Pécsi Figyelő, 1894. október-december (22. évfolyam, 117-159. szám)
1894-10-02 / 117. szám
XXII. évfolyam. Pécs, 1894. október 2. 117-ik szám. Előfizetési árak: Egész évre . 6 frt— kr. Félévre . . . . 3 ›— ‹ Negyedévre . . 1 »50 ‹ Egy hóra . . . -- ‹50 ‹ Egyes szám ára 5 kr. Kiadóhivatal: PÉCSETT, Széchenyi-tér 12. sz. (Nádosy-féle ház) hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fölszólalások intézendők. Pécsi Figyelő (Pécsi Hírlap.) Megjelenik hetenként háromszor: kedden, csütörtökön és szombaton. Szerkesztői iroda: PÉCSETT, Széchenyi-tér 12. sz hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kéziratok vissza nem adatnak Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek föl Egyes számok kaphatók: Weidinger N. utóda Damján I., Valentin K. fia (Széchenyi-tér), Hochrein József és fiai (Széchenyi-tér , Koszi János (fő-tér), Böhm Manó (fő-utcza) papír-és könyvkereskedéseiben. Mélyen tisztelt közönség! Az utolsó évnegyed beálltával ismét bizalommal fordulunk a nagyközönséghez, kérve, hogy azon pártfogást, támogatást és jóakaratot, mely lehetővé tette a lap eddigi fennállását, irányunkban a jövőre is fenntartani szíveskedjék. Mi nem ígérünk vásári szatócshoz sem illő reklámcikkekben olyan dolgokat, melyek nem egyebek humbugnál, s a nagyközönség félrevezetésére irányulnak, hanem törekszünk tisztességes munka által bebizonyítani, hogy a lapunkat olvasó közönség pártolására érdemesek vagyunk. A „PÉCSI FIGYELŐ“, mely sohasem volt kapzsi nyerészkedésre alapítva, az ország legolcsóbb hetilapja, mert előfizetési ára: egész évre . . 6 frt negyed évre 1 frt 50 kr. fél évre ... 3 frt egy hóra . — 50 kr. Egyes példány 5 kr. Vidéki előfizetések legegyszerűbben postautalványon küldhetők be. Egyúttal hátralékosainkat is ismételve kérjük, miszerint szakítsanak hagyományos szokásaikkal s az előfizetéseiket ne utólag teljesítsék. A nagyközönség pártolását ismételve kérjük s maradunk honfiúi tisztelettel A „PÉCSI FIGYELŐ“ (Pécsi Hírlap) kiadóhivatala, hogy ilykér az a haszon, mely a bérlőknek jut, a városnak lenne megtakarítható, másrészt pedig a városi kezeléssel meg lennének szüntethetők azok a visszaélések, melyek a bérlők által gyakorolt helypénzszedés körül napirenden vannak s melyek az elárusítók azon részét, kik nincsenek elkerülhetlenül városunkra utalva, elriasztják piacunktól s ennek drágaságát napról-napra fokozottab mértékben idézik elő. A bérbeadás hívei ellenben hivatkozva a tapasztalatra erősen vitatták, hogy a házikezelés eddig a város egyetlen jövedékénél sem vált be, előre látható tehát, hogy a helypénzszedési jog bérlete révén a város pénztárába befolyó nagy összeg ennek házi kezelésbe vétele esetén ennek felén is alul szállna, már pedig az eddig elért összegű jövedelemre a városnak okvetlenül szüksége van s igy azt kétes kísérletekkel kockára tenni nem szabad. Hivatkoztak különösen a fogyasztási adó körül tett tapasztalatokra és sóhajtozva emlegették a boldog időket, midőn a fogyasztási adó bérbe volt adva és szépen jövedelmezett a városnak, míg most a házi kezelésben nemcsak nem jövedelmez, hanem még veszteséggel is jár. Hát lesz ez sajnos jelenség, ha így van, de véleményünk szerint ennek mégsem lehet egészen a házi kezelés az oka, mert a fogyasztási adó körüli viszonyok az utóbbi időben lényeges változásokon mentek keresztül, melyek annak jövedelmezőségét a kezelési rendszertől eltekintve nagyban befolyásolják. Először is azon időben, mikor a fogyasztási adó bérbe volt adva, maga a város is sokkal kisebb összeget fizetett ezért az államkincstárnak, mint most, tehát kisebb jövedelem mellett is nagyobb tiszta haszon volt elérhető ; másodszor pedig nem szabad szem elől téveszteni, hogy a bornak a filloxeravész és az új italmérési adó folytán való megdrágulása a fogyasztást is tetemesen csökkentettel. Lehet, hogy bérbeadás esetén azért akadna vállalkozó, ki tekintélyes hasznot biztosítana a városnak ezen jövedékért is, de ennek ismét csak a nagyközönség adná meg az árát, mert a bérlő kénytelen lenne a közönséget oly zaklatásokkal terhelni, melyektől most a házi kezelés mellett mentesítve van s ez is csak ér valamit. S ez az a főszempont, mely a helypénzszedésnél is ajánlatossá tenné a házi kezelést, mert hisz a bérletért fizetett nagy összeg mellett nem csodálható, ha a bérlők minden kigondolható megengedett és meg nem engedett eszközt felhasználnak bevételeik fokozására, mert hisz ők üzletemberek, kik csak az üzleti nyereséget tartják szem előtt. Semmi okunk sincs kételkedni abban, hogy rendőrfőkapitányunk igazat mondott akkor, midőn kijelentette, hogy minden tudomására hozott viszszaélésért a bérlőket szigorúan bünteti ; csakhogy a visszaéléseknek bizony nagyon csekély százaléka az, mely a rendőrkapitányság színe elé kerül. Részint tudatlanságból, részint pedig indolenciából legtöbb elárusító megelégszik azzal, hogy amúgy istenigazában összeszidja az urakat, ha vele igazságtalanság történik s nem megy azért a pár krajcárért a kapitányság elé panaszával, melynek beigazolására legtöbbször bizonyítéka sincs, mert az a helypénzszedő, ki zsarolásban ludas, rendeldelkezik annyi élelmességgel, hogy tetten nem kapatja magát. Ennek aztán az a természetszerű következése, hogy az a megzsarolt elárusitó rövid utón vesz magának elégtételt s a vevő közönségre hárítja át, még pedig busás módon, a nagy helypénzfizetést. Házikezelés mellett s a helypénzszedési szabályrendelet egyszerűsítése után ily visszaélések önmaguktól szűnnének meg, mert elesnék azok szülőoka, a rangánüzérkedés. De a visszaélések és zsarolások útján hajtott jövedelem elmaradása, amire törekednie egy városnak, mint erkölcsi testületnek, morális kötelessége, kárpótlást nyerne a piaci forgalomnak okvetlenül bekövetkező élénkülésében is, mely egyrészt a kereslet és kínálat közti viszony örökérvényű törvénye szerint a piacot olcsóbbá tenné, másrészt pedig a törvényesen megjáró helypénz bevételt is gyarapítaná. A közgyűlés csütörtöki határozata után erre ugyan egyhamar nincs kilátás, arra mégis felhívjuk a rendőrség figyelmét, hogy ne csak a hivatalos helyiségében jelentkező panaszosok ügyeinek orvoslására szorítkozzék, hanem közegeivel a piacon és a vámoknál is szigorúan ellenőriztesse Ivonne-nal szakítani volna legjobb és kerülnöm. De én nem akarok szakítani. Én szeretem Ivonnet. Jelenléte nekem rendkívüli erkölcsi és fizikai gyönyörűséget okoz. Szeretem féltékenyen. Ha kérője akadna, minden befolyásomat latba vetném férjhezmenetelének megakadályozására. Egy szóval én nem mondok le róla. Ön azt fogja mondani, hogy én haladok a romlás felé, sülyedek, hogy a veszedelem Damokles kardjaként függ fejem fölött, nem ma vagy holnap fölfedezi a botrányt. Ez a dolog kikerülhetetlen, ez a megoldás olyan biztos, mint a halál. S vannak percek, amikor reszketve gondolok ő reá ; a kettő között élve, reménykedem, küzködöm, szeretek és boldog vagyok. Nem a keresztény fordul most önhöz, aki nem ismeri kötelességét, hanem az ember, aki eddig becsületesnek tudta magát, a aki, mielőtt szive megnyilatkoznék, éles látású jó barátjától kéri zavarának megvilágítását, lelki állapotának magyarázatát. Szinte érzem tisztelendő atyám, hol állott ön meg gondolatában. Önmagában mondogatja. „Ez szándékos, célzatos bűn, mert itt nem lehet szó közönséges hűtlenségről. Nem az érzékek hirtelen fellobbanásáról, a kiváncsi vágyakozásáról van itt szó. Ez a két nő egészen egyforma, hasonló természetű . No hát egy ideig én is így gondolkoztam. Magammal szemben is ilyen őszinte voltam, mint most. Távol voltam attól, hogy a Bertának okozott fájdalom — gyönyörűséget szerezhetett volna nekem. Mikor egyedül voltunk, gyöngédségem és előzékenységem még nagyobb lett, mint eddig. Más részről, ámbár Városi jövedék kezelése. Pécs, 1894. október 1. A helypénzszedés házi kezelésbe vétele iránt tett indítványnak a csütörtöki városi közgyűlésen lefolyt tárgyalása érdekes tanulságokat szolgáltatott a városi jövedékek kezelése körüli eljárásra vonatkozólag, amennyiben a dolog olybá tűnt fel, mintha a városnak, mint erkölcsi testületnek érdekei nem mindig találkoznának a városi nagyközönség érdekeivel, sőt még a helyi sajtóban is olvastunk olyféle megjegyzéseket, mintha ez a kettő kizárná egymást. A házi kezelést indítványozók azt állították, A „Pécsi Figyelő“ tárczája. Az ikrek írta: Hugues le Rour. Valville egy pillantással hirtelen végigkutatta az őszi napsugár által megvilágított bokrokat. Senki se hallgatózhatott. Leült a jezsuita páter mellé és mondá: — Azért kértem magamhoz, hogy meggyóntasson. Úgye szükségtelen, hogy letérdeljek és hogy elduruzsoljam a gyónási formulát ? Ismeri az én gondolkozásmódomat, eszméimet s fel fog menteni a szertartásoktól. Aztán meg tulajdonképpen ezúttal nem is a paphoz, hanem a jó baráthoz fordulok . . . Páter Ducastel a fejével bólintott. Valville folytatá: — Kegyed volt az, aki nekem ezt a házasságot tanácsolta. „Csupán egy baj van a dologban, mondá ön : a Darnetal kisasszonyok ikrek s roppant hasonlítanak egymásra. Azonban ez nem akadály , végül mégis csak az egyik jobban fog önnek tetszeni, mint a másik.“ Mikor megkezdődtek a vadászatok, be is mutattak Darnetaléknál. Az ikrek egyike, Ivonne akkor éppen nem volt otthon a kastélyban. A telet valahol a déli vidéken töltötte. Bertát azonnal megszerettem, mégpedig abban a pillanatban, amint megláttam. Olyan hamar ment, mint a villámcsapás, éppen úgy, mint ahogy a regényekben szokás. Szerelmem teljes hevével égett már, mikor Ivonne-nal először találkoztam egy hóval esküvőnk előtt. Ez a találkozás rám nézve fájó meglepetés volt. A szerelemtől elfogult emberek gyöngéd vonzalmuk tárgyát egyetlennek képzelik; rosz hatással volt reám, mikor magam mellett láttam imádott eszményem tökéletes mását. Ami Ivonnet illeti, — magának megmondhatom, — az első perctől kezdve megszeretett, és úgy, mikor engem nálunk bemutattak, szabadságukban állott volna rólam álmodniok ; példás egyetértésük bizonyára szenvedett volna ez által. Az idén Ivonne eljött hozzánk, hogy a nyarat körünkben töltse. Sime egy hónapja, hogy Valvilleben időzik. Amint megérkezett, másnap már tudtam, hogy vége az én nyugalmamnak. Nem vádolhatom kacérsággal, van ebben a dologban valami végzetes. Egymás felé közeledve, önkéntelenül is kitárjuk karjainkat . . . Valville megállt. Észrevette, hogy fent a pázsitnál neje és sógornője közelednek s éppen egy chrysanténum-csoport előtt megállották. Egyikük lehajolt s egy pár virágot szakitott le ; azután ismét folytatták utjukat a kert túlsó része felé. Valville sóhajtott s a mint a világos ruha eltűnt a láthatárról, folytatta : — Nem szeretném, ha félreértene, kedves atyám, ezen beszélgetésünk célját, értelmét illetőleg. Nem arra kérem önt, amire kellene. Tudom, hogy