Pécsi Figyelő, 1896. október-december (24. évfolyam, 224-299. szám)
1896-10-01 / 224. szám
XXIV. évfolyam. Pécs, 1896. csütörtök, október hó 1. 224-ik szám. Előfizetési érák: Egész évre • ■ 10 frt — kr. Félévre • • • 5 — „ Negyedévre • 2 „ 50 „ Egy hóra • • — „ 85 „ Egyes szám ára 4 kr. Kiadóhivatal: PÉCSETT. Mária u. 1. sz. a kir. ítélőtábla épületével szemben, hová az előfizetések és a lap szétküldésére”vonatkozó felszólalások intézendők. Szerkesztői iroda: PÉCSEIT, Mária-utca 1. he kir. tábla átellenében, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kéziratot vissza nem adunk Hirdetéseket a kiadóhivatal vesz föl Szomorú befejezés, Pécs, 1896. szeptember hó 30 Szörnyű nagyra vagyunk mi a mi ezeréves állami létünkkel; rendeztünk is tiszteletére ország-világra szóló ünnepségeket s büszke nemzeti önérzet dagasztotta kebleinket, a mikor a külföld képviselői a sok nemzetközi kongresszus alkalmával eljöttek megbámulni fővárosunkat, kiállításunkat, a mikor megdicsérték vendégszeretetünket s nem vettük észre, hogy ezek a külföldiek csupa kiváncsiságból látogattak el hozzánk, amint mi elmegyünk az állatkertbe megnézni a tonkingi falut, vagy az afrikai négereket s amint mi csodálkozunk annak a szerecsen aranyművesnek nem várt ügyességén, úgy árasztanak el minket az exotikus országot látni jött idegenek dicséreteikkel, a mikor nálunk a várt Ázsia helyett még mindig Európában látják magukat. De hogy a külföld minket külön államnak nézzen s igy osztozzék abban a rögeszméletben, hogy Magyarország mint önálló állam érte el fennállásának ezredik évét s ezt az évfordulót mint ilyent megünnepelni jöjjön el hozzánk, arról szó sem lehet, hiszen Magyarország a nemzetközi érintkezésben sehol sem jelentkezik mint állam, Európa csak mint az osztrák-magyar birodalom kiegészítő részét ismeri, amelylyel közvetlenül érintkezni legfölebb csak társadalmi úton lehet, hivatalosan azonban csak az összbirodalom közvetítésével, csak úgy, mint Csehországgal, Galíciával vagy Bukovinával. Mi azonban idehaza hipnotizálva vagyunk s ebben az állapotban nagyban játszuk az államosdit, megénekeljük magunkat, hogy mekkorát haladtunk hatvanhét óta s ezt mind visszanyert államiságunknak tudjuk be érdemül, mintha bizony a kívülünk levő egész világ harminc esztendő óta megállt volna haladásában s oly országok, amelyek nem dicsekesznek oly „önálló államisággal“, mint mi, teszem Csehország vagy Karintia, nem éppen úgy haladtak volna, mint mi, azzal az egyetlen kivétellel, hogy pár évtized alatt nem csináltak ezer millió államadósságot, amely állami kiváltságunkkal mi nagyon is pazarul éltünk. Nos hát abban a hóbortunkban, hogy mi nemcsak a honfoglalás ezredéves emlékünnepét üljük, de magunkat mint ezer év óta érintetlenül fennálló külön államot is ünnepeltetni akarjuk, az ünnepségek befejezéséül egy oly aktust hagytunk, amelylyel mint állam léptünk volna fel a többi államok előtt, hogy bemutassunk nekik egy olyan alkotást, amelynek létesítését az európai hatalmak berlini kongresszusa határozta el s amelyet mi létesítettünk: ezredéves államiságunk zárókövének a vaskapui Dunaszabályozás befejezését szántuk, ez az aktus azonban éppen azért, mert nemzetközi jellege volt, kínosan ébresztett fel bennünket abból a hipnotikus álomból, amelyben önálló államiságról képzelődtünk. Láthattuk a megnyitó ünnepségekből, hogy Európa a nemzetközi viszonylatokban nem ismer magyar államot s azért ezredéves államiságunk záró ünnepségén az osztrák-magyar birodalom leszorította a magyar államot az őt természet szerint megillető helyről, az ünnepség az osztrákmagyar birodalom ünnepsége lett, az általunk létesített világra szóló nagy mű az osztrák-magyar monarkia alkotása gyanánt lett bemutatva. A kormánypárti sajtó erre a lesújtó jelenségre szégyenkezve hallgat, a nemzeti párt lapjai azonban fennen hangoztatják, hogy Magyarországnak ez a megszégyenítése nem következik a hatvanhetes közjogi alapból s tisztán a mostani kormányt teszik érte felelőssé. Igaz, hogy ha nem bábok ülnének a kormányon, kivihették volna azt, hogy a művet létesítő Magyarország neve a megnyitásnál legalább megemlíttessék, ámde ez nem sokat változtatott volna a dolog lényegén, az egész ünnep azért mégsem lett volna Magyarországnak, mint önálló államnak ünnepe, az mégis csak az osztrák-magyar birodalom beszámolója maradt volna az európai mandátum teljesítéséről. Mert a vaskapus munkálatok keresztülvitelével az európai hatalmasságok nem Magyarországot, hanem az osztrák-magyar birodalmat bízták meg, egyszerűen azért, mert a hatvanhetes közjogi alapból kifolyólag a külhatalmak Magyarországot, mint külön állami léttel biró országot, a „Pécsi Figyelő“ tárcája. A kákicsi komédiás. — A „Pécsi Figyelő“ eredeti tárcája. — (Vége.) — „A komédiást“ — volt a lakonikus válasz s tovább ment szorgosan keresni, kutatni. Én kétséggel a szivemben, kíváncsisággal a lelkemben mentem tovább Kákics felé. El is értem a falu szólóig. Egy lelket sem látok. Csak a hazatérő teheneknek a borjaik után való egyhangú bőgősét s a sertéseknek kukorica után vágyódó kéjzelt röfögését hallom. Tanakodtam magamban . Hogy van az, hogy a falu dédelgetett táplálóit , a teheneket és sertéseket sem fogadja senki ? Talán sáskák lepték el a határt, s azokat elűzni ment ki a föld népe ? De nem '■ehet, mert a határban nem találkoztam em- csak katonával. Talán dögvész pusztítja a falu lakóit ? De ez sem lehet — nyugtattam meg magam — hiszen csak tegnap viruló egészségben láttam ezt a szép községet. Amint így egymást kergetik agyamban a gondolatok, a kétes föltevések : hát egyszer csak meglátok egy őszbe borult, két mankón járó aggot, amint a templom felé vezeti az egyházfi. Könnyű volt megállítanom őt, mert hisz alig volt járásnak nevezhető az a baktatás, amit az végbe vitt. Megállítottam s kérdem : — Mi történik itt ? — Jaj, uram ! nagy dolog történik itt. 85 esztendőt értem el, de még ilyet nem tapasztaltam. — A komédiás — a komédiás ! Isten ments mindenkit ettől ! ! Többet nem tudtam kivenni belőle, ő folytatta csigalassú járását. Mit volt mit tennem, hogy a kíváncsiságomat kielégíthessem, betértem a paphoz. Az udvaron a tehenek vésztjósló bőgése, a lovak gazdát kereső nyerítése, az ebek farkasszagot érző vonítása fogad. Egy percre megijedtem. De ha! — Énekhang üti meg füleimet. Nyugodt kedélyem visszatért, mert hisz : A holdal zeng, Bátran telepedj meg: Gonosz emberek Nem énekelnek! Minden jó és rosz lelket Istenhez térítő, imádkozni tanító áhítattal énekelték a templomban : „Én Istenem ! Sok nagy binim Lelkemet szorongatják . Itten nincsen, ki segítsen, Hát kihez folyamodjam?“ Soha ilyen szépen könyörögve és csak az egyedül segíteni tudó Istenben bízva, énekelni nem hallottam sem ezelőtt, sem azóta. Leborultam az udvar közepén az eperfa alatt, s némán hallgattam a zsolozsma hangjait. Elmerengésemből lábak halk dübörgése, majdnem nesztelen hangok vertek fel. Emberek jöttek a templomból a paplak felé a pappal élükön. Megállítottam, hogy ő tőle majd csak hallok valamit e felől az Istent s ördögöket kísérte, nem tudom , mi felől. A pap némán, leverten a lakása felé mutatott, hogy menjek be, majd oda benn elmondja a rémséges történetet. Beértünk s ő elmondá : — „Tegnap, a 7-ik hónapnak a 7-ik napján történt. Megjelent egy hires bűvös komédiás a bírónál, hogy engedje meg neki estére előadást tartani. ígérte, hogy soha nem látott mutatványokkal fogja mulattatni a publikumot. A bíró hozzám utasító, mert ő ilyen