Pécsi Közlöny, 1894. június (2. évfolyam, 61-70. szám)

1894-06-03 / 61. szám

i­ tatott felvilágosodottság a nemes erköl­csökben és tiszteletet parancsoló maga­viseletben épen annyi hanyatlást jelent, akkor azt mondom: maradjunk meg régi naivságunkban. A szabadságot folyton szájában hordja ama sajtó és mégis minden tö­rekvése oda irányul, hogy közvéleményt csináljon a nagy többség vallási meg­győződése ellen, támadja azt min­den megengedhető és meg nem engedhető módon és fegyverekkel s hogy e több­ség vallásának szabadsága ellen törjön, mindenkit hazafiatlansággal, vaksággal és ósdisággal vádoljon, ki e részben meg­győződését követve, nemzete annyi mil­lióinak érzületét támogatja. Eddig — elég szomorú — csak azt hallottuk mindig, hogy a vallás ma már csak »a buta parasztnak« kell, a közel­múlt és megújult küzdelem azonban azt mutatja, hogy most már annak számára is feleslegesnek tartják az intéző körök, pedig­ pedig­ nem gondolják meg, hogy annak megingatásával mily elemet sza­badítanak fel maguk ellen, nem látják a közelgő veszedelmet. Ezt lehetne vakság­nak mondani és nem a hithűséget. És vájjon felesleges-e ez az ócsárolt hit intelligenciánk számára is, oly ma­gasra emelkedtünk-e már az erényekben, hogy nélkülözhetjük a hitet, oly hatal­masak lettünk talán a zsidó liberalizmus által, hogy Isten keze nélkül önmagunk­ból intézhetjük sorsunkat ? — Mit látunk mai társadalmunkban, mely arra az ál­láspontra helyezkedik, hogy műveltségé­nél, felvilágosodottságánál fogva felesleges számára a vallás? Egészségtelen versen­gést, a legrútabb önzést, lázas élvhajhá­­szatot, mely, ha anyagi tehetségünket túlhaladja, lelkiismeretlen tettekre ragad, melyek egyént, családot, egész környe­zetünket szerencsétlenségbe döntik. Min­denki más vagyonát, más dicsőségét, más népszerűségét irigyli, mindenki, ahol lehet, más húsostáljából ragadja ki a falatot, hogy nagyzásának áldozhasson, más fil­észrevenni kis fiacskája boldogságát. Képze­lete talán visszaröppen arra a harmadikra, a kis Gyulára, kit a kérlelhetlen halál megszaba­­dított földi nyomorától, de jobban is járt sze­gényke, mint ez a két nyomorult teremtés, kik árvábbak az árvánál. Vagy talán férjére gon­dol, arra a lelketlen emberre, ki nyomorult szenvedélyének feláldozza családi tűzhelyét s cinikus apathiájában kérlelhetetlenül a nyo­morba taszítja. Képzelhetni e szegény asszony szenvedéseit, ki férje minden áldatlan gonosz­sága mellett is, hűen megőrizte hitvesi szere­­tetét. Vagy képzelete csalóka lidércfényként életbe varázsolja a boldog időket, midőn Ko­vács még rendes ember volt. Előkelő, köztisz­teletben álló hivatalnok, ki apai büszkeséggel ringatta térdein a kis Ferit és ki csupa szere­tet s gyengédség volt neje s gyermekei iránt. De aztán jöttek a jó barátok s cseppenként oltották beléje a játék szenvedélyét, mig egész énjét megmérgezte az öldöklő méreg. Fokró­l- fokra sülyedt. E fajta szenvedély gyors mun­kát szokott végezni. A hivatal levegőjét küz­­hödtnek találta, s napokon át nem nézett oda, minek természetes következménye az lett, hogy elcsapták. Hogy már előbb be nem kö­sérjein hizlalja magát, más érdemét kis­­sebbíti, másnak rászedésével tolja saját szekerét előre. Mindezeket, az igaz, hogy vallás nélkül is pompásan eltaláljuk, sőt jobban! mert ha alóla felszabadítjuk azt az igaz b­­­r­ó­t­kebelünkben, nincs mi gátat ves­sen méltatlan törekvéseinknek. De hogy visszatérhessünk a régi tiszteletreméltó egyszerű őszinte magyar erkölcsök­­hez, hogy a társadalomban újra megho­nosítsuk a kölcsönös bizodalom, kölcsö­nös támogatás, szeretet és önzetlenség szép erényét, hogy mindenki a felebarátja javára is tekintsen kissé a magáé mellett, hogy ellentállhassunk a fényűzés csábí­tásainak, melyekkel főleg be­szár­ma­zott hitbeli elleneink kisértenek, kik nálunknál könnyebben szerzik a pénzt, hogy az ő kincssóvárgásukkal be­szennyezzék a mi lelkeinket is, hogy felcsigázott szükségleteinket leszállítsuk, mindez — gyarlóságainkkal oly homlok­­egyenest ellenkező erények keresztülvi­telére és megszilárdulására aligha nincs szüksége az intelligenciának a hitre, hogy szemita mintára ne nyomorgassa és rö­vidítse embertársait ő is. Minden eltörpülését eredeti nemes irányának a keresztény világ, ez elkese­redett támadóitól a folytonos érintkezés által elsajátította, de az összetartást, a hithez való konok ragaszkodást, mely­­lyel ők bennünket akarnának ősi szent­ségeinkből kiforgatni, azt tőlük nem tanultuk el, de miért? mert idejében magukhoz ragadott sajtójukkal és folyto­nos bolygásaik közben ügyesen el tud­ták hinteni az egyenetlenség magvát a nemzetiségek, a felekezetek, a szegény és gazdagok között, hogy a kereszténységet így egymásra uszítva saját áldástalan üzelmeikről eltereljék a közfigyelmet. Sőt mi több­ vészes, utált zsurnalisztikájuk által ki­engedtük szatirizáltatni igaz val­lásunkat és hitünket szívünkből olyany­­nyira, hogy szinte majdnem elhitették volna velünk, hogy a kéz­ polgári házas­vetkezett, csak neje rokoni összeköttetéseinek köszönhette. A kevés félretett pénz elfogyott, az ékszerek, jobb idők tanúi, egy­es értékesebb bútordarabok sorjában odavándoroltak, a­hon­nan egyhamar nincs visszatérés. A gyermekek napról napra növekedtek, több kellett a ház­ban is. Szegényes kis kuckóba hurcolkodtak, s folyton hadi­lábon állnak a nyomorral. Mert a meghalás nem olyan könnyű dolog. Kovács néha napokon át családja tájékára sem nézett. A szegény asszonyt egy rettenetes gyanú tar­totta folyton izgalomban s tépdeste kegyetle­nül, amúgyis gyenge idegzetét. Kovácsnak mindig volt pénze, pedig keresete nem volt. A játékasztalnál sem lehet nyerni, ott csak vesz­teni lehet,­­ de azért nejének egy krajcárt sem adott. A pitymalló hajnal akárhányszor ott találta a kis varrógépnél; ez után tengette nyomorult életét s azét a két ártatlan apró­ságáét. Ajtócsapkodás s vontatott bizonytalan léptek zaja verte ki az asszonyt álmodozásai­ból. E zajra nyárfalevélként egész testében reszketni kezdett s mély sóhajjal fájdalmasan az égre tekint. Csak onnét várt segélyt. A szobaajtó kinyílik s azon káromkodva belép Kovács. Csak úgy büzlött a szeszes ita­ság, mely az ő malmukra hajtaná a vi­zet — a magyar nemzetnek legége­tőbb kérdése akkor, midőn nemzetiségi és közgazdasági érdekeink oly sürgős orvoslásért kiáltanak. Mi volt a szemita faj áldásos törek­vése és célja köztünk eddig is? Elsze­gényíteni a bizó magyart, — hitelek által magához csábítani, azután kiforgatni bir­tokaiból, elűzni vagyonából, hogy önér­zetes büszke lelke megtörjék a létért való küzdelemben. Ő akarja a birtokos osz­tályt képviselni, melyre az istenadta együgyű, jólelkű nép támaszkodjék, hogy a kenyéradással befolyását, gondolkozás­módját ráerőszakolhassa, hogy a maga irányába terelhesse és kivetkőztethesse testi lelki javaiból, és ezért van útjában a mágnás és a pap, amaz még elég ha­talmas, hogy túlkapásainál tiltó szózattal közbeléphessen, emez még jóltevően ki­nyithatja a nép szemét arra nézve, hogy ki igaz barátja, és mert látja, hogy a nép még bízik amazok szavában, azért kell a zsidó sajtónak mindkettőt támadni, vaknak, ultramontánnak, szóval minden rossznak elnevezni, hogy mindkettő hi­telvesztett legyen a nép szemeiben. Özv. Mihálkovics Árpádné. »PÉCSI KÖZLÖN­Y“ 1894. junius 3. Kormányválság. A Wekerle-kabinet lemondása, melyet utóbbi számunkban előre jeleztünk, péntek délután csakugyan bekövetke­zett. Minisztérium alakítással ő Felsége megbízta gr. Khuen-Héderváry Károly horvát­országi bánt. Annak a híresztelésnek, mely szerint a bán kikötötte volna az előbbi kormányprogrammjának — ezek közt van a kötelező polgári házasság is — épségben tartását, hitelt nem adha­tunk. Az ok egyszerű : ha a következő kor­mány egyszerűen csak átvenné az inventáriu­­mot, akkor nem lett volna ok a Wekerle lemondására. A személyi változás a politikai irányzat megváltozta­tásával kell, hogy kapcsolat­iok élvezetétől s a szenvedélyek torzította ar­cát az elfojtott düh pirja égette. Valamikor szép ember lehetett, de a sokévi éjjeli kicsa­pongások s a játékszenvedély aknamunkája rommá pusztították az erős férfit. Testileg-lel­­kileg undort gerjesztő rom. — Még most sem alusztok ? Mit égeted azt a drága gyertyát, sötétben is lehet könye­­ket hullatni, — kezdi durva, rikácsoló han­gon. A lármára a kis Feri felüti fejét anyja ölé­ben és — nem az apai karok közé siet, hanem nénjével együtt a szoba sarkában húzódik meg ott érzik magukat legbiztosabban az apai durva kifakadások ellen. Az asszony szó nélkül felkel, előkeres valahonnan karéj ke­nyeret s melléje egy darab sajtot tesz. — Itt a vacsorád, — mondja szelíd, szemrehányó hangon s férje elé teszi az enni­valót. — Ni, ni, nem is tudtam, hogy oly jól folyik sorsotok. Még sajtot is esztek, — mondja gúnyos hangon, megvető kézmozdulat kiséretében. Pedig dehogy ettek a sajtból. Hozzá sem nyúltak, csak neki jusson.

Next