Pécsi Figyelő, 1895. április-június (23. évfolyam, 76-147. szám)

1895-04-02 / 76. szám

XXIII. évfolyam. Pécs, 1895. kedd, április hó 2. 76-ik szám. Szerkesztői iroda: PÉCSETT, Széchenyi-tér 12. si hová a lap szellemi részét illető minden közlemény inté­zendő. Kéziratok vissza nem adatnak Előfizetési árak: Sgész évre . . 10 frt — kr. félévre . . . . 5 » — » Negyedévre . . 2­­ 50 « Egy hóra . . . —­8 85 » Egyes szám ára 4 kr. Kiadóhivatal: PÉCSETT, Király­ utcza 4.sz. Az arany hajó szállodával sz­emben, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszó­lalások intézendők. POLITIKAI NAPILAP. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek tő A kis lutri. Pécs, 1895. április 1. A kihágásokról szóló 1879. évi XL. törv.­­cikk 87. §-a azt mondja: „A ki nyilvános, vagy a közönségnek nyitva álló helyen szerencsejáték­vállalatot tart, két hónapig terjedhető elzárással és háromszáz forintig terjedhető pénzbüntetéssel bün­tetendő.“ A 91. §. pedig a szerencsejáték fo­galmát akkép határozza meg, hogy , szerencsejá­téknak tekintetik az, melyben a nyereség vagy veszteség kizárólag a véletlentől függ.“ Ha az ember ezeket a törvényi rendelkezé­seket ismeri és útja a m. kir. lottógyűjtődék előtt vezet el, hol ékes piros és gyászos fekete számok sorait bámulja sóvár szemekkel a városi lakosság legalsó néposztálya, önkéntelenül is oly gondola­tok tolulnak agyába, melyek nem a leghízelgőbb világot vetik az államhatalomra, melynek törvény­hozói akarata ebben a pontban oly éles ellentét­ben áll az általa követett gyakorlattal. Igaz, hogy a törvényhozó a fent idézett törv.­­cikk 91. §-ában a szerencsejáték fogalmi megha­tározásához sietett hozzátenni, hogy „az állami lottó vagy hatósági engedély mellett rendezett bármily más sorsjáték a jelen fejezet alá eső sze­rencsejátéknak nem tekintetik“, ámde éppen ab­ban rejlik az erkölcstelenség, hogy az állam ugyanazon cselekményt, melyet egyes polgárainál büntetendőnek tart, és pedig nem is annyira finan­ciális, mint inkább általános etnikai és morális szem­pontokból, a maga részére privilégiumkép gyako­rolhatnak nyilvánít. Hogy a szerencsejáték s ennek keretében a lottó mily erkölcsrontó hatással van a népre, azt kétségbe vonni alig fogja valaki, ha meggondolja, hogy rendszerint a legszegényebb nép veti a kis lutri telhetetlen gyomrába keservesen összekapar­­gatott filléreit, melyeket a maga szájától, nyo­morgó családja életszükségleteitől von meg. A nyeremény után való reménykedés s a megtörtént húzás után bekövetkező csalódás folytonos válta­kozása, főleg ha ez a hullámzás nagy ritkán egy­­egy ambo nyomorúságos pár forintja által még nagyobb ingert nyer, valóságos játékszenvedélylyé fajul, mely kelletlenné teszi a becsületes mun­kát az áldozatává lett nép szemében, hisz a mun­kából nem tud meggazdagodni, de egy beütött torna egy csapásra meghozhatja az álmodott jólé­tet ; dolgozik tehát, de nem azért, hogy szerez­zen, hanem hogy legyen mit a lutriba rakni. Ha aztán kérdjük, mik lehetnek azok a ma­gasabb állami tekintetek, melyek ennek az elmé­letileg és gyakorlatilag egyaránt kárhoztatandó intézménynek fentartását oly parancsolólag köve­telik, hogy az állam kénytelen másoknál büntető­jogi üldözéssel megbélyegzett foglalkozást maga űzni , azt kapjuk feleletül, hogy az állam nem nélkülözheti a lottóból eredő jövedelmet. Tekintsünk el itt egészen attól az egyébként nagyon is figyelemre méltó körülménytől, hogy az erkölcsi alapokon nyugvó állam eszméjével nem fér össze az, hogy egy magában véve erkölcste­len intézményt fentartson csak azért, mert az abból merített jövedelemre szüksége van, és vizs­gáljuk csak azt, hogy igaz-e az az állítás, mintha a lottó jövedelmét Magyarország nem nélkülöz­hetné, vagy mással nem pótolhatná? Állami zárszámadásaink igazolják, hogy az országnak a lottóból alig egy millió forin­tot tevő jövedelme van, ami a 480 milliót jóval meghaladó állami bevételek nagy tömegéhez viszonyítva oly csekélység, hogy azt a nagyképűs­­ködő állítást, mintha a lottó eltörlése helyrehoz­­hatlanul megzavarná az ország pénzügyi egyensú­lyát, csakugyan nem tekinthetjük másnak, mint puszta ürügynek, melylyel a szomorú valóságot leplezni akarják. És mi a valóság ? Az, hogy a lutriból is közös ügyet csináltak, és mivel a lottójövedelemre Ausztriá­nak van szüksége, nem törülhetjük el azt mi sem. Az 1868. évi XV-ik törvénycikk kimondta, hogy a magyarországi lottógyűjtődék által besze­dett játékbetétesek Magyarországot, az Ausztriá­ban beszedett betételek Ausztriát illetik, ha mind­járt a másik államban történő húzásokra lettek is betéve. Már most tudjuk azt is, hogy a magyar falusi nép szerencsére még nem vetette magát annyira a játékszenvedély karjaiba, mint az osztrák tartományok alsóbb néposztályai; természetes te­hát, hogy az Ausztriában beszedett és a törvény szerint Ausztriát illető betételek sokkalta nagyobb összegre rúgnak, mint a minket illető magyaror­szági betételek. Míg tehát Ausztriának a lottójö­vedék oly tekintélyes bevételt biztosít, a­melyet hamarosan mással pótolni csakugyan nem tudna, addig mi alig számbavehető jövedelem fejében kénytelenek vagyunk népünk erkölcsét rontani, nyomorgó családok szájából a betevő falatot ki­csalni, csak azért, mert Ausztriának a lottóra szüksége van s jövedelme annál biztosabb, ha lutrizó közönsége magyarországi húzásokra is játszhatik. Wekerle már évekkel ezelőtt megpróbálta a kis lutri erkölcsmételyező hatását enyhíteni azzal, hogy az osztálysorsjátékot szándékozta behozni, mely ugyan éppen oly erkölcstelen szerencsejáték, mint a kis lutri, de legalább a legszegényebb néposztályok közt akadályozná meg a játékszenve­dély veszedelmes terjedését magasabb összegeket igénylő betételeivel, azonban terve hajótörést szen­vedett az osztrák pénzügyminiszter ellenzésén, ki­nek szüksége van a magyarországi lottó-húzásokra. De azért a kormánypárton napról-napra me­részüki hazudni azt, hogy Magyarország önálló állam, s hogy egyedüli üdvössége a hatvanhetes kiegyezésben rejlik, melynek keretében a magyar nemzeti állam akadálytalanul kifejleszthető és meg­erősíthető. Hát megérdemli az állam elnevezést az az ország, mely még ahhoz is a szomszéd állam bele­egyezését tartozik kikérni, hogy a kis lutrit osz­tálysorsjátékká változtathassa át? A „Pécsi Figyelő“ tárcája. A bibliai József. (Modern keretben.) 5. A „Pécsi Figyelő“ eredeti tárcája. Irta: Ullein Ferenc (Vége.) A báróné maga is kiszariadt ama lépéstől, melyet megtett. Átlépte azon határt, hol a megsértett női hiú­ság megboszulása, lélektani alapon menthető volna, vagy enyhítő beszámítás alá eshetnek, ő ezt belátta és átérezte , de oly meszszire előrehaladt már, hogy a visszatérést lehetetlennek tartotta. Férjét tényleg annyira felingerelte, hogy a visszavonással a „hitvest“ kell vala feláldoznia, pedig szerette férjét annyira, hogy az elhidegülést nem kívánta. — Elit kisasszony ! — mondá társalgónőjének — egy bizalmas ügyben kell közreműködését kikér­nem. Hajlandó volna ön nekem egy fontos szolgála­tot tenni­ ? — Kész örömmel! — Válaszolt készséggel a társalgónő. — A dolog kissé kalandos és mindenesetre érdekes és ingerlő. — Kétszeres ok arra, hogy szolgálatára legyek méltóságodnak ! — Férfiúi bátorságot tételez fel a vállalat, s a tér kissé sikamlós, melyen mozognia kellene , de az ön erős idegzete­s kaland után vágyó lelke kibírja az ily jeleneteket és izgalmakat. — Szeretem az izgalmakat! És a báróné gondosan elreteszelte az ajtókat, hogy hivatlanok ne alkalmatlankodjanak, s ezután megkezdődött a bizalmas tárgyalás. * * * Sürü lepelben hull alá a hó, fehérre meszelve a kérges földet. A hold halvány fényét átlátszó felle­gek törék meg, érdekes látványt nyújtva a szemlélőnek. Egy bérkocsi állt meg Vértesy báró palotájától mintegy száz lépésnyire. A kocsiban egy sűrűen le­­fátyolyzott hölgy foglalt helyet, a kocsis mellé pedig egy k­ovés inas helyezkedett el. A kocsis csettentett nyelvével és a lovak vígan verték fel patkóikkal a csillogó havat. — Szobája ki van világítva! — Mondá a kocsiban ülő hölgy. — Ő itthon van! A kocsi hirtelen megállt, az inas ajtónál ter­mett, várva a parancsot. A lefátyolzott hölgy egy Hatos levélkét nyújtott át az inasnak, megparan­csolva, hogy azt adja át Pellérdynek. Az ügyvéd íróasztala mellett ült és a periratok halmazában látszott elmerülve lenni. Azonnal fel­­smerte az inasban Vértesyék szolgáját. Az inas át­­nyujta a levélkét és azonnal távozott. Vértesy mohó dváncsisággal törte fel a levélkét. „A kocsiban vár önre, egy jóakarója.“ — Egy jóakaróm ! — Mondá az ügyvéd. — Este 10 órakor illatos levélke, hölgy-irással, melyben együttra hívnak egy vőlegényt! „Jóakaró !“ — Hm ! — Nagyon tág fogalom, s ebben az alakban nagyon létértelmű ! Mily játékba kevernek ismét bele ? — Csak nem a báróné ? — Előre érzem, hogy veszede- s­embe megyek, de ne mondja „jóakaróm“, hogy gyáva vagyok. * Vicinális vasutak. A tapolcai választás újból aktuálissá tette a vicinális vasutak kérdését, a­miből kétségtelenül bizonyossá válik hogy sokan egész nyilvánosan űzik azt a szemfényvesztést, amit Magyarországon a vicinális vasutak építésével évek óta folytatnak. Az országgyűlésen éppen úgy, mint a sajtóban kérlelhetlenül leleplezik időközönként a fon­­dorkodást, melylyel a vidéki községek jóhiszeműsé­gét tekintélyes urak kiaknázzák, de a leleplezésnek nincs meg soha a kellő eredménye s a megszokott formában ezerszer ismétlődik a hírhedt „gründolás.“ Nem újabb leleplezésekről van ezúttal szó, hanem jelölte téli kabátját és lesietett a kocsihoz. A kocsi ajtaja nyitva volt, s az utcai lámpa gyenge fényénél is felismerte a bárónő társalgónőjét. A hölgy üléssel kínálta meg Pellérdyt, mit az ügyvéd minden tétova nélkül elfogadott. Az inas becsapta az ajtót és a lovak gyors ügetésben ragadták maguk után a kocsit. — Minek tulajdonítsam e kalandos utazást? — Kérdé a hölgyet, ki szótlanul vonta meg magát a kocsiban. Válasz helyett egy kis levélkét nyújtott át Pellérdynek. —­ Ki küldi e levelet ? — Kérdé Pellérdy. — A bárónő ! — Válaszolt a hölgy. — Nem tudom, hogy mit kívánhat tőlem a bá­róné. Sajnálom, hogy nem olvashatom el levelét e sötétségben. Mindenesetre különös, hogy ily későn, s ily szokatlan módon kíván velem a báróné beszélni! — Legyen nyugodt, s pár perc múlva mindent meg fog tudni. A báróné meleg érdeklődéssel visel­tetik ön iránt, s ez mindenesetre szerencse és kitün­tetés, mitől ön bizonyára nem fog megijedni. Fő do­log, hogy most kövessen és engedelmeskedjék ! A kocsi ezalatt megállott, s ismerőseink kiszál­lottak belőle. Az ügyvédnek mindjárt feltűnt, hogy a hátsó lépcsőn, koromsötétségben vezetik föl. De azért szó nélkül követte a társalgónőt. Egy süppedő szőnyeggel bevont hosszú folyosón haladtak végig. A társalgónő a legutolsó ajtónál megállott, zsebéből egy kulcsot vett elő és halkan felnyita az ajtót. A szoba sötét volt. Pellérdy gyufát gyújtott, de a társalgónő elfújta azt. — Biztosíthatom kegyedet, — mondá boszosan

Next