Pécsi Közlöny, 1894. szeptember (2. évfolyam, 98-110. szám)

1894-09-02 / 98. szám

tollforgatói bevallása szerint határozottan vallásellenes és kereken istentagadó. A liberalizmus minden jog forrásának az államot tanítja. Az egyház birtokjoga csak állami koncesszió vagy éppen türe­lem, s így nem sérthetetlen, hanem az állam kénye-kedvétől függ. A logika ro­vására azonban mások birtokjogát sérthe­tetlennek tartja. — A szocializmus elfo­gadja a liberalizmus egyik tanát s össz­hangba hozza vele saját következtetéseit. Ha, úgymond, az egyház birtoka nem érinthetetlen, még kevésbé az a másoké. A munka egyedüli jogcím a birtokszerzésre, csak a munkásnak lehetnek polgárjogai. Azért neki a földfelosztás csak az igazság­szolgáltatás megszentelt cselekménye. Szóval a liberalizmus és a szoc­ial­­izmus bálványimádás. Az igaz Isten helyett mindkét rendszerben az ember önmagát iste­níti, az állami élet- és törvényhozásban min­dent,jogot és vagyont, önmagának vindikálva. Az Úr Istent azonban nem lehet detro­­nizálni. Van Nemezis. A szocializmus nagy, véres betűkkel jegyzi be a népek törté­netének évkönyveibe, hogy nem lehetnek el a nemzetek Isten nélkül. B a r t i n a y. hatolni Afrika belsejébe. Az afrikai úttörők a­­ máltai lovagokhoz hasonlóan katonák és após-­­­tolok lesznek egy személyben. A társaság élén­­ P. Jung premontrei szerzetes áll, ki roppant­­ tevékenységet fejt ki Lavigérie bíbornok esz­méinek terjesztése körül, akinek odaadó tisz­telője , L a c­h e­­ i­n volt szaharai fegyveres testvér, aki alaposan érti a rabszolgaság kér­­­­dését s a négerek ügyének szentelte életét, végül L­e­n­c­e­­­i­n, ki úgy magát mint vagyo­nát a társaság felvirágoztatására szentelte. Az afrikai úttörők társasága. A nem­rég elhunyt L­avigérie bíboros, Afrika érseke „A Szahara fegyveres testvérei“ elne­­­­vezés alatt lovagrendet alapított Afrikában , oly célból, hogy a rabszolgaságot békés után­­ eltörölje és termékeny területeket szerezzen Franciaországnak. A bíboros halála után M­a­h­y, a francia képviselőház alelnöke és Aremberg herceg lelkesen felkarolták az eszmét s a napokban az „afrikai úttörők tár­sasága“ elnevezés alatt társaságot alapítottak, melynek előcsapata e hó 9-én már útra is kelt Madagaskárba, mert az úttörők e sziget nyu­­gati partján készülnek felütni fő­hadiszállásu­kat, miután ők a keleti partokról akarnak de­sakbokrétát sem kerestek a régiek. Vagy csak azt akarta megmutatni, hogy a németben is pezseg a vér! ? Azért kezdte ily nagy hangon? Az egész hírlapi tudósítás, habár elég szomo­rúan, mindazonáltal csak annyit mondott az én kerületemről, hogy ott igen szívélyesen fogad­ták a kormánypárt jelöltjét. S ez a hős német mindjárt a választásról mert beszélni! De amit legjobban csodáltam s ami legjobban boszan­­tott, az Géza barátom ijesztő némasága volt, ki oly fájdalmas, fanyar mosolylyal mért végig, melyet csak a legnagyobb keserűség rajzolhat az arcra, hogy a dühnek álarca legyen. De végre megértette kérdő tekintetemet és meg­törte a rám nézve nyomasztó csendet, melyet éppen gúnyos kacajjal akartam megszakítani. Szólt pedig a kegyelemteljes szózat, mely en­gem a meglepetés csendjéből kiragadott, ily­­képen : — Elmehetsz Géza a te hős magyarjaid­dal, mamelukok vagytok ti is ! Eh! hát még téged is megtántorit ez a német philosophus fogásaival! Szó sincs ebben a homályos jelentésben választásról, csak fo­gadtatásról, s ez mind nem jelent okos emberre nézve egyebet, mint csupán annyit, hogy a kopáriak meg tudják különböztetni az embert elveitől. Ezt megvetik a nélkül, hogy azt sértegetnék s kizárnák a közmondásos magyar vendégszeretetből, melyre én csak büszke lehe­tek, mint az igazi magyarság és művelt józan ízlés és ítélet legbiztosabb jelére, legszebb megnyilatkozására. Hanem az én Géza barátom nem így mérlegelte a dolgot, ő előtte a mameluk kép­viselő még szólásszabadságra sem méltó, csu­pán záptojásra és abcugra. Boszankodva ütött a botjával a padlóra és ha rám tüzelő szemsu­garaival tehette volna, alighanem felbökte volna becses személyemben az egész kopári választóközönséget a mameluk képviselővel együtt, de így csak szavainak ostorával patto­gatott végig a hátamon. Az i gyáva fickók vagytok mindannyian , nálunk záptojáseső szokta ilyenkor megöntözni a képviselő fejét és új ruháját, ha ugyan mame­luk létére be mer lépni a faluba. De tudom, hogy a te hős magyarjaid meg is választják ezt a szélhámost! No már arról jól állok, hogy nem vá­lasztják meg. S egyszersmind oly jellegezhetetlen te­kintetet vetettem a vigyorgó Szepire, hogy az elkeseredett búsmagyar Gézának is becsületére vált volna. Hanem a sváb csak tovább is szemem közé nevetett. — Csak ennyiből áll dühös magyarko­dásod ? Kordó egész nyugodt hangon, mintha én coliogyálnék a szerencsétlen előtt s arról volna szó, hogy ez utolsó kérdés meg tudja-e menteni a bukástól. — Nem csak ennyiből, hanem ha olyan nagy hangon beszélsz, hát fogadjunk, hogy Kopáron nem választják meg ezt a mamelukot! Olyan jól esett a szívemnek ez a kis ál­dozat, vagyis inkább kihívás, mint a­ki érzi, hogy a támadottból egyszerre kihívó féllé vál­tozik. Még most is, mikor ezt a pár sort irom, mintha gyorsabban fogna a tollam az újra átérzett örömtől. Hát még akkor, midőn láttam, hogy Szepinek nincs kedve a fogadáshoz, mennyire felleb­bzettem! — Nos vége a legénykedésnek ? Mutasd meg, hogy meggyőződésből beszéltél és gya­­láztad a kopáriakat ! — Ha most nem hiszed, akkor sem kel­lene elhinned ! Hogy a sváb vagdalózni akar, azt könnyen észrevettem, de mielőtt még viszaadhattam volna az előleget, megszólalt az ő kedves földije, a Pista, még­pedig elég bátor hangon, mint aki elfogadja a kihívást, még ha nem neki volt is szánva. — Ha annyira kedved van fogadni, hát fogadj velem! aki elveszti a fogadást, az ötön­­ket jól tartja egyszer borral, sörrel szivarral! — Jól van, feleltem, megszorítva a Pista barátom kezét, míg a mosolygó Szepi szertar­­tásszterű ünnepélyességgel vágta ketté kezein­ket tenyerével, a szertartás igéi pedig így hangzottak : — Egy rókáról két bőr mégis sok ! Hűj de pofon vágtam volna, ha mindjárt „PÉCSI KÖZLÖNY“ Fény és árny.­ Mint a lenyugvó nap ájult erővel­­ löveli sugarait bucsuképen a földre, a kö-­­­zelgő éjszakába is hosszú árnyékot vet-­­ nek az egyes tárgyak, úgy haldokló­­ századunk is nagy fénysugarat lövel a kö­­­­zelgő század sötét jövőjébe, mely után­­ szinte hosszú, rémes árnyékok látszanak.­­ Századunk egyik fő feladatának te-­­­kinté : fényt árasztani, tudományt hinteni­­ az emberek közé, fölvilágosítani minden­­­­kit. Azért nevezik a felvilágosodottság századának. Hoztak nagy számmal törvényeket, készítettek ideális tanterveket, melyek után a törekvő tanító lázas tevékenységgel siet, mint a fáradt vándor a délibáb után, és csak az iskolaév végén látja, hogy szisi­­fusi munkát végzett, hogy a tanterv utol­­j érhetlen idea, mely tulajdonképen csak j arra van hivatva, hogy a külföld szemébe | port hintsen. Gyermekeink fejük tele lesz tömve j : mindenféle ismerettel, de lelke — sajnos, | | üres marad. A sok-sok táplálékból nem | | jut neki semmi. Csak a fejük lesz vasta­­­­gabb, mint a kertben álló madárijesztőé,­­ de teste csak egy vékony kis pálcika, me­­­­lyen a vastag koltag nyugszik Tanítunk fűt-fát, tücsköt-bogarat, de nevelni, szivet nemesíteni, a vallásos er­kölcsöt fejleszteni, nem érünk rá. Időnk a legutolsó percig ki van szabva. Erőnk a legutolsó izámig el van foglalva a külön­féle tudományos tárgyak pertraktálásával és valóban örülünk, ha a szegény gyer­meksereg csak valahogy elsajátította a sok mindenféle ákombákomot, és a szülők boldogan hallgatják kedves csemetéik bölcs feleleteit, azután a tanhatóság megelége­dett mosolylyal vagy fejbólintgatással fi­zeti ki a tanítót, fennen hirdetve népünk műveltségét, tanügyünk haladását, gyerme­keink képzettségét. Ez az érem egyik oldala. Ez a tény. Hát a nevelés ? Arról számot sem kérnek. A gyermek kimarad az iskolából. Vagy földműves vagy iparos lesz. Szegény nem tudja magát tovább képezni. Sem ideje sem kedve. (Az ismétlő, esetleg vasárnapi iskola vajmi kevés.) Hozzájön azután az úgynevezett kamaszkor, mikor a test ro­hamos fejlődése háttérbe szorítja a szellemi életet. A tanultakhoz ilyenformán nem jut semmi, hanem igenis mindennap párolog el valami belőle, és mire nagy lesz, sem a fejében nincs már semmi, sem a szívé­ben, hol még nem is volt semmi. Azaz a fejben a rossz, a dudva az nemcsak hogy megmaradt, de nagyra is nőtt. A szellemi élet a test növésének megszűnésével ismét kezd jobban működni, gondolkodni kezd, de nem lévén helyes alapja, helytelen következtetéseket von le kitételeiből és megszületik — az e­l­é­­gedetlenség, mely szülőanyja a szo­cializmus, nihilizmus, anarchizmus, commu­­nizmusnak­ és minden néven nevezendő társadalmi bajnak, mely rémes árnyékait már messzire veti a jövő század elé, és 1894. szeptember 2.

Next