Pécsi Figyelő, 1894. április-június (22. évfolyam, 40-77. szám)
1894-04-03 / 40. szám
évfolyam. Pécs, 1894. Április 3-án. 40-ik szám. Előfizetési árak: Egész évre . . 6 írt — kr. félévre . . . . 30 — » Negyedévre . . 1 » 50 « Egy hóra . . . — » 50 » Egyes szám ára 5 kr. Kiadóhivatal: PÉCSETT, Széchenyi-tér 12. sz. (Nádosy-féle ház) hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólalások intézendők. Pécsi Figyelő (Pécsi Hírlap.) Megjelenik hetenként háromszor: kedden, csütörtökön és szombaton. Szerkesztői iroda: PÉCSETT, Széchenyi-tér 12. szová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kéziratok vissza nem adatnak Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fö Egyes számok kaphatók: Weidinger N. utóda Demján I., Valentin K. fia (Széchenyi-tér), Hochrein József és fiai (Széchenyi-tér), Koszi János (fő-tér), Böhm Manó (fő-utcza) papír-és könyvkereskedéseiben. Kossuth Lajos a sírban. A végbucsu utolsó szavai elhangzottak . . a koporsót leeresztették a vérrel megszentelt anyaföldbe . . . Kossuth Lajos a sírban nyugszik. Az Isten adta, az Isten elvette! Legyen áldott szent neve. Ott alussza örök álmát abban a földben, a melyet viszontlátni annyiszor vágyódott, de a melynek viszontlátását megtagadta önmagától. Ilyen temetést még nem látott a világ, mint a minő a Kossuth Lajosé volt. Ott állott a sir körül az egész nemzet sírva, zokogva. Elvesztettük Atyánkat s veszteségünk nagysága megmérhetetlen. Nincs többé élő tiltakozás a 67-iki gyászos kiegyezés ellen, de azért az a skr ott a Batthyány és Deák-mauzóleumok közt örök tiltakozás marad hazánk függetlenségének könynyelmű eljátszása ellen. Oda zarándokolnak majd az ország minden részéből az unokák, a késő nemzedékek, míg csak egyetlen magyar él e földön itt, hogy az édes haza végtelen szeretetét sohase feledjék el s ha a szükség úgy hozza magával, örömmel áldozzák éltüket s vérüket a hazáért, mint a dicső 48-iki elődök. Ha van fájdalom a földön, — pedig van, — azt csak mi érezzük ; ha vannak, kiknek vigasztalásra égető szükségük van, úgy azok mi vagyunk. A legnagyobb szabadsághős, a század csodája, nemzetünk büszkesége a sírban ! Eltemették, átadták az anyaföldnek a képzelhető legnagyobb halotti ünnepséggel. És lehetetlen, hogy sírva ne gondoljunk minden képzelmet felülmúló tragikus életére éppen most, midőn veszteségünk nagyságát érzi kevés kivétellel szegény, gazdag, ifjú, öreg, asszony, leány. Elhagyatva, magányosan élt az emberi nagyság elérhető magaslatán, ősz fürtök övezték dicső homlokát. Teste görnyedt 92 szenvedésekkel teljes esztendőnek nehéz súlya alatt. Aggkorát nem vigasztalta az általa fölszabadított magyar nép környező szeretete. Idegenben élt, száműzetésben, messze tőlünk. Arcza redőit nem simogatták gyöngéd, vidám unokák. Fiai vívták a létföntartás nehéz harczát és megtagadták maguktól a család édes örömeit, nem akarván szaporítani a hontalan magyarok számát. Bárhova tekintett, mindenütt a múltat látta. Sehol sem nyílt szemei előtt egy szebb jövőnek virányos reménye. Oda volt minden. Egyebe sem maradt, csak emlékei. És ami áldásnak látszott, az is végzetes súlylyal nehezedett sorsára. Lángszelleme halványíthatlan fényoszlopokban égett, rémesen megvilágítva előtte múltat, jelent és jövőt. Prófétai korához és küldetéséhez megadta a csodát művelő természet a látnoki erőt. Nagy emberek az emberiségnek, a nemzetüknek tett nagy szolgálatokat megváltják saját boldogságukon. A látnoki erőt sohasem tekintették az istenek áldásának . Kossuth Lajos szivét is tépte az a látomány, mely népe jövőjéről látnoki szemei előtt feltárult. A miért ő harczolt, a miért ő szenvedett, a miért ő hontalan lett, azt könnyelműen oda dobta az élő nemzedék múló, apró előnyökért. Kossuth lelkét örök dicsőséggel koszorúzott tettekre ragadták az eszmék. A modern kor semmire sem becsüli az eszméket, lábbal tapossa az élet nemesebb tartalmát és ujjongva tánczolja körül a modern arany borjút, az érdeket. Kossuth hadat szent a gazságnak, a hazugságnak és az árulásnak. Legyőzetett! Hisz a költő szerint is: e földön a nemesnek ez a végzete. A népszabadság, a nemzet nagysága, a magyar állami függetlenség voltak eszményei s azok maradtak is. A jelenkor beérte a közös ügyekkel, a kvótával, az udvaronczsággal és az érte járó jutalmakkal. Kossuth jelszava volt: törvény, jog és igazság; a jelenkoré: az alku és a vásár. Így hálálta meg az élő nemzedék Kossuth Lajosnak egy hosszú élet vívódásait, szenvedéseit és munkáját. Kétséget sem szenved, hogy a magyar nemzet szíve mélyéből érezte ősz vezérének igazát. A magyar nép bálványozta mindig, a mint bálványozta akkor, a midőn példátlan hatalmú szavára fegyvert ragadott jogtiprás, árulás és esküszegés ellen. De mit tehetett ez a szegény magyar nép, mikor azok, akik fölötte hatalmasok, elnémították még a lelkiismeretet is. Mit tehetett a magyar, mikor a nemzet önrendelkezési joga eszközül használtatok elnyomatására, idegen, vagy udvari érdekek és hiúdicsvágyak kielégítésére. Kossuth Lajos sohasem mulasztotta el figyelmeztetni nemzetét a fenyegető veszélyre. Szava olyan erőteljes, ékes és meggyőző volt, mint ifjú korában. Leveleiben egyesült a tudomány, a ragyogó irály fénye a tapasztalatok gazdagságával és prófétai ihlettséggel. Ő a régi maradt. Ő mindig oly elérhetlen nagy volt, mint hajdanra; de mi, mi nagyon eltörpültünk, mi független magyar hazafiakból öszszezsugorodtunk osztrák-magyar játékbábokká. Mi, kik lerahatlan hálával tartozunk a Gondviselésnek, amiért egy Kossuth Lajos nekünk született, míg élt, hallottuk szózatát, de nem követtük tanácsát; süket füleknek beszélt ő, és akik hallhatták volna szavát, jól bedugták a fülüket, hogy szava ne hathasson szívükhöz, lelkükhöz. És most temetésén ott volt a nemzet a fájdalomnak oly nagy kifejezésével, amely példa nélkül áll. De bármily nagy a fájdalom, — mert az, — vajján ki lett-e egyenlítve azzal az, amit életében tenni elmulasztottunk ?! Temetésétől távol maradt a közös ügyes, osztrákba oltott hazafiság embereinek jelentékeny része, élén a magyarnak csúfolt kormánynyal. Ugyan hogy is kompromittálták volna magukat 13 próbás lojalitásukban a „forradalmár“ temetésén való megjelenéssel? Hisz nem vagyunk mi Olaszországban, Svájczban, vagy Francziaországban. Nem tesz semmit. Kossuth földi alakja bár az enyészetnek átadatott, de elvei örökké fognak élni. A függetlenségi eszme híveinek csoportja nem veszti bátorságát. Szüntelenül visszhangoztatja Kossuth szavait, szüntelenül emlékezteti a nemzetet arra, hogy önállóság nélkül nincs szabadság, függetlenség nélkül nincs fönnmaradás. A magyar nép nem mond le soha a függetlenség reményéről. Kossuth lesz dicső példányképünk és küzdelmi erőnknek kiapadhatlan forrása. És ő ott fent az Isten csillagtrónja előtt könyörögni fog, mint életében tette, hogy hallgassa meg árván maradt népe buzgó kérését. Lefutott a legfényesebb csillag az ég boltozatáról, sötétség maradt utána. Nyugodjál békében nagy halott ! Kossuth Lajos temetése. A ravatalnál. Pálmák és déli növények közt lobogtak a nehéz viaszgyertyák Kossuth Lajos koporsójánál a nemzeti múzeum csarnokában. Kivont kardos, gyászruhás fiatalemberek őrizték a ravatalt és öreg, meggörnyedt honvédek hajtották le fáradtan ősz fejüket a hazatért kormány lábaihoz. A lépcsőkön némán és meghatottan szakadatlanul törekedett fel a sokaság, mely kalaplevéve megállt egy perezre a kormányzó koporsója előtt, búcsúszavakat rebegett felé, meghajtotta fejét, egy-egy babérlevelet tépett imádságos könyvébe a koszorúkról, aztán ismét tova vonult, leereszkedve a lépcsőkön. A hallgatag menetben összegyűlve haladtak gazdagok és szegények, úri hölgyek és paraszt asszonyok. A ravatalos csarnok kapujában álló rendezők, amint megfigyelték, percenként százan-százhúszan mentek el a koporsó előtt. A vidéki küldöttségek egymás után érkeztek folytonosan. Lehetetlen azokat elsorolni, annyi volt. Szombaton a reggeli órákban igen megható jelenet játszódott le a múzeum előtt. Egy csapat honvéd-huszártiszt lovagolt el az utón. Az ülői útról jöttek s a Károly-körut felé tartottak. Elől ment egy őrnagy, utána századosok, főhadnagyok, hadnagyok, mind összevéve valami harminczan. Amint a csarnok kapuja elé értek, valamennyien jobbra néztek s katonásan tisztelegtek a ravatalon fekvő Kossuthnak. A Kossuth-család tagjai két ízben voltak a ravatalnál szombaton. Elsőbben a délelőtti temetésről jövet, másodízben délután 5 órakor. A koszorúkat özönével hozták. A kocsik, megrakva koszorúval, hosszú vonalban álltak a muzeum előtt s folyton jöttek itt meg uj küldöttségek friss virággal, friss babérral. A koporsó felbontása. Szombaton délután 5 órakor hirtelen elzárták a múzeum előcsarnokának kapuit, s a nagy halott hivatalos agnoszkálását végezték a ravatal mellett. A szomorú aktusra megjelentek a Kossuth-testvérek, a hatóság küldöttei és több bizalmi férfiúi. Márkus József polgármester rendeletére lecsavarták a srófokat a sárga tölgyfa-koporsóról, felnyitották a a fedelet, amely alatt volt a vékony, üvegfedeles ólomkoporsó. Ünnepélyes komolysággal konstatálták valamennyien, hogy az örökös álmait nyugvó halott ebben a koporsóban: Kossuth Lajos. Az arca alig változott, csak kissé megnyúlt, a száj nyitva volt, a hibátlan fogsor látszott, az áll azonban egészen leesett. A szomorú aktus alatt a gyászoló fiúk elfordultak, hogy édesapjuknak megváltozott arczát ne lássák. A hivatalos eljárás alig tartott pár perczig. Azután a jelenlevők P u 18 7 k y, a múzeum igazgatójának hivatalos szobájába vonultak, ahol az eljárásra vonatkozó jegyzőkönyvet megszerkesztették. A temetés. Már reggel 11 órakor nem lehetett mozogni Budapest utczáin. Sűrü tömegekben hullámzott a közönség s elfojtott szavai úgy hangzottak fel, mint a távoli tenger hullámainak méla mormolása. Az utczákon a polgárőrség és tűzoltóság vont kordont, amelyen belül csak külön igazolványnyal lehetett megjelenni. Kilencz óra után megérkezett a gyönyörű, ezüsttel gazdagon díszített fekete bársony drapériás, barokk stilü halottas kocsi, mely elé nyolcz ezüstszerszámos, csatáros, fekete ló volt fogva. Lassanként megérkeztek a küldöttségek. Tíz óra előtt öt perccel érkezett meg Márkus polgármester vezetése mellett a Kossuth-család. Csupán Ruttkayné nem jött el. Az öreg matrónát kifárasztotta az elmúlt napok izgalmas betegen feküdt lakásán. Mindjárt ezután megkezdődött a gyászszertartás. A budai dalárda által énekelt Hymnust az óriási néptömeg kalaplevéve hallgatta meg. Bent a ravatal fölött az ősz Sárkány Sámuel evang. püspök tartotta meg gyászbeszédét, mely után Jókai Mór mondotta el halk, reszkető hangon gyönyörű beszédét, mely méltó volt a nagy halotthoz s a jelen volt