Pécsi Figyelő, 1894. október-december (22. évfolyam, 117-159. szám)

1894-10-02 / 117. szám

XXII. évfolyam. Pécs, 1894. október 2. 117-ik szám. Előfizetési árak: Egész évre . 6 frt— kr. Félévre . . . . 3 ›— ‹ Negyedévre . . 1 »50 ‹ Egy hóra . . . -- ‹50 ‹ Egyes szám ára 5 kr. Kiadóhivatal: PÉCSETT, Széchenyi-tér 12. sz. (Nádosy-féle ház) hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fölszó­­lalások intézendők. Pécsi Figyelő (Pécsi Hírlap.) Megjelenik hetenként háromszor: kedden, csütörtökön és szombaton. Szerkesztői iroda: PÉCSETT, Széchenyi-tér 12. sz hová a lap szellemi részét illető minden közlemény inté­zendő. Kéziratok vissza nem adatnak Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek föl Egyes számok kaphatók: Weidinger N. utóda Damján I., Valentin K. fia (Széchenyi-tér), Hochrein József és fiai (Széchenyi-tér , Koszi János (fő-tér), Böhm Manó (fő-utcza) papír-és könyvkereskedéseiben. Mélyen tisztelt közönség! Az utolsó évnegyed beálltával ismét bizalom­mal fordulunk a nagy­közönséghez, kérve, hogy azon pártfogást, támogatást és jóakaratot, mely lehetővé tette a lap eddigi fennállását, irányunk­ban a jövőre is fenntartani szíveskedjék. Mi nem ígérünk vásári szatócshoz sem illő reklámcikkek­­ben olyan dolgokat, melyek nem egyebek hum­bugnál, s a nagyközönség félrevezetésére irányul­nak, hanem törekszünk tisztességes munka által bebizonyítani, hogy a lapunkat olvasó közönség pártolására érdemesek vagyunk. A „PÉCSI FIGYELŐ“, mely sohasem volt kapzsi nyerészkedésre alapítva, az ország legolcsóbb heti­lapja, mert előfizetési ára: egész évre . . 6 frt negyed évre 1 frt 50 kr. fél évre ... 3 frt egy hóra . — 50 kr. Egyes példány 5 kr. Vidéki előfizetések legegyszerűbben postautal­­ványon küldhetők be. Egyúttal hátralékosainkat is ismételve kér­jük, miszerint szakítsanak hagyományos szoká­saikkal s az előfizetéseiket ne utólag teljesítsék. A nagyközönség pártolását ismételve kérjük s maradunk honfiúi tisztelettel A „PÉCSI FIGYELŐ“ (Pécsi Hírlap) kiadóhivatala, hogy ilykér az a haszon, mely a bérlőknek jut, a városnak lenne megtakarítható, másrészt pedig a városi kezeléssel meg lennének szüntethetők azok a visszaélések, melyek a bérlők által gya­korolt helypénzszedés körül napirenden vannak s melyek az elárusítók azon részét, kik nincsenek elkerülhetlenül városunkra utalva, elriasztják pia­cunktól s ennek drágaságát napról-napra fokozot­­tab mértékben idézik elő. A bérbeadás hívei ellenben hivatkozva a ta­pasztalatra erősen vitatták, hogy a házikezelés eddig a város egyetlen jövedékénél sem vált be, előre látható tehát, hogy a helypénzszedési jog bérlete révén a város pénztárába befolyó nagy összeg ennek házi kezelésbe vétele esetén ennek felén is alul szállna, már pedig az eddig elért összegű jövedelemre a városnak okvetlenül szük­sége van s igy azt kétes kísérletekkel kockára tenni nem szabad. Hivatkoztak különösen a fogyasztási adó körül tett tapasztalatokra és sóhajtozva emleget­ték a boldog időket, midőn a fogyasztási adó bérbe volt adva és szépen jövedelmezett a város­nak, míg most a házi kezelésben nemcsak nem jövedelmez, hanem még veszteséggel is jár. Hát lesz ez sajnos jelenség, ha így van, de véle­ményünk szerint ennek mégsem lehet egészen a házi kezelés az oka, mert a fogyasztási adó körüli viszonyok az utóbbi időben lényeges válto­zásokon mentek keresztül, melyek annak jövedel­mezőségét a kezelési rendszertől eltekintve nagy­ban befolyásolják. Először is azon időben, mikor a fogyasztási adó bérbe volt adva, maga a város is sokkal kisebb összeget fizetett ezért az állam­kincstárnak, mint most, tehát kisebb jövedelem mellett is nagyobb tiszta haszon volt elérhető ; másodszor pedig nem szabad szem elől téveszteni, hogy a bornak a filloxeravész és az új italmérési adó folytán való megdrágulása a fogyasztást is tetemesen csökkentettel. Lehet, hogy bérbeadás esetén azért akadna vállalkozó, ki tekintélyes hasznot biztosítana a városnak ezen jövedékért is, de ennek ismét csak a nagyközönség adná meg az árát, mert a bérlő kénytelen lenne a közönséget oly zaklatásokkal terhelni, melyektől most a házi kezelés mellett mentesítve van s ez is csak ér valamit. S ez az a főszempont, mely a helypénzsze­­désnél is ajánlatossá tenné a házi kezelést, mert hisz a bérletért fizetett nagy összeg mellett nem csodálható, ha a bérlők minden kigondolható meg­engedett és meg nem engedett eszközt felhasznál­nak bevételeik fokozására, mert hisz ők üzletem­berek, kik csak az üzleti nyereséget tartják szem előtt. Semmi okunk sincs kételkedni abban, hogy rendőrfőkapitányunk igazat mondott akkor, midőn kijelentette, hogy minden tudomására hozott visz­­szaélésért a bérlőket szigorúan bünteti ; csakhogy a visszaéléseknek bizony nagyon csekély százaléka az, mely a rendőrkapitányság színe elé kerül. Részint tudatlanságból, részint pedig indolenciából legtöbb elárusító megelégszik azzal, hogy amúgy istenigazában összeszidja az urakat, ha vele igaz­ságtalanság történik s nem megy azért a pár krajcárért a kapitányság elé panaszával, melynek beigazolására legtöbbször bizonyítéka sincs, mert az a helypénzszedő, ki zsarolásban ludas, rendel­­delkezik annyi élelmességgel, hogy tetten nem kapatja magát. Ennek aztán az a természetszerű következése, hogy az a megzsarolt elárusitó rövid utón vesz magának elégtételt s a vevő közönségre hárítja át, még pedig busás módon, a nagy helypénz­­fizetést. Házikezelés mellett s a helypénzszedési sza­bályrendelet egyszerűsítése után ily visszaélések önmaguktól szűnnének meg, mert elesnék azok szülőoka, a rangánüzérkedés. De a visszaélések és zsarolások útján hajtott jövedelem elmaradása, a­mire törekednie egy vá­rosnak, mint erkölcsi testületnek, morális köte­lessége, kárpótlást nyerne a piaci forgalomnak okvetlenül bekövetkező élénkülésében is, mely egy­részt a kereslet és kínálat közti viszony örökér­vényű törvénye szerint a piacot olcsóbbá tenné, másrészt pedig a törvényesen megjáró helypénz bevételt is gyarapítaná. A közgyűlés csütörtöki határozata után erre ugyan egyhamar nincs kilátás, arra mégis fel­hívjuk a rendőrség figyelmét, hogy ne csak a hi­vatalos helyiségében jelentkező panaszosok ügyei­nek orvoslására szorítkozzék, hanem közegeivel a piacon és a vámoknál is szigorúan ellenőriztesse Ivonne-nal szakítani volna legjobb és kerülnöm. De én nem akarok szakítani. Én szeretem Ivonnet. Je­lenléte nekem rendkívüli erkölcsi és fizikai gyönyö­rűséget okoz. Szeretem féltékenyen. Ha kérője akadna, minden befolyásomat latba vetném férjhezmenetelé­­nek megakadályozására. Egy szóval én nem mondok le róla. Ön azt fogja mondani, hogy én haladok a romlás felé, sülyedek, hogy a veszedelem Damokles kardjaként függ fejem fölött, nem ma vagy holnap fölfedezi a botrányt. Ez a dolog kikerülhetetlen, ez a megoldás olyan biztos, mint a halál. S vannak percek, a­mikor reszketve gondolok ő reá ; a kettő között élve, reménykedem, küzködöm, szeretek és boldog vagyok. Nem a keresztény fordul most önhöz, a­ki nem ismeri kötelességét, hanem az ember, a­ki eddig becsületesnek tudta magát, a a­ki, mielőtt szive megnyilatkoznék, éles látású jó barátjától kéri zavarának megvilágítását, lelki állapotának magyará­zatát. Szinte érzem tisztelendő atyám, hol állott ön meg gondolatában. Ön­magában mondogatja. „Ez szándékos, célzatos bűn, mert itt nem lehet szó kö­zönséges hűtlenségről. Nem az érzékek hirtelen fel­­lobbanásáról, a kiváncsi vágyakozásáról van itt szó. Ez a két nő egészen egyforma, hasonló természetű . No hát egy ideig én is így gondolkoztam. Magam­mal szemben is ilyen őszinte voltam, mint most. Tá­vol voltam attól, hogy a Bertának okozott fájdalom — gyönyörűséget szerezhetett volna nekem. Mikor egyedül voltunk, gyöngédségem és előzékenységem még nagyobb lett, mint eddig. Más részről, ámbár Városi jövedék kezelése. Pécs, 1894. október 1. A helypénzszedés házi kezelésbe vétele iránt tett indítványnak a csütörtöki városi közgyűlésen lefolyt tárgyalása érdekes tanulságokat szolgálta­tott a városi jövedékek kezelése körüli eljárásra vonatkozólag, a­mennyiben a dolog olybá tűnt fel, mintha a városnak, mint erkölcsi testületnek érdekei nem mindig találkoznának a városi nagykö­zönség érdekeivel, sőt még a helyi sajtóban is olvastunk olyféle megjegyzéseket, mintha ez a kettő kizárná egymást. A házi kezelést indítványozók azt állították, A „Pécsi Figyelő“ tárczája. Az ikrek írta: Hugues le Rour. Valville egy pillantással hirtelen végigkutatta az őszi napsugár által megvilágított bokrokat. Senki se hallgatózhatott. Leült a jezsuita páter mellé és mondá: — Azért kértem magamhoz, hogy meggyón­tasson. Úgy­e szükségtelen, hogy letérdeljek és hogy elduruzsoljam a gyónási formulát ? Ismeri az én gon­­dolkozásmódomat, eszméimet s fel fog menteni a szertartásoktól. Aztán meg tulajdonképpen ezúttal nem is a paphoz, hanem a jó baráthoz fordulok . . . Páter Ducastel a fejével bólintott. Valville folytatá: — Kegyed volt az, a­ki nekem ezt a házas­ságot tanácsolta. „Csupán egy baj van a dologban, mondá ön : a Darnetal kisasszonyok ikrek s roppant hasonlítanak egymásra. Azonban ez nem akadály , végül mégis csak az egyik jobban fog önnek tet­szeni, mint a másik.“ Mikor megkezdődtek a vadá­szatok, be is mutattak Darnetaléknál. Az ikrek egyike, Ivonne akkor éppen nem volt otthon a kas­télyban. A telet valahol a déli vidéken töltötte. Ber­tát azonnal megszerettem, még­pedig abban a pilla­natban, a­mint megláttam. Olyan hamar ment, mint a villámcsapás, éppen úgy, mint a­hogy a regények­ben szokás. Szerelmem teljes hevével égett már, mikor Ivonne-nal először találkoztam egy hóval esküvőnk előtt. Ez a találkozás rám nézve fájó meg­lepetés volt. A szerelemtől elfogult emberek gyön­géd vonzalmuk tárgyát egyetlennek képzelik; rosz hatással volt reám, mikor magam mellett láttam imádott eszményem tökéletes mását. A­mi Ivonne­t illeti, — magának megmondhatom, — az első perc­től kezdve megszeretett, és úgy, mikor engem ná­lunk bemutattak, szabadságukban állott volna rólam álmodniok ; példás egyetértésük bizonyára szenvedett volna ez által. Az idén Ivonne eljött hozzánk, hogy a nyarat körünkben töltse. S­ime egy hónapja, hogy Valvilleben időzik. A­mint megérkezett, másnap már tudtam, hogy vége az én nyugalmamnak. Nem vá­dolhatom kacérsággal, van ebben a dologban valami végzetes. Egymás felé közeledve, önkéntelenül is kitárjuk karjainkat . . . Valville megállt. Észrevette, hogy fent a pá­zsitnál neje és sógornője közelednek s éppen egy chrysanténum-csoport előtt megállották. Egyikük le­hajolt s egy pár virágot szakitott le ; azután ismét folytatták utjukat a kert túlsó része felé. Valville sóhajtott s a mint a világos ruha el­tűnt a láthatárról, folytatta : — Nem szeretném, ha félreértene, kedves atyám, ezen beszélgetésünk célját, értelmét illetőleg. Nem arra kérem önt, a­mire kellene. Tudom, hogy

Next