyszerű számtani dolgokról beszélt, a mély gondolkodás, a kifejezések találósságának olyan erejével fejezte ki magát, a­mely leküzdhetetle­­nebb hatást idézte elő. Pedig ma mások a hatás eszközei. Már akár a természeti tudományok hatalmas lendü­letének, akár a kedélyi művelés hiányának az iskolától fölfelé tulajdonítsuk is ezt, bizonyos, hogy a mai fiatalság rémitően józan. S ez a józanság nemcsak a fiatalság jellemzője. Bizo­nyos erkölcsi fogalmak kezének kiveszni, nagy kárára az emi­ereknek, íin­­aczi­ csak észbeli, hanem kedélyi, érzelmi életet is élnek. És mind­ennek daczára tökéletes volt az ő hatása, ám­bár saját elveit nem vetkőzte le a mi ked­vünkért. Az emberek megítélésénél ma szokás meg­különböztetni különféle közéleti és sokféle ma­gánéleti szempontot. Kossuth azt mondja: Lás­sák uraim, én még régi ember vagyok, én nem tudom a becsületet megkülönböztetni, én nem tudom az embert kétfelé vágni s azt mondani, ez a fele jó ember, ez a fele gazember. És itt megint el kell ismerni igazságát. A golyó, ha kicsorbul, egyik felén jó lehet ugyan, de azért­­ mégsem jó, mert már nem mindenütt gömbölyű. A „Pécsi Figyelő“ tárczája. A nőtlenségről. — Száz bolondság közül, melyet az ember életében szándékosan vagy véletlenül elkövet, bizonyára legnagyobb bolondság meg nem há­zasodni. — De az Istenért jó uram, nem fél ön ilyent mondani ? Nem látja-e, hogy egész tábor veszi önt körül; egész tábor, mely kész harczra kelni az ön merész állításai ellen ? — Elfogadom a kihívást! Szembe szállok a költő s a számító kalmár fegyverével. A köl­tőnek azt mondom, hogy a házas élet egyetlen édes pillanatában több költészet van, mint a nőtlenség összes gyönyöreiben. A kalmárnak pedig bebizonyítom, hogy a boldogulásra leg­biztosabb kétszer-kettő a házasság. — No már ez igazán vakmerőség, a há­zasságot nevezni a boldogulás eszközének. Uram, tudja meg, hogy a mai világban csakis a nőt­len ember boldogulhat. A nőtlenség: kenyér és így ön csakis kenyéririgységből beszélhet ellene. Ugyan mi válhatik olyan jámbor halan­dóból, aki a házasság járma alá hajtotta fejét ? A múlt árnyéka, visszhangja egy szeszélynek. A nős férfi hasonló az el nem intézett okmány­hoz, melyet a sors örökös unalomra kárhoztatva, az irattárba dobott, honnan már csak akkor bolygatják ki poros nyugalmából, ha megetet a moly vagy a­­ penész. Ellenben a legény­ember közkézen forog mint az aprópénz. A nőtlenség olyan, mint a hirdetés, érdekes rek­lám, melyet minden nő kíváncsian olvas végig és ha síerét ejti, szerez is magának a kívána­tos portékából legalább — egyet. Szóval a nőt­lenség: pálya, melyből meg lehet élni, míg a házasság sötét zsák­utcza, melyben az embert iszonyúan eldöngethetik a­­ házibarátok. A férjet megöli az egyhangúság és a divat. Hiába, csak nincs kellemesebb dolog, mint nőtlennek lenni. — Igen, de annál kellemetlenebb ám nőtlennek — maradni. — Maradni, maradni. Ki gondolna olyan messzire! Aztán mi nem is állítjuk, hogy holtig nőtlenek maradunk. Minden embernek megjön az az ideje. — Ah, igen drága urak ! Mikor a pillangó elégette szárnyait, hű marad a rózsájához. A­­ férfi fenékig kiüríti poharát, dőzsöl, csapodár-­­ kodik, pazarol , „aztán megjön a maga ideje“ mankóra szorul, fáradt, köszvényes, köhögős lesz, gyomrát a sok édesség megrontotta, bénult inakkal, reszkető idegekkel eszébe jut a gyó­gyító hidegvíz — és megházasodik. Az ilyen férj azután csakugyan árnyéka múltjának és nem érdemel egyebet, minthogy neje halálra kínozza, a világ pedig kigúnyolja, kinevesse. — Éles szavaiból az vehető ki, hogy fia­talon kell házasodni. De Istenem! hogyan le­hetséges ez, mikor napjainkban a legszerencsésebb férfi is harmincz-harminczötéves lesz, míg va­lamire vergődik, ellenben a leánynak alig nőtt meg a baja egy arasznyira, már annyi az igénye, hogy hetvenhét szállító is alig győzi kiszolgálni, hogyan győzze hát egyetlenegy férj­t kifizetni. Legjobb volna egy kis megfordított török szo­kást behozni: minden nőnek több férje volna, hogy annál szebb legyen — a ruhája. — Nagy igazságtalanság. Nincs jobb gazda, mint a szerető nő. Tehát csak arra törekedjünk, hogy szeretetre méltók legyünk és vége a nagy aggodalomnak. Én igazán nem értem, hogyan telhetik valakinek kedve a nőtlenségben. Hiszen ez valóságos zsellérkedés. Az ember azt se tudja, hová hajtsa a fejét. Kietlen magány az élete, mely egy szál virágot sem terem. A garcson

Next